Asszád herczeg a mágusok városában.

Asszád herczeg pénzt veve az erszényből, melyet Amgiád hord vala, s folytatá utját a város felé. Alig tett nehány lépést az első utczában, midőn egy tisztes, öreg embert pillanta meg, igen jó öltözetben, s vesszővel kezében. Mindenesetre a város egyik nyomosabb emberének vélvén, ki őt épen nem fogná megcsalni, közeledék hozzá, s igy szólitá meg: „Kérlek uram, mutasd meg nekem itt a vásárba vivő utat.“

Az öreg mosolyogva tekinté az ifjat, s „Fiam“ ugymond, te itt bizonyosan idegen vagy; különben nem tennéd a kérdést?“ „Ugy van uram, én idegen vagyok“ felele Asszád. „Isten hozott,“ mondá erre az öreg; „országunk igen meg van tisztelve, hogy egy ily jó alaku ifju, mint te vagy, meglátogatására fárad. S mi dolog visz a vásárra?“

„Uram“ válaszola Asszád „szinte két hónapja, hogy bátyámmal egy innen igen messze fekvő országból kiindultam. Azóta mindig járunk, s épen ma érkezünk ide. Bátyám elfáradva az utban, kün maradt a hegynek tövében, én pedig eleséget jövök neki és számomra vásárlani.“

„Fiam“ igy szóla az öreg „soha jobb időben nem érkezhettél volna, s én ezen örülök reád és bátyádra nézve. Épen ma adtam barátimnak egy fényes vendégséget, melyből igen sok étel még érintetlen maradott. Jer velem; ehetsz belőle; s ha jól laktál, vihetsz belőle több napra valót neked és bátyádnak is. Igy tehát nem szükség pénzt költened: az utasnak soha nincs sok pénze. Egyszersmind, mig eszel, elmondom neked a város jelességeit, s jobban mint akárki. Oly ember mint én, ki a legfőbb tisztségeket dicséretesen viselte, ösmeri azokat. Valóban örvendhetsz, hogy előbb is hozzám fordulál s nem máshoz: mert négyszemközt azt is megmondhatom, hogy nem minden polgárunk gondolkozik ugy mint én, s igazán mondom, egykettő igen gonosz van köztök. Jer, jer velem; meg fogod látni, mi különbség van becsületes emberek között, mint p. o. én közöttem, s több olyanok között, kik magokat jó embereknek hirdetik ugyan, de nem azok.“

„Igen igen lekötelez jóságod, melyet mutatsz“ felele Asszád „én egészen reád bizom magamat, s követlek a hová vezetsz.“

Az agg, ki most Asszádot vezeté, jóizün nevetett magában; de hogy amaz észre ne vegye, különféle tárgyakról kezde szólani, hogy maga iránt az ifjat jó véleményében megtarthassa. „Bizony nagy a szerencséd“ ezt tevé hozzá „hogy elébb hozzám fordulál mint máshoz. Hálát adok érte az Istennek; s ha hozzám jősz, meg fogod érteni, miért mondom ezt most.“

Végre az öreg eljutott házához, s bevezette Asszádot egy tágas terembe, holott negyven vén ül vala tüz körül, melyet imádtanak.

Ezen látomás nem kevesb utálatot gerjesztett Asszádban ily esztelen emberek iránt, kik az alkotottat imádák az alkotó helyében: mint ijedt meg megcsalatásán, és azon, hogy magát ily förtelmes helyen találá.

Mig Asszád merően megálla, köszönetét mondá a cselt vető öreg negyven társainak, s „ajtatos tisztelői a tüznek“ igy szóla „ma szerencsés nap virradott fel reánk. Hol van Gaszban? jelenjék meg tüstént.“

Ezen fenhangon mondott szóra belépett egy fekete bőrű ember – ez Gaszban vala – ki őket a terem alatt hallá, s alig pillantva Asszádra, azonnal elérté, miért hivatott. Neki szökött, egy arczulcsapással földhöz üté, s hihetetlen serénységgel karjait lekötözé, „Vezesd le őt!“ szóla most az öreg, „s ne feledd leányaimnak Bosztáne és Kavamé-nek megmondani: botozzák meg őt naponkint jól, s eledelül adjanak neki egy-egy kenyérkét reggel és este; ez elég táplálatára addig, mig a hajó a kék tengerre és tűzhegyre elutazik; kedves áldozatja leend istenünknek“…

Mihelyt a vén kiadá parancsát, megragadá Gaszbán a herczeget, verdesések között ki és a terem alá egy lyukba vezette, hova husz lépcsőfokon szállott alá az ember, s itt lábait egy erős és vastag lánczhoz csatolta.

Mihelyt elkészült, tudósitani akará a leányokat; de az öreg már maga is ott volt, s igy szóla hozzájok: „Leányaim, menjetek, és verjétek meg a muzulmánt, kit elébb befogtam ugy, a mint már tudjátok, ezzel mutathatjátok meg, hogy igaz tűzimádók vagytok.“

Bosztáne és Kaváme gyülöletben nevekedvén föl a muzulmánok iránt, örömmel vevék a parancsot. Lesiettek azonnal a lyukba; kivetkezteték ruháiból Asszádot, és addig verék irgalmatlanul, míg vére kifakadt s aléltan földre rogyott. Ekkor, e kegyetlen dulongás után, korsó vizet és kenyeret adának melléje, s eltávoztak.

Asszád herczeg csak igen későn tért ujra magához, s ekkor is csak azért, hogy keserű könyeket áraszszon, inségét siratván; de mégis azon egy vigasztalással, hogy bátyját Amgiádot hasonló szerencsétlenség nem érte.

Amgiád nagy nyugtalansággal várá egész estig Asszád édes öccsét a hegynek tövében. A mint látá, hogy a nap már régen lehanyatlott, s öccse még sem jött, szinte kétségbe esék. Ezen kinos nyugtalanságban tölté el az éjet, s mihelyt a napot támadni látta, utnak eredett a város felé.

Legelébb is igen elcsodálkozott rajta, hogy oly kevés muzulmánt talál a városban; kérdé a legelsőt, a kivel találkozott, hogy hivják a várost; s megérté, hogy ez a mágusok városa, s azért neveztetik igy, mivel jobbára mágusok, vagy is tűzimádók lakják, s a muzulmán benne igen kevés; kérdé azt is, hány mérföld van innen az Ébenfaszigetig, s azt felelék; tengeren négy hónap, szárazon egy egész esztendő. Az, a kitől ezen feleletet vevé, most hirtelen elválék, s tovább folytatá utját sürgető dolga után.

Ámgiád, a ki öccsével együtt mintegy hat hetet töltött el utjában honi szigetéből, meg nem foghatá, mikép tehettek ők oly hosszu utat ily kevés idő alatt; hanem ha ez varázs által történt, vagy talán az ut a hegyen át jóval is rövidebb, de nehézsége miatt nem járatos.

Bejárván ezután a várost, végre egy szabónak műhelye előtt álla meg, kiben a muzulmánt öltözetéről kiismerte, valamint az előbbinél is, a kit megszólitott, ugyanez vezette. Köszönté a szabót, s leülvén melléje, elbeszélé neki kinos aggodalmát.

Végezvén a herczeg, igy szóla a szabó: „Ha öcséd valamely mágusnak kezébe került, ugy méltó okod van attól tartani, hogy őt soha meg nem látod többé. Elveszett örökre; s tanácsom az, hogy vigasztalódjál, s magadat hasonló veszedelemtől megőrizd. Azért is maradj nálam; ha szavamra hallgatsz: én beavatlak e mágusoknak minden cseleibe, hogy, ha kijársz, magadat megódd.“

Ámgiád igen elbusulva öccse elvesztén, elfogadá a szabó ajánlatát, s többszörös köszönetet monda becses jóvoltáért.