Amgiád kalandja egy kisasszonynyal a mágusok városában.

Egy egész hónapig nem mert Amgiád herczeg a szabó kisérete nélkül kimenni. Végre csakugyan neki bátorodott, s elment egyedül a fördőbe. Visszatértében, szemközt jöve vele egy asszony, egyik utczában, melyben épen akkor senki sem járt.

Megpillantván ez a fehérszemély a csinos alaku ifjat, ki épen a fördőből szálla ki: eltolá egy kevessé fátyolát, s mosolygó arczot és nyájas szemeket mutatván, kérdé, hová megyen. Amgiád ellen nem állhatva a bájnak, melyet láta, ezt felelé „Szép asszony, haza vagy veled, ha ugy tetszik.“

„Édes ur,“ válaszolt az asszony bájos mosolygással „én, s féléim nem vezetünk férfiakat magunkhoz; hanem mi megyünk hozzájok.“

Amgiádot e váratlan válasz igen meglepé. Gazdájához nem merte az asszonyt vezetni, félvén, hogy ez rosz neven fogja venni, s ő ez által menedékét elveszti, melyre egy ilyen városban, holott annyira kellett őrizkedni, igen nagy szüksége volt. Ismeretsége nem lévén, más helyet sem tudott találni, hova a szépet elvezethette volna: de mindemellett arra sem birhatta reá magát, hogy ily szép alkalmat elszalaszszon. Habozása közben arra szánta magát, hogy a véletlenben bizzék, s tovább mene minden válasz nélkül; az asszony követte.

Amgiád a hölgyet utczáról utczára, szögről szögre, egy térről más térre vezette, s már jól kifáradtanak mind a ketten, a mint egy uj utba betértek, melynek végén egy csinos külsejü ház állott, kapuja becsukva, s ennek oldalában tul és emitt is egy-egy pad. Amgiád kipihenni magát leüle az egyikre, s az asszony, ki még fáradtabb vala, leült a másikra.

Ültében megszólitá az asszony Amgiádot: „Ez tehát házad?“ „A mint látod, szép hölgy“ „Miért nem nyitod tehát ki? mire várunk még?“ „Szép hölgy“ felele Amgiád „nincs nálam a kulcs; s ezt cselédemnél hagytam, kire olyasmit biztam volt, a mit még eddig el sem végezhetett. Ezenkivül meghagytam neki, hogy a reábizottban eljárván, vásároljon ebédre valót; s igy igen félek asszonyom, hogy még sokáig kell reá várnunk.“

Ezzel akara kibúni a herczeg, unván azon nehézséget, mely magát vágyainak elébe veté; s azt reménylette, hogy a szép is elunván a várást, elhagyja, s más felé keres majd szerencsét; de ebben megcsalatkozott.

„Micsoda semmirekellő rosz rab az, hogy igy váratja magát!“ igy a szép; „mihelyest megjő, én magam büntetem meg, ha te azt elmulasztod. De azonban nem illik, hogy én egy férfival magam a kapunál álljak.“

Ezt mondván, veve egy követ, s a zárnak indult, hogy azt letörje: minthogy az a helynek szokása szerint gyönge s csak fából volt.

Amgiád elrémülten az asszony szándékán, tartóztatni akará és felszóla: „Szép asszonyom, mit csinálsz? kérlek az egekre, türj még egy kicsinyt.“

„Mitől félsz?“ kérdé az asszony „nem tied a ház? – ez a fakilincs talán nem nagy kár: e helyett könnyen mást csináltathatni.“

S valóban leüté a reteszt; s a mint az ajtó megnyilott, belépett, és előre ment.

Látván Amgiád, hogy az ajtó be van törve, elveszettnek gondolá magát. Nem tudta, bemenjen-e, vagy megszökjék, s elvonja magát ez által a gondolatja szerint elkerülhetetlen veszedelem elől. Szinte eltökélé már magát ezen utóbbira, midőn az asszony visszatekintett, s észrevevé, hogy őt nem követi.

„Mi lelt uram,“ ugymond „miért nem akarsz saját házadba lépni?“ „Asszonyom,“ felele Amgiád „csak azt akarám látni, jőn-e már cselédem; félek, hogy semmit sem találsz készen.“ „Menjünk, menjünk!“ monda az asszony, „könnyebben elvárhatjuk ott benn mint itt kün.“

A herczeg tehát minden akaratja nélkül belépett a tág és tisztán kövezett udvarba, innen néhány hágcsón fel a tornáczba, holott egy szépen butorozott és nyilt teremre találtak, melyben egy válogatott étkekkel teritett asztal, egy másik tele gyümölcsökkel, s még egy palaczkkal megrakott pohárszék álla.

Midőn Amgiád ezen készületeket látá, nem kételkedett többé végső megromlásán, „Oda vagy Amgiád“ igy szóla magában, „te nem sokkal élsz tovább szeretett öcsédnél.“

Ellenben a hölgy, örömben az édes látomáson, „hogy hogy uram,“ igy szólt „te attól féltél, hogy semmi sem lesz készen; ime itt láthatd, rabod sokkal gondosabb, mint vélnéd. Igaz ugyan, ha nem csalódom: ez a készület itt más asszonyra vár, és nem reám: de nem baj az; hadd jőjön ő: fogadom, én nem leszek féltékeny. Engedd nekem azon szerencsét csak, hogy neked és neki szolgálhassak.“

Amgiád meg nem tartóztathatta magát minden búja mellett is hogy ezen a tréfán ne nevessen. „Szép nő!“ ugymond, de esze egyszersmind szomoru, s egészen más gondolaton függött, „bizonyos lehetsz benne, hogy abban, a mit gyanitál, semmi sincs. Ez az én egyszerű, megszokott életmódom.“

Azonban reá nem vehetvén magát, hogy oly asztalhoz üljön, mely nem számára van teritve, a szófára akara ledőlni: de a hölgy nem engedte, s „Uram,“ ugymond „mit gondolsz? A fördő után éhesnek kell lenned. Üljünk le, s ebédeljünk vigan.“

Amaz kénytelen volt tenni, a mint az asszony óhajtá. Leültek tehát, és ettek. Az első pár falat után palaczkot vőn az asszony, s poharát, megtölté ezt, s ivott ő legelső Amgiád egészségéért. Minekutána ivott, megtölté ujra a poharat, s átadá a herczegnek, a ki azt a hölgy egészségéért kiivá.

Mennél inkább gondolkodott a herczeg e kalandon, annál nagyobb volt csodája, hogy a ház gazdája még sem érkezik; s meg nem foghatá, hogy ebben a tiszta, ebben a gazdag házban még csak egy szolga sincs. „Rendkivüli volna szerencsém“ ezt gondolá magában, „ha a ház ura meg nem jöhetne mindaddig, mig magamat ezen szövevényből kimentem.“

Mig ő ezen, s ennél boszusabb gondolatokon tünődött, addig a kegyes bátran evett, néha ivott is; s meghivá a herczeget, hogy ő is hasonlóul cselekedjék.

Szinte a gyümölcsözéshez értek, midőn a ház ura megérkezett.

Ez a mágus királynak főlovászmestere volt, neve Baháder. E házon kivül volt neki még egy, melyben rendszerint lakozott. Ezt itt csak arra tartá, hogy benne némely kiválogatott barátait néha különösen megvendégelje; s ekkor minden ehhez valót a másik házából hordatott ide. Ezt tevék ma is némely cselédei, kik épen azelőtt távoztak el, mikor a herczeg kedvesével együtt megérkezett.

Baháder magán jöve, s ál-öltözetben szokása szerint. Valamivel korábban akara érkezni, mint a barátinál kiszabott óra kivánná; s mely nagy volt csodája, a mint az ajtót feltörve látá. Belépett csendesen, s hallván, hogy a szobában beszélnek és kaczagnak: közelebb simongott a fal mellett, s bedugá fejét az ajtón, hogy lássa, ki lehet. Minekutána kivette, hogy az egy fiatal ember, ki egy fiatal hölgygyel a neki és barátainak teritetett asztalnál iddogál; következésképen, hogy a baj nem oly nagy, mint előre vélé: eltökélette magában, hogy velök tréfát űz.

A hölgy, ki háttal üle az ajtóhoz, nem vette észre Bahádert: de bezzeg észrevette Amgiád, midőn épen poharát ki akarta inni. Elhült, elsápadott, s merően Baháderre nézett; ez pedig intett neki, hogy hallgasson és jőjön őhozzá.

Amgiád ivott, és fölkele. „Hová készülsz? kérdé őt a szép. „Nemes hölgy“ felele Amgiád, „kérlek, maradj; én tüstént itt leszek, egykét pillanatra ki kell mennem.“

Ki ment a lovászmesterhez, ki őt a tornáczban várá, s innen az udvarba vezette: hogy itt bátran szólhasson vele, a nélkül, hogy szavok az asszonyig behasson.“

Minekutána Baháder és Amgiád az udvarra értek, kérdé Baháder a herczeget, micsoda történet vezette őt ama kisasszonynyal házába, s mi okon zuzták le az ajtó kilincsét.

„Uram!“ felele a herczeg „én igen bünösnek látszom, azt nem lehet tagadnom; de ha oly kegyes vagy, hogy kihallgatsz: reménylem, ki is fogsz menteni.“ Ezután elmondá röviden a dolog füződését, nem hallgatván el semmit is; s hogy őt teljesen meggyőzze a felől, hogy oly alacsony tettre, mint a házfeltörés, egészen képtelen: elmondá neki születése és rangja titkát is, az okkal együtt, mely őt a mágusok városába vezeté.

Baháder, ki különben is szivénél és emberségénél fogva barátja volt minden idegennek, igen örült, hogy alkalma esett egy olyat, ki Amgiád rangjával dicsekheték, szolgálatával lekötelezni. Mert Ámgiád őszinteségén egész lénye – magatartása – beszéde és ékes, válogatott szavainál fogva épen nem kételkedett.

„Kegyes herczeg!“ igy szóla ehhez, rendkivül örűlök, hogy alkalmam esik ily vidor kalandban, mint a jelenvaló, szolgálatodra lennem. Távol legyen, hogy vigalmadat félbeszakaszszam: sőt inkább gyönyörűséget találok abban, ha azt nevelhetem. Én a királynak főlovásza vagyok, nevem Baháder. Máshol van palotám, melyet sajátképen lakom; ez itt arravaló, hogy néha barátimmal biztosabban legyek. Szépeddel elhitetted, hogy rabodra vársz; holott semmi rabod. Én magam leszek ez a rab; s hogy ezen fel ne akadj, vagy ne vonakodjál, előre kinyilatkoztatom, hogy én teljességgel az akarok lenni; későbben majd meg hallod, miért. Menj tehát vissza, s foglald el helyedet, mulasd magad; és ha én majd rabszolgaruhában előtted megjelenem: szidj meg jól, sőt üss meg bátran. Én, mig asztalnál lesztek, szolgálni foglak egész éjig. Éjjel itt háltok: s reggel elbocsátalak egész tisztelettel. Ezenkivül, ha miben javadra lehetek még, megteszem. Menj és ne veszits időt.“

Amgiád ellenvetést akara tenni: de a lovászmester nem engedé, s kényteté őt kisasszonyához visszamenni.

Alig tért meg Amgiád a terembe: a főlovász meghivott baráti is elérkeztek. Ez kéré őket, mentenék fel őt ma adott szavától; értésökre adván, hogy okait ők is bizonyosan fogják javalni, ha holnap előttök elbeszéli. Baráti eltávozván, Baháder ment és szolgaköntöst öltözött magára.

A herczeg teljes örömmel tért ismét szépéhez vissza; minthogy a szerencse oly házhoz vezeté, melynek gazdája jeles ember, s vele oly csinosan bánik. Ujra az asztalhoz üle, s „Szép asszonyom“ ugymond „százszorta bocsánatot kérek durvaságomért és rosz kedvemért, melyet csupán szolgám hosszas elmaradása okozott. Ha megtér, ugyancsak visszafizetem, s eszére adom majd, szabad-e neki oly soká elmaradni.“

„Soha se aggódjál ezen,“ felele a kegyes „az ő kára! Ha csint tesz: lakoljon. Nekünk most egyedül az gondunk, hogy vigadjunk.“

Folytaták tehát a lakozást és poharazást s annál több kéjjel, hogy Amgiád nem aggódott többé, mi történhetik a kegyes szilajságából, kinek ugyan az ajtót akkor sem illett feltörnie, ha a ház magáé Amgiádé volt volna is. A hölgy különösen vig kedvvel volt, s ezer tréfát váltottak egymással, inkább poharazván mint eddegélvén, mig Baháder szolgaruhában a terembe lépett.

A szegény szolga egészen elijedve látszott, a mint urát már társaságban, s a maga elkéstét észrevette. Amgiád lábaihoz veté magát, s a földet csókolá, bocsánatot esdvén; s minekutána ismét felállott, keresztbe veté kezeit, s lesütött szemekkel várá a parancsot.

„Te semmirekellő!“ igy támadá meg Amgiád haragos szemmel és szóval „szólj: van-e gyalázatosabb cseléd a világon, mint te vagy? Hol jártál, mit csináltál, hogy ily későn jösz uradhoz vissza?“

„Uram!“ felele Baháder „bocsánatodat kérem. A miket reám biztál, azokban eljártam: és nem gyanitám, hogy ily hamar megtérsz.“

„Gazfi vagy!“ folytatá Amgiád; „majd meg tanitalak én téged hazudni, s kötelességedben el nem járni.“ Ezzel kapá a botot, s minekutána egyet – kettőt legyintett vállára, ismét leüle az asztalhoz.

De az asszony nem elégle a büntetést. Felkele, és vévén a botot, annyira elverte és minden kimélés nélkül Bahádert, hogy ennek könybe lábbadtak szemei. Amgiád szörnyen megzavarodva ezen merészségen s hogy a királynak egyik főtisztén ily méltatlanságot elkövetve láta: váltig kiáltott, hogy már elég; de mind hiába. „Bizd reám;“ monda az asszony „veszek én magamnak elégtételt; s megtanitom ezt a gazembert, mikép kell máskor elmaradni.“ Ezzel folytatá a verést, s oly dühösen, hogy Amgiád kénytelen vala fölkelni, s kiragadni kezéből a botot, melyet csak tüzes ellenállás után bocsáta el. Végre nem üthetvén tovább Bahádert, le ült az asszony, s itt még azonfelül megszidta kegyetlenül.

Baháder letörlé könyeit s szolgált és poharakat töltött. S midőn látá, hogy vendégei sem esznek, sem isznak többé, leszedé az asztalt, kisöpré a szobát, s mindent félrerakott. Később a viaszgyertyákat meggyujtva feltevé. De valahányszor kiment vagy bejött, az asszony mindannyiszor morogva szidá, és fenyegeté: nagy boszuságára Amgiádnak, a ki Bahádert örömest kiméli vala, s alig mert neki kemény szót szólani.

Eljutván az idő, hogy lefekügyenek: Baháder ágyat vete nekik a szófán; s maga egy mellékszobába vonula, holott a keserves munka után csakhamar elszunyadt.

Amgiád és a hölgy még egy jó fél órát csevegének együtt; s emennek, minekelőtte lefekünnék, még egyszer ki kelle mennie. A folyosón hallá Bahádert hortyogni; s minthogy a teremben elébb egy kardot vőn észre, megtértével igy szóla Amgiádhoz: „Uram, kérlek, tégy meg egy dolgot kedvemért.“ „Mivel szolgálhatok?“ viszonzá Amgiád. „Fogd ezt a kardot, és vágd le rabod fejét.“

Amgiád mód nélkül elcsodálkozott a szörnyü kérésen, melyet csak a bor adhatott az asszony fejébe. „Asszonyom,“ ugymond „hagyjuk most a rabot; nem méltó, hogy többé eszedbe jusson: én is megbüntettem, te is jól elverted; ez azt tartom elég; különben én vele megelégszem, s ezt az egy hibát is benne mindeddig nem tapasztaltam.“

„Ez nekem nem elég;“ monda az asszony dühösen, „a gazembernek ma meg kell halnia; ha magad meg nem ölöd, megölöm én.“

Ezen szavaknál kapja a kardot, kivonja hüvelyéből, s kirohan, hogy gyilkos szándékát végrehajtsa.

Amgiád utána szökék s utól éré a tornáczban. „Szép hölgy!“ ugymond „megteszem a mit kivánsz, minthogy ez elszánt akaratod. Igen sajnálnám, ha más, és nem én végezné ki cselédemet.“ Ezzel átvevé a kardot, s „jer, kövess;“ ugymond „de ne tégy semmi zörejt, hogy szolgám föl ne ébredjen.“

Ezzel beléptek a szobába, holott Baháder aluvék. De itt Amgiád, a helyett, hogy a ház urát sértené: a hölgy felé intézé a csapást, s leüté ennek fejét, mely Baháderre röpült…“

A leütött fő felébreszti minden bizonynyal Bahádert, ha már a kardcsattanás maga föl nem ébresztette volna. Bámulva nézé Amgiádot a véres karddal, s mellette az asszonyt fő nélkül a földön; és kérdé amazt, mit jelent mind ez.“

Amgiád elbeszéle mindent rendében, s ezzel végzé: „Hogy ezen dühödöttnek,“ ugymond „lehetetlenné tegyem meggyilkolásodat, nem láttam egyéb módot, mint azt, hogy én őt magát meggyilkoljam.

„Uram,“ felele Baháder, eltelve a hála érzetével „oly magas eredetű, oly nemes lelkű emberek mint te, nem képesek segélni az oly utálatos tettet. Megmentőm vagy; s én nem tudom, mikép fejezzem ki eléggé hálámat.“

Evvel megölelé a herczeget szives indulatja jeléül, s igy szóla tovább: „a holt testet még hajnal előtt el kell innen takaritanunk, s ezt én magam teszem meg“ Amgiád nem akará engedni s maga kivinni a testet; minthogy ő tevé a csapást: de „egy idegen mint te“ viszonzá Baháder, könnyen rajta veszthetne. Bizd reám a dolgot, s te maradj itt békén. Ha napfeljötte előtt itt nem vagyok: jele, hogy elfogtak az őrök. Ez esetre ime egy adománylevelet hagyok itt kezednél, melynél fogva e házban, mint magadéban lakhatol.“

Minekutána Baháder ezen ajándéklevelet megirta s Amgiád herczegnek általadta, betevé a testet a fővel együtt egy zsákba, felveté a zsákot vállára, s vivé több utczán át a tenger felé. De nem messze ért még, midőn a város hadnagyára bukkant, ki ez éjjel személyesen kerülé meg a várost. Katonái megálliták Bahádert, fölnyiták zsákját, s benn találák a meggyilkolt testet, és a lemetszett főt.

A város birája reá ismere ugyan a főlovászra álköntösében is: de minthogy őt főtisztsége végett a király hire nélkül halálra nem vezettethette: másnap a király elébe állitá a vétkest. Megértvén a király a biró előadásából lovászmesterének vétkét, s őt a tanujelek szerént bünösnek itélvén: elönté szitkokkal; s igy szóla végre: „Tehát igy ölöd te meg jobbágyaimat, hogy őket kirabolhasd s a tengerbe veted testeiket, hogy bűnöd eltakard! Szabaditsátok meg alattvalóimat tőle, s akaszszatok fel!“

Bármily ártatlan volt Baháder, teljes magaátengedésével vevé a halálszót, s nem ejte maga védelmére egy szót is.

A biró elvezeté őt ismét, s mig az akasztófát emelnék, kihirdetteté a városban, minemü büntetés éri déltájban egy elkövetett gyilkosságáért a főlovászmestert.

Amgiád herczeg, ki a főlovászmestert hasztalan várta, rettenetes zavarodásba jött, a mint azon háznál, holott hált vala, az emlitett kihiresztelést hallá: „Nem!“ ugymond „ha meg kell valakinek ezen gyalázatos személyért halnia: én legyek az; nem a lovászmester! Nem fogom azt megengedni soha, hogy büntelen szenvedjen a bünös helyett.“

A nélkül hogy tovább gondolkoznék, kimene a házból, s el a piaczra, holott a felakasztásnak kelle történnie, s hova a nép már minden utczáról tolakodott.

Mihelyt Amgiád a birót megjelenni s Bahádert a bünfához vezettetni látá, előre nyomult a biró elébe, s „Uram,“ ugymond „én kinyilatkoztatom és bizonyossá teszlek, mert azért jöttem ide: hogy a főlovász, kit itt halálra vezettek, azon asszonynak meggyilkolásában teljesen ártatlan. Én vagyok az, ki a roszat cselekedtem: ha csakugyan rosz és vétek életét venni egy utálatos személynek, a ki magát a főlovászt meg akará ölni. Ebből áll az egész történet…“

Elbeszélvén a herczeg, mikép édesgeté őt magához az asszony a mint a fördőből visszatért, mikép lőn oka annak, hogy ő, a herczeg, a főlovász házába berontott, és mik történtek ebben a házban mindaddig, mig ő kénytelen volt az asszonynak fejét venni, hogy a főlovászmesterét megmentené: ezekre megakasztá a biró a büntetés végrehajtását, s a herczeget a főlovászszal együtt a felség elébe vezeté.

A király magától Amgiádtól kiváná a dolgot hallani; s ez, hogy szavait és a főlovász ártatlanságát még hihetőbbé tegye, elbeszélé egyszersmind a maga és Asszád testvére történetét, eleitől fogva ide a városba érkeztekig, s innen ismét egész addig a szempillantatig, melyben előtte szól vala.

Végezvén Amgiád, igy szóla a király: „Herczeg! örvendek, hogy ez a történet alkalmat nyujt nekem ismeretségedhez. Nem csak meghagyom életedet valamint főlovászomét is, a kit dicsérnem kell azon jó szándékért, melyet irántad mutatott, s a kit ezennel hivatalába ismét visszateszek; hanem téged egyszersmind nagyvezéremmé nevezlek, vigasztalásul és szenvedéspótlásul azon igazságtalan, de mégis menthető bánásért, melyet atyád a király veled éreztetett. Asszád herczeget a mi illeti: élj egészen azon tekintettel és hatalommal, melylyel már felruháztalak, hogy őt megtalálhasd.“

Minekutána már Amgiád nagyvezéri hivatalát nem csak megköszönte, hanem abba be is lépett volna; minden kigondolható módot elkövetett, hogy öccsét a herczeget föltalálná. A város minden részében, s mindenik osztályában a közönség kikiáltói által hirré téteté, hogy annak, a ki öccsét magát, vagy csak hollétének hirét és nyomát meghozza, gazdag jutalmat fog adatni; egyszersmind bizonyos embereket szét is küldözött, keresni és fürkészni; de mind haszontalan; bármint fáradott, semmi legkisebb nyomára sem talált.