Badur története, Kamaralszamán elválása után.

A herczegasszony sokáig alvék, s a mint felébrede, igen elcsudálkozott, látván, hogy a herczeg nincs mellette. Asszonyait hivá és kérdé, nem tudnák-e, hol mulat a herczeg. Mig ezek azt felelék, hogy őt bejőni ugyan látták, de kimenni nem: övét felöltvén észrevette a herczegasszony, hogy erszénye nyilva, de a talizmán nincs benne. Nem volt semmi kétsége, hogy Kamaralszamán vette ki megtekintés végett, s nem sokára vissza fogja hozni.

Estvélig várta a legnagyobb türtelenséggel s meg nem foghatá, mi okon marad el tőle oly soká. De a mint az éj beállott, s a herczeg még sem jöve, kimondhatatlan keserűség szállá meg. Megátkozta ezerszer a talizmánt, s azt a ki készité; és ha a tisztelet nem tartóztatja, elátkozza édes anyját a királynét, kitől a boldogtalan ajándékot vevé.

Nem látván semmi vigasztalást a bus eseten, mely annál fájdalmasabb vala, minthogy épen nem látá mikép okozhatta a talizmán a herczeg távollétét: el nem csüggede, hanem inkább férfias eltökélést vőn, a milyenre kevesen képesek szép neméből.

Nem tudta senki a kiséretben, magát a herczegasszonyt s asszonyait kivévén, hogy Kamaralszamán herczeg közülök eltünt. Félvén tehát, hogy lázadás történik emberei között, ha ezt megértik, mindenekelőtt parancsolt fájdalmának, s hiveinek megtiltá, legkisebb jelenségét is adni annak, a mi történt vagy gyanut gerjeszthetne. Ezzel leveté ruháját, s egyet a herczegéi közül ölte fel, a kihez ugy is igen hasonlitott; s ez által azt nyeré, hogy benne a herczeget vélnék, midőn reggel kilépett, s parancsot ada a berakásra s elindulásra.

Mindenek elkészülvén, asszonyainak egyikét az ágyszékbe ülteté; maga pedig lóra kapván előre nyomult a sereg.

Több hónapi utazás után vizen és szárazon, a herczegasszony, ki mindig Kamaralszamán királyfi neve alatt a chaledani szigetekbe tartott, az ébenfasziget fővárosába érkezett, holott ekkor Ármánosz király uralkodék.

A kik emberei közül legelébb kiszállának, hogy számára lakást készitsenek, azt hiresztelék, hogy az épen megérkezett hajó Kamaralszamán királyfit hozza, ki egy hosszu útjából tér meg, s a szélvész kényszerité itt kiszállani; és ez a hir nem sokára egész a király palotájáig hatott.

Ármánosz király azonnal a herczegasszony elébe sietett, udvarának fényesebb részével, s őt épen utjában találá, a mint a hajóból kiszállván, a megrendelt házhoz akara eljutni. A király ugy fogadá, mint egy barátságos udvarnak gyermekét, melylyel ő szüntelen jó egyetértésben élt; s palotájához vezetvén, kiséretével együtt ebbe beszállitá. A mi tisztelet kigondolható, megtette iránta, s három nap folyvást szerfeletti pompával megvendéglé.

Mulván a három nap, s a herczegasszonyt, kit még mindig Kamaralszamán herczegnek véle, elindulásról, hajóraülésről beszélni hallván, minthogy nehezen birhatá reá magát, hogy ily szép termetű, kellemes, és elmés herczeget magától elbocsásson, félrevoná őt Ármánosz király, s ezeket terjeszté elébe: „Herczeg! ezen aggott koromban, a melyben látsz, s azon kevés reménynél fogva, melylyel magamnak hosszas életet már nem igérhetek: engem az a szomoruság bánt, hogy fiam nincs, kire koronámat hagyjam. Nekem az ég csak egy leányt adott; kinek magasztalt szépsége egy épen oly kellemes, oly fényes eredetű, oly tökéletes herczegre vár, mint magad vagy. Ne menj tehát hazádba vissza: hanem fogadd őt kezemből, koronámmal együtt, melyet azonnal számodra leteszek; s maradj te nálunk. Igazán, ideje: hogy magamat nyugalomra tegyem, minekutána a korona terhét oly soká viseltem; s nem tehetem ezt szebb megelégedéssel soha, mint ha országomat ily jeles követőnek kormánya alatt látom.“

Az ébenszigeti király nemes ajánlása váratlan zavarodásba ejté a herczegasszonyt. Mikép fogadja el a házasodást, holott maga is asszony? ellenben nem volt szive kinyilatkoztatni a királynak, hogy ő nem maga Kamaralszamán herczeg, hanem ennek nője: részint azért, mivel nem illett egy herczegasszonyhoz megvallani ezt a királynak, minekutána erősen azt állitá, hogy ő a herczeg, s mindeddig e szerepet oly helyesen játszá; részint pedig rettegett el nem fogadni az ajánlást, attól tartván, hogy a királynak jósága, ki ezen házasságot oly buzgón óhajtá, gyűlölséggé és undorodássá találna változni, sőt talán élete után is törekednék. Egyébiránt azt sem tudá még a herczegasszony, elért-e már férje, édes atyjához Sachszamán királyhoz.

Ezen tekintetek, s annak óhajtása, hogy férjének, ha még megláthatná, egy országot szerezzen, arra birák a herczegasszonyt, hogy Ármánosz király nőajánlását elfogadja. Miután tehát egykét pillantatig hallgatott, ezt válaszolá rövid pirulással: „Uram, én véghetetlenül le vagyok felséged iránt kötelezve a jó vélekedésért, a nagy becsületért, s ezen igen nagy kegyelemért, melyet nem érdemlek, s el nem fogadni nem merek. De ezt a magas szövetkezést csupán azon igérete mellett fogadhatom el felségednek, hogy engem jó tanácsával gyámolitani fog; s én épen semmit sem fogok tenni, a mit elébb felséged jóvá nem hágy.“

Meg lévén e szerint az egybekelés állapitva: maga az ünneplés más napra határoztatott; s a herczegasszony addigi idejét arra használá, hogy embereit, kik őt még mindig Kamaralszamán herczegnek hitték, tudósitotta azokról, a mik történni fognak; a min, ugymond, épen nem kelletik megütközniök, minthogy ebben Badur herczegasszony is megegyezett. Szólott egyszersmind asszonyaival is, parancsolván nekik, hogy a titkot tovább is őrizzék.

Ébenszigetnek királya, tele örömmel, hogy ily kivánatos vőre szert tehete: egybegyűjté másnap tanácsosait, s kinyilatkoztatá előttök, hogy leányát Kamaralszamán herczegnek, kit bevezetett s maga mellé ültetett volt, adja nőűl, s ennek fejére a koronát átteszi; felszólitá egyszersmind mindnyáját, hogy őt királynak ösmerni, s hódolást tenni ne késsenek. Erre leszálla a királyi székről, s abba a vélt herczeget, valóban pedig Badur herczegasszonyt ültetvén: ennek az egész sziget jelenlevő nagyai örök hűséget eskének, s jobbágyai hódolásokat megtevék.

Gyülés után az uj uralkodó nyilván az egész városban kikiáltatott; többnapi örömünnepek hirdettettek, s futókövetek küldettek az egész országba szélylyel, hogy ezek mindenütt hasonló ünneplést és örömmutatást rendeljenek.

Estve az egész palota zengett az örömtől, s Haiat-al-nefusz15) herczegasszony (igy hivták a király leányát) valóban királyi fénynyel vezetteték el a vőlegényhez, – férfinak tudván ezt még mindnyájan. Végbemenvén a szokott szertartások, kettecskén hagyák a házas párt, s ezek lefeküdtek.

Másnap reggel, azalatt, hogy Badur herczegasszony nyilvános ülésben az udvar köszöntéseit egybekeléséhez s uralkodása szerencsés kezdetéhez elfogadta: Ármánosz, és királyi hitvese az uj királynét meglátogatták, és kérdezék őt, mikép töltötte az éjjelt. A helyett, hogy feleletet adna, a hölgy lesüté szemeit s azon szomoruság, mely arczáján látszott, eléggé kimutatta, hogy nincs megelégedve.

A király vigasztalni akará a bus herczegasszonyt, s igy szóla hozzá: „Leányom, nem kell szomorkodnod. A midőn Kamaralszamán herczeg hozzánk jutott, csupán azt forgatá eszében, mikép juthasson mennél elébb édes atyjához Sachszamán királyhoz. Ámbár mi oly eszközökkel kapcsoltuk magunkhoz, melyekkel ő meg lehet elégedve, mégis természetes, hogy sajnosan érezze azon reménynek hirtelen eltünését, hogy atyját, vagy valakit rokonai közül valaha megláthasson. Tehát méltó okod van azt reményleni, hogy mihelyest fiui érzékeny indulatból eredett bánatja valamennyire lecsendesül: ő magát ugy fogja irántad viselni, mint jó férjhez illik.“

Badur herczegasszony, most Kamaralszamán név alatt Ében szigetének királya nem csupa üdvözletelfogadásokkal töltötte a napot: hanem még seregnézetet is tarta a rendes katonaságon, s többnemű királyi tisztben annyi méltósággal s annyi ügyességgel eljára: hogy mind azok tetszését megnyerné, a ki tanui valának tetteinek.

Már éj vala, midőn a királyné, Haiat-al-nefusz szobájába tére. Azon feszességen, melylyel őt a királyné fogadá, könnyen elláthatta, hogy ez a mult éjről gondolkozik. Ügyekvék minden módon, hogy ezen but huzomos mulatása által eloszlassa, melyben szép eszének (melylyel a természet oly gazdagon megáldá) minden kincseit előszedte, hogy őt forró szerelméről iránta meggyőzhesse. Végre időt hagya neki a levetkezésre, s maga azonban imádkozni kezde; de ez az imádság oly hosszasan tarta, hogy Haiat-al-nefusz elszunnyadt alatta. Most végzé az imádást, s melléje ereszkedett, de a nélkül, hogy fölébresztené; s nem kevésbé busult ezen őhozzá nem illő szerepen, mint saját kedvesének elvesztésén, ki után szüntelen sohajtozott.

Más nap reggel hajnalban felkele, minekelőtte a királyné, Haiat-al-nefusz fölébrednék: s királyi öltözetben a gyülésbe ment.

Ármánosz király ez nap sem mulatá el, leányát az ifju királynét meglátogatni, és sirva találá. Nem kellett több arra, hogy okát ezen fájdalomnak eltalálja. Felborzadva a nyilvánságos megvetésen, melynek okát nem tudta hol keresse: „Leányom“ ugymond „csak egy éjjel még légy türedelmes. Felemeltem férjedet királyi székembe: de le is teszem onnan, s mocsokkal és gyalázattal elüzöm, ha neked tartozó elégtételt nem ád. Sőt ki tudja, meg fogok-e ily szelid büntetéssel elégedni tüzes haragomban a méltatlan megbántáson. Ő nem csak téged, hanem engem is vérért kiáltó módon meggyalázott.“

Azon nap is szintoly későn érkezett Badur herczegasszony a királynéhoz; beszéddel tartá egy ideig, s ismét imádkozni akart, mig amaz levetkeznék; de a királyné visszatartá, s kényszerité a leülésre „Mikép lehet ez;“ ugymond „te tehát ez éjjel is, a mint látom, ugy akarsz velem bánni, mint a két elmulton? Mondd, kérlek: mi nem tetszik neked egy herczegasszonyon, mint én vagyok, ki téged nem csak szeret, hanem imád, s magát a herczegasszonyok között legboldogabbnak tartja, minthogy neki férjül a szeretetre legméltóbb herczeg jutott? – Helyemben más, ha őt ily kegyetlen megvetés nem mondom megsértette, hanem meggyalázta volna: örülne most az alkalmon megboszulni magát, általengedvén téged szomoru végzetednek. De én bár ne szeresselek oly igen, mint szeretlek, mégis jó szivből, s megindulva a szerencsétlenségen, bár az ismeretlen személyeket érdekel, nem mulatnám el figyelmessé tenni téged arra, hogy atyám a király igen nagy haragban van magadviselete iránt, s csak holnapot akarja megvárni, hogy egész haragját és méltán éreztesse veled, ha bánásod módja meg nem változandik. Szánj meg s ne ejts kétségbe egy herczegnét, a ki meg nem óhatja magát attól, hogy téged szeressen.

E beszéd leirhatatlan zavarba ejté a herczegasszonyt. Nem kétlé semmit is, hogy Haiat al-nefusz teljesen igazat mond; a hidegség, melyett iránta e napon Ármánosz mutatott, eléggé jelenté ennek nagy neheztelését. Egyetlen mód, melylyel a magaviseletét kimentheté, az vala, hogy Haiat al-nefusz előtt titkát felfödözze. De jóllehet előre látta, hogy ezen kinyilatkoztatást végre el nem kerülheti: az a bizonytalanság, mikép fogja Haiat al-nefusz ezen váratlan fölfödözést venni, rettegésbe hozta. Azonban megfontolván azt, hogy Kamaralszamán herczeg, ha még életben van, Schachszamán király birodalmában való utjában szükségképen az Ébenfa szigetén fog átmenni; hogy kötelessége magát férjének megtartani, s ezt a herczegnének teendő felfödözés nélkül nem tehetné: szivet vőn magának ehhez az egyetlen menekedéshez.

Mivel Badur herczegasszony meglepve hallgatott: Haiat al-nefusz türtelenségében szólani akara ismét; de amaz megelőzé s igy szóla hozzá: „Kecses és szeretetreméltó herczegasszony! illetlenül bántam az igaz, és magamra kimondom az épen nem kedvező itéletet: de reménylem, te meg fogsz bocsátani, megőrzöd azon titkomat, melyet igazolásomra kénytelen vagyok előtted kimondani.“

Egyszermind kibontá kebelét; s „itéld meg“ ugymond „herczegasszonyom ebből, én, asszony, mint te, megérdemlem-e szelid kiméletedet. Nem kétlem, hogy ezt te tőlem nem fogod megtagadni, ha történetemet meghallod; s mindenekelőtt azon balszerencsét, mely engem ezen szerep fölvételére kénytetett, melyet most folyvást kell játszanom.“

Minekutána Badur herczegasszony az ébenszigeti herczegnének mindent felfödözött, kéré ezt ujra, tartaná meg álnemének titkát, segélné részéről is a cselt, s mutatná magát ugy, mintha ő valóban férje addig is, mig Kamaralszamán királyfi, kinek elérkezését még reményli, hozzájok eljuthatna.

„Herczegné“ igy szóla az Ébenfasziget királykisasszonya „kegyetlen sors volna az, ha ily szerencsés házasság, mint Kamaralszamán herczeggel a tied, oly csudálatos viszonti szeretet mellett, mint a tietek volt, csak ily rövid ideig tartana. Veled együtt óhajtom én is, hogy az ég titeket rövid időn ujra egyesitsen. Azalatt légy bizonyos benne, hogy a titkot, melyet reám biztál, jámborul megőrzöm. Nagy örömemre válik nekem az, hogy egyedül én vagyok az egész Ébenfa szigetén, ki téged annak lát, a mi vagy, mig kormányodat azon jelességgel folytatod, melylyel kezdetted. Előbb szerelmedet kértem: de most azt vallom, hogy legnagyobb örömemre fog lenni, ha csupán barátságodra méltónak hiszesz.“

Ezen szavaknál megölelé egymást a két herczegasszony nyájasan, s barátságuknak többnél több kölcsönös jelei s magyarázatja után mindketten lefeküdtek.

Országos szokás szerint a végbevitt házasság jeleit nyilván ki kellett függeszteni. A két herczegasszony ebben is talált módot elháritani az akadályt; s más nap reggel Haiat al-nefusz asszonyai meg voltak csalva, meg ezek által a király és királyné, s mind az egész ország.

Igy folytatá Badur herczegasszony uralkodását, teljes elégedésére a királynak s az országnak.

Mig ezek az Ébenfa szigetén Badur herczegasszony és hitvese, a király és a királyné, az udvar s az egész ország között történtek: azalatt Kamaralszamán herczeg folyvást azon bálványozó városban tartózkodott a kertésznél, ki őt házába felfogadta.

Egy napon, korán reggel, midőn a herczeg szokása szerint a kertben akara dolgozni, visszatartóztatá őt a kertész, s „a bálványozók“ igy szóla „ma nagy ünnepet ülnek; s minthogy magok semmi dologhoz nem nyulnak, hogy azt nyilvános és társaságos örömekben tölthessék, azt akarják, hogy a muzulmánok se dolgozzanak; s mi rendszerint, kinek kedve tartja, a jó barátság fentartása végett is, megjelenünk játékszineiken, melyek azonban megnézésre méltók. Ez okon ma te is ünnepelni fogsz. Én itt hagylak; s minthogy az idő közelit, melyben a hajónak, melyről szólottam, az Ébenfa szigetére el kell indulnia, elmegyek egykét barátomhoz, hogy tőlök az elindulás napját megtudjam, s egyszersmind a helyet számodra megrendeljem.“ Ezzel fölvevé a kertész legszebbik ruháját, és elmene.

Egyedül maradván a herczeg, henyéltében, a helyett, hogy a köz örömben, mely az egész várost elönté, részt venne, szerelmes herczegasszonyának emlékezetét ujra föléleszté lelkében, s elevenebben mint valaha. Magába vonulva, sohajtási között járdala a kertben föl és alá, mignem két madár robaja egyik fáról figyelmét magára vonta, s megállott, szemeit felütvén.

Csudálattal nézte a herczeg, mely dühödten veri a két madár egymást orrával; ugy annyira, hogy rövid pillantatok mulva az egyik közülök halva esett le a fáról. A győztes madár ujra fölreppent, és eltünt.

Ugyanezen pillantatban egy másik oldalról két nagyobb madár jöve, kik elébb a csatát távolról kémlelék, s megültek egyik a halott fejénél, másik a lábánál: megnézegették egy ideig, fejöket lógatván, mintegy szomoruságok jeléül; s ezután körmeikkel sirt kaparának, melybe a halottat betemeték.

Mihelyt a madarak ismét betömék a sirt azon földdel melyet belőle kivájtak, elrepűltek; s csak hamar megjövének ismét, egyik szárnyánál, másik lábánál tartván orraikban a gyilkos madarat; ki is szörnyen visitott s erőlködött, hogy magát közülök kimenthesse. De a kettő a meggyilkolt madár sirjára hurczolá őt, s itt az igazságos boszunak feláldozák, addig vagdalván orraikkal, mig megölék. Ekkor felszakitván hasát, kiránták beleit, s ott hagyván a dögöt, elröpültek.

Kamaralszamán az egész idő alatt, mig ez a meglepő látomás tartott, mozdulatlan állott s elcsodálkozva. Közeledék azután a fához, mely alatt az egész történet esett, s a mint szemeit az elszórt belekre forditá, valami vörösest vőn a gyomorban, vagyis inkább ebből kibuva észre, minthogy a gyomrot is ama két boszuló madár fölszaggatá. Fölveszi a gyomrot, s kivonván belőle az észrevett tárgyat, reá ismer ebben kedves herczegasszonyának talizmánjára, mely annyi buját, könyeit, és sóhajtást okozá, mióta azt tőle az itt megölt madár elragadta. „Szivtelen!“ ugymond, az eltépett madarat tekintve „abban telt neked örömed, hogy roszat tégy. De a mennyi roszat tettél te nekem, annyi jót kivanok én azoknak, kik midőn egyik rokonukat rajtad megboszulták, engem is megboszultak.“

Nem lehet kifejezni a herczeg örömét kincsét megtaláltában. „Kedves herczegasszony“ igy kiálta fel, „ez a szerencsés pillanat, mely nekem ismét megadja azt, a mi te előtted oly kedves, kétség kivül jelensége és előhirnöke annak, hogy téged is meglátlak még, s talán hamarabb is, mint gondolom. Hála az égnek, ki nekem e szerencsét küldi, s egyszersmind reményét a legnagyobb boldogságnak, melyet óhajthatok.“

Ezen szavaknál megcsókolá a herczeg a talizmánt, begöngyölé, s gondosan karjára felköté.

Mély szomoruságában eddig csaknem minden éjet nyugtalan gondolatokban s ébren szemekkel tölte el; de szelid álomban ezt, mely a szerencsés kalandra következett. Másnap reggel, minekutána dolgozóruháját felölté, a kertészhez ment, és kérdé: mi dolog van; ki is arra kérte, hogy egy vén fát, mely már semmi gyümölcsöt nem terme, vágna ki gyökerestül.

Kamaralszamán herczeg fejszét veve, s ment, hogy dologhoz lásson. A mint azonban egy gyökeret keresztül vágna, valami keményre akadt, mely ellenállott s élesen visszapenge. Félretolván a földet, ércztáblát talált, mely alatt mintegy tiz lépcsőjü grádics lefelé vezetett. Azonnal alá szálla, s fenékre jutván, egy, két vagy háromöles négyszegű boltozatba lépett, melyben köröskörül ötven rézedény álla, mindnyája nagy, s egy-egy rézfödéllel befödve. Kamaralszamán fölnyitá mindeniket, egymásután; s egy sem volt, mely szinig nem állott volna poraranynyal. Igen megörülve ezen gazdag kincs föltalálásán, kiszállott az üregből, a táblát ismét reá boritá, s végezvén a fa gyökerei kiirtását, a kertész jöttére várakozott.

Tudniillik a kertész megtudá ugyan tegnap, hogy a hajó, mely esztendőnkint az Ébenszigetre szokott utazni, kevés napok alatt oda elindul: de a napot határozottan nem tudák neki megmondani, s ezért más napra rendelék. Elment, s oly vidám arczczal tére most vissza, mely előre jelenté Kamaralszamánnak a jó hirt, melyet részére hoz vala. „Fiam“ ugymond az öreg, (mert aggott koránál fogva őt igy nevezheté) „örülj, és készülj, hogy harmad nap alatt hajóra szállhass; mert ekkor a hajó okvetetlenül elmegyen; én már a hajóssal átszállittatásodat ki is alkudtam.“

„Ez állapotban, melyben vagyok, kedvesb ujságot nekem nem hozhatál“ felele a herczeg. „Kölcsön gyanánt én is mondok neked egyet, melynek örülni fogsz. Fáradj el velem, s önnön szemeiddel fogod látni azon nagy szerencsét, melyet neked szánt az ég.“

A herczeg azon helyre vezeté a kertészt, holott a vén fát kivágta volt; s leeresztvén őt a boltozatba, megmutatá neki a sok aranynyal telt edényt, egyszersmind azon való örömét jelentvén, hogy Isten végre jámborságát s oly sok évi fáradozásait megjutalmazza.

„Hogy érted ezt?“ kérdé az öreg „azt véled, hogy én a kincset magamhoz veszem? tied az, egészen; nekem semmi jussom hozzá. Nyolczvan esztendeje, mióta atyám elhalván, ásom ezt a kertet, a nélkül, hogy reá akadtam volna; ez annak jele, hogy a kincs neked volt szánva, minthogy neked engedé Isten megtalálnod. Jobban is illik az hozzád, mint királyfihoz, hogy sem énhozzám, ki a sir szélén állok és semmire nincs szükségem. Épen jókor adja neked Isten, midőn az országba visszatérsz, melyen egykor uralkodni fogsz s a hol ennek igen jó hasznát veheted.“

Kamaralszamán herczeg nem akara kisebb lenni a kertésznél nemeslelküségben, s mindaketten hosszas vitába ereszkedtek. Végre a herczeg azt erősité, hogy ő épen semmit sem fogna venni, ha a kertész maga részére felét meg nem tartja. Ebben megegyezett a kertész, s mindaketten a huszonöt edényt magoknak különvették.

Osztozás után igy szóla a kertész Kamaralszamánhoz: „Fiam, még itt nincs vége. Most már arra kell ügyelni, hogy a kincset hajóra rakjuk, s oly titkon, hogy azt senki ne is gyanitsa, különben nem fogod hazáig vinni. Az Ébenfa szigetén nincs olajfa, s az innen szállitott gyümölcsöt ott igen keresik; tudod, hogy ebből én igen szép rakást gyűjtöttem fáimról össze; e szerint jónak vélem, hogy ötven korsót végy, mindeniket félig aranyporral, félig olivákkal töltsd meg, s igy majd a hajóra rakjuk, ha elindulsz.“

A herczeg követte ezen jó tanácsot, a napnak hátra lévő részét a korsók elkészitésére forditván. Minthogy pedig félt, netalán a talizmán karjáról lecsuszszék, azt gondoskodásból az egyik korsóba elrejté, s ezt különös jegygyel kijelelé.

Végezvén a munkát, s korsóival annyira elkészülvén, hogy őket hajóra lehetett rakni, minthogy az éj is bekövetkezett, az öreggel együtt nyugodni ment; s elmondá neki a többek között a két madár vivását, s az egész dolog történetét, mely által ő ismét talizmánjának birtokába jutott; s ez a kertésznek nem kisebb örömére, mint csodálatára volt.

Azonban akár öregsége, akár maga megerőltetése a mult napon okozá, s a kertész igen roszul aludt; s más nap nevekedett baja, a harmadikon pedig még roszabbul lett.

Ez nap korán reggel eljöve a kapitány, néhány hajóslegénynyel együtt, s zörgetett a kertnek ajtaján. Kamaralszamán nyitá ki nekik, s ezek kérdezék, hol az a férfi, ki velök akarna utazni? „Magam vagyok az;“ sfelele a herczeg, „a kertész, ki számomra a helyet kibérlette, beteg s nem szólhat veletek. Azonban jertek be, kérlek s hordjátok ezen olajgyümölcscsel tele korókat a hajóra: mihelyt bucsut vettem a kertésztől, magam is utánatok megyek.“

A legények áthordák a korsókat és butort, s a kapitány igy szóla menőben Kamaralszamánhoz: „El ne mulasd uram, azonnal utánunk jőnöd; a szél igen jól fú, s én csak reád várok, hogy vitorláimat kitárjam.“

Mihelyt a kapitány és a hajósok elmentek, Kamaralszamán bement a kertészhez, hogy elbucsuzzék tőle, s minden szives szolgálatait megköszönje, melyeket iránta mutatott: de őt vonagolva találá; alig mondatá el vele halála óráján a muzulmán rövid hitvallást, kimult a kertész, karjai között.

Minthogy a herczegnek hajóra kellett ülni, sietett a mint csak lehete, végezni a halott körül kötelességeit. Megmosá a testet, fölöltözteté, s minekutána egy gödröt ásott a kertben, (mert a mahomedánusok csupán türelemmel élvén a bálványozóknál, nyilvános temetőjök nem volt) betemeté a testet, ő egyedül; s már estveledni kezdett, midőn mindezeket elvégzé.

Most tehát sebten elindult, hogy hajóra üljön; s hirtelenében a kert kulcsát is magához vevé, hogy ha érkezik, a kert birtokosának, vagy más valamely biztos embernek tanuk előtt általadhassa; azonban a kikötőhöz érve, azt hallá, hogy a hajó már régen elevezett, s nem is látható többé. Egyszersmind hozzá tevék azt is, hogy csak akkor indult el a hajó, mikor már reá három órát hasztalan várakoztak.

El lehet gondolnunk, hogy a herczeg a legnagyobb szomoruságba esett, kényszeritve látván magát tovább is olyan országban maradni, melyben senkivel szövetkezése nem volt, s lenni nem is kivánt; és ismét esztendeig lesni az alkalmat, melyet most elszalasztott. Még nagyobb keserűsége volt az, hogy a herczegné talizmánját kiadá kezei közül, melyet most örökre elveszettnek tartott.

Nem lőn egyéb mit tenni, mint hogy az imént elhagyott kertbe visszatérjen, azt birtokosától haszonbérbe vegye, s tovább is munkálja, balsorsa és szerencsétlensége fölött omló könyei között. Minthogy maga a munkát nem győzte, legényt fogadott maga mellé; s hogy a kertész halálával reá szállott másik felét a kincsnek bátorságba tegye: beraká azt más ötven korsóba, olivákat halmozván fölükbe: hogy igy annak idejében magával a hajón elvihesse.

Mig Kamaralszamán herczeg a keserűségnek, fájdalomnak és sohajtozásnak másik esztendejét kezdé: azalatt a hajó kedvező széllel evezvén, az Ébenfasziget fővárosába szerencsésen eljutott.

Minthogy ebben a királyi lak épen a tenger partján épült, megpillantá a hajót a király, vagyis inkább Badur herczegasszony, a mint épen lobogó vitorlákkal a kikötőbe befutott, és kérdé, micsoda hajó ez; mire azt a választ vevé, hogy ez minden esztendőben bizonyos évszakon a bálványozók városából el szokott egyszer jőni, s rendszerint gazdag árukkal van rakodva.

A herczegné, ki az őt körülözönlő pompa fényében is Kamaralszamánt forgatá eszében, elgondolá, hogy ő talán ezen hajóra ülhetett; s eltökélé magában, hogy őt megelőzve elléje menjen: nem azért, hogy magát azonnal megismertesse; (részéről bizonyosnak tartá a meg nem ismerhetést), hanem azért, hogy bizonyossá lévén jöttéről, további lépéseit egyesülésökhöz a szerint tehesse.

Azon ürügy alatt, hogy az áruk felől maga fog tudakozódni, s ezeket látni, minekelőtte a tetszőket magának kiválasztaná: lovat parancsolt; s több tisztviselő által kisértetve épen akkor érkezett a révhez, midőn a kapitány partra szállott. Elébe hivatá ezt, és kérdé: honnan jő, mennyi ideje, hogy utban van, micsoda jó vagy bal esetek érték utjában, nincsen-e egy vagy más jelesebb utazó hajóján, s mindenek előtt, miket rakatott fel?

A kapitány mindenik kérdésre felelt, s az utazókra nézve azt mondá, hogy ezek csupa kereskedők, kik ide rendszerint eljárnak, s különféle tájakról drága szereket rakattak fel; például: finom gyolcsot festve és festetlen, gyöngyöket, mosuszt, szürkeszin ambrát, kámfort, fűszert, orvosszereket, olajfagyümölcsöt, s több ilyes árukat.

A herczegasszony rendkivül szerette az olivát; s mihelyt ezen czikkelyt emlittetni hallá: „Legfoglalom“ ugymond „valamennyit; ki kell rakatni tüstént, s az alkut megkötni. A mi a többit illeti, mondd meg a kereskedőknek, hogy a szépét belőle, minekelőtte más látná, hozzák hozzám.“

„Felség,“ igy szóla a kapitány „az oliva ötven igen nagy korsó, de a kereskedő, a kié, hátramaradt. Én magam tudtára adtam a hajó indultát, s vártam sokáig; de minthogy még sem jött s elmaradása igen hátráltatott, eluntam a várást, s elindultam.“

„Csak rakassék ki;“ monda a király „ez nem lesz akadály, hogy az alkut megkössük.“

A kapitány csónakot küldött a gyümölcs után, s ez rövid időn hozá az ötven korsót. A herczegasszony kérdé, mi ára lehet ennek itt a szigeten.

„Uram“ monda a kapitány „az ember szegény; nem lesz szerfelett megfizetve, ha felséged ezer ezüstpénzt ád neki.“

„Akarom, hogy meg legyen elégedve,“ szóla a herczegasszony, „minthogy a mint mondád, szegény, ezer aranyat fogok neked kifizettetni; juttasd majd kezéhez.“

Ezzel parancsot ada a fizetésre, s minekutána a korsókat jelenlétében elviteté, visszatért palotájába.

Minthogy az éj nem vala messze: Badur herczegasszony a belső palotába, Haiat al-nefusz herczegné termeibe mene, s az ötven korsót oda viteté. Izleni és izeltetni akarván gyümölcseit, fölnyita egyet, s egy tálba kiönté. Nagyobb nem lehetett csodája, a mint a gyümölcsöt poraranynyal vegyitve látá. „Mi csoda történet!“ ugymond; s azonnal Haiat al-nefusz asszonyai által maga jelenlétében mindenik korsót kinyittatá, s csodája azon mértékben nőtt, a mint észrevette, hogy az oliva mindenütt aranynyal van vegyitve. De a mint azon korsóhoz értek, melybe Kamaralszamán a talizmánt rejtette volt, s ezt a korsó ürülése közben a herczegasszony megpillantá, oly annyira meglepeték, hogy aléltan rogyott le.

Haiat-al-nefusz, s asszonyai segedelmére siettek; vizet locsoltak orczájára, s ez által ismét életre hozták. Minekutána teljesen magához tért, előfogá a talizmánt, s össze meg összecsókolgatta. De minthogy a herczegné asszonyai előtt, kik neme szinlelését még nem tudták, bővebben nem szólhatott, különben is a hálás ideje már elérkezett: az asszonyokat elbocsátá.

„Herczegné“ igy szóla, mihelyest magán voltak, Haiat-al-nefuszhoz „abból, a mit már történetemből mondottam, kétségkivül elláthattad, hogy a talizmán okozta ájulásomat. Ugy van, enyim ez; s ugyanaz, mely engem és szeretett férjemet egymástól elszakaszta. Oka volt akkor a mindkettőnkre nézve keserves elválásunknak; s most, nincs semmi kétségem, hamar leendő egyesülésünket fogja eszközleni.“

Más nap, mihelyt felvirradt, hivatá Badur herczegasszony a hajókapitányt. Ez elérkezett, s a herczegasszony igy szóla hozzá: „Mondj nekem még többet azon kereskedőről, ki a korsókat, melyeket tegnap vevék, felrakatá. Azt mondád, ha nem csalatom, hogy őt a bálványozók városában hagytad; nem tudnád nekem megmondani, mi dologban volt ott?“

„Uram“ felele a kapitány „bizonyost mondhatok ebben a dologban, minthogy önmagam jártam el benne. Átjövetelét egy öreg kertész alkuvá ki nálam, ki azt mondá, hogy őt a kertben fogom találni, melyben nála, u. m. a kertésznél dolgozott, s ez nekem a kertet kijelelé. Ez okon mondám azt felségednek, hogy az ember szegény. Magam menék el a kertbe, tudtára adni, hogy a hajóra jőjön, s beszéltem is vele.“

„Ha ugy van,“ válaszolá a herczegasszony „ugy még ma vissza kell evezned, s a bálványozók városából nekem ezen kertészlegényt elhoznod. Ő nekem adósom. Ha meg nem teszed: nem csak a te s a veled jött kereskedők áruit lefoglalom: hanem életed, s a kereskedőké fog nekem helyette fizetni. Épen most teszik parancsolatomra áruidat zár alá: s ezt elébb le nem szedetem, mig az embert, a kit mondottam, előmbe nem állitod. Ez az, a mit akartam mondani; siess, és végezd, mit meghagytam.“

Nem volt mit szólani a kapitánynak ezen meghagyásra, melynek nem teljesitése az ő s a kereskedők dolgára annyi kárt hozhatott. Elmondá ezeknek; s a kereskedők nem kevésbbé siettek mint ő, fris vizet és eleséget vinni hajójára, annyit a mennyi az utra szükséges volt. S ezt oly buzgósággal cselekvék: hogy a hajó még az nap indulhatott.

Utja szerencsés volt. S a kapitány oly ügyesen intézé a dolgot, hogy éjjel érkezett a bálványimádók városához. Eléggé közeledvén, nem vetteté ki a vasmacskákat, hanem összehuzatván vitorláit, csónakba ült, s nem messze a révtől partra szállott. Innen hat elszánt hajoslegényt vévén maga mellé, Kamaralszamán herczeg kertjéhez sietett.

Kamaralszamán még ébren volt; nejétől a chinai herczegasszonytól elszakadása kinzá, mint máskor is, s átkozá magában azon pillanatot, melyben vizsgasága arra birta, hogy a herczegasszony övét nem hogy fürkészsze, hanem egy ujjal is érintse. Ezzel tölté a nyugvásra szánt időt, a mint egyszerre kopogást halla. Az ajtóhoz futott felöltözötten; s alig nyitá ezt ki, reá rohantak a kapitány és legényei; s minden szó nélkül a ladikba hurczolák, innen a hajóra vitték, mely tüstént szélnek ereszté vitorláit.

Itt Kamaralszamán, ki mindeddig a kapitánynyal és legényekkel együtt hallgata, kérdé a kapitányt, mi adott neki okot, őt igy erővel magával hurczolnia. „Nem vagy-e te adósa az ébenfa-szigeti királynak?“ kérdé őt ellenben a kapitány. „Én? s adósa az ébenfa-szigeti királynak?“ monda csudálkozva a herczeg. „Hiszen én nem is ösmerem; soha semmi dolgom nem volt vele; s nem tettem én soha földére lábamat.“ „Azt jobban tudja mint én,“ igy amaz, „szólj a királylyal magad; azonban maradj itt, s légy türelemmel.

A hajó szint oly szerencsével utazott ismét az Ébenfa szigetére vissza, milyennel onnan Kamaralszamán elvitelére a bálványozók városához jöve. Ámbár éjjel volt, hogy a kapitány a révben kiköte, még sem mulasztá el azonnal partra szállani, s elvezetni Kamaralszamánt a királyi lakhoz, holott a felség elébe bocsáttatni kivánt.

Mihelyt Badur herczegasszony, ki már a belső teremekbe vonula, az ő s Kamaralszamán jöttét meghallá; azonnal kijöve, hogy velök szólhasson. Szemeit legelébb is a herczegre, imádott férjére veté, ki után elválások óta oly sok könyet ejte: s megismeré őt tüstént alacsony öltözetében is. Ellenben a herczeg, ki reszketett a király előtt, kinek képzelt adósságokról volt számadandó, messzéről sem gyanitá, hogy ez lehessen az, kit oly forrón óhajta viszontlátni. Ha a herczegasszonyt semmi nem tiltaná szive hajlandóságát követnie, nyakába borult volna a herczegnek, s magát ezen ölelésében kinyilatkoztatná: de igy még tanácsosnak vélé mindkettőjökre nézve, folytatni a király szerepét, minekelőtte magát megismertetné. Elégnek tartá tehát ezuttal egy jelenlévő tisztnek megparancsolni azt, hogy a herczegre gondot viseljen, s holnapig ápolgassa.

Megtévén igy Kamaralszamán iránt a rendelést, megjutatmazá egyszersmind a hajós kapitánynak fontos szolgálatját, s parancsot ada egy másik tisztviselőnek: menjen tüstént, és vegye le a hajó áruira vetett zárt; a kapitányt pedig egy drága gyémánttal ajándékozá meg, mely uti költségeit halmozva megtérité. Sőt azt is hozzá adá, hogy az olivák árát is magának tarthatja, ezek iránt ő a kereskedővel majd számolni fog.

Végre megtére ismét az ében-szigeti herczegné szobájába, s közlé vele az örvendetes hirt: de kéré is egyszersmind, tartsa meg továbbra is a titkot, tudtára adván mind azon lépéseket, melyeket követendőknek vélt, minekelőtte magát a herczeggel, s magát a herczeget annak ismértetné, a mi; „oly nagy a hézag“ ugymond „a kertész s egy hatalmas fejedelem között, hogy veszedelmes volna őt egy pillanatban a legalacsonyabb sorsból a legmagasabb polczra általugratni; ámbár ez itt a legnagyobb igazsággal történnék.“

Az ében-szigeti herczegasszony nem hogy hitét szegné; hanem inkább örömest beereszkedék szándékaiba, s fogadá, hogy mindent, a mit kiván a legnagyobb örömmel fogná tenni.

Más nap reggel, minekutána a herczegasszony, ébenszigeti királynak neve, viselete s tekintete alatt megrendelé, hogy a herczeg korán reggel fürdőbe vezettessék, s egy emir vagy is helytartó öltözetét vegye magára, bevezetteté ő a gyülésbe; holott szép külseje s fejedelmi személye által minden jelenlevő urak figyelmét magára voná.

Maga is Badur herczegasszony el vala bájolva őt ily kellemesen ujra látván, a milyennek őt már sokszor látá; s ez még inkább tüzelte arra, hogy szavát dicséretére a gyülés teljes szine előtt fölemelje. Minekutána a herczeg az emirek között helyt foglala, „Urak,“ igy szóla ezekhez a herczegasszony „Kamaralszamán, kit én ma társatokká tészek, magas helyezetére nem méltatlan. Ismerem őt eléggé utazásaimból, hogy érte jót állhassak, s bizonyossá teszlek, hogy ő magát mind vitézsége s ezer más jó tulajdonai által, mind pedig elméje nagysága által meg fogja különböztetni.“

Kamaralszamán mód nélkül elcsudálkozott, magát a királytól, kiben asszonyt, sőt szerelmes herczegasszonyát épen nem gyanitá, megneveztetni, s azt állittatni hallá, hogy őt ez ismeri. Minthogy pedig bizonyos volt benne, hogy vele sehol és soha sem találkozott, még inkább elbámult a szertelen dicséreten, melyet itt tőle vőn.

Azonban ez a nagy méltósággal kiejtett magasztalás őt meg nem zavará, sőt inkább azon szerénységgel fogadá azt, mely eléggé mutatá, hogy ő ezen dicséretet megérdemli, de őt az hiuvá nem teszi. Leborult a király széke előtt, s fölemelkedvén ismét:

„Uram“ ez vala válasza „szót nem lelek, hogy felséged előtt azon becsülést megköszönjem, melyet kegyes kimutatni irántam, s még kevésbbé hálálhatom meg az ebben kinyilatkozó jóságot. – Mindent, a mi erőmtől telik, meg fogok cselekedni, hogy arra magamat érdemessé tegyem.“

A gyülésből a herczeget egy tiszt külön palotába vezeté, melyet Badur herczegasszony csupán használatára készittetett. Volt benne több házi tiszt, s parancsolatját váró cselédség, és egy lóban igen gazdag ól. Gondja volt herczegasszonyának arra, hogy az emir tisztét, melyre épen most emeltetett, fénynyel is fentarthassa. S a mint teremeibe lépett, udvarmestere egy aranynyal tele ládikát ada kezébe. Annál nagyobb volt csodája, mennél kevésbbé foghatá meg, honnan eredhet reá ily szörnyü szerencse, és soha esze ágában sem volt, hogy ez a chinai herczegasszonytól jöhetne.

Két vagy három nap mulva még több bejárhatást akara magához adni, s egyszersmind nagyobb megtisztelést is Kamaralszamánnak a chinai herczegasszony: azért is őt az épen megüresült kincstárnoki hivatallal megajándékozá. Ez a hivatalt a legnagyobb pontossággal vitte, s mégis leköteleze magához minden embert: ugy hogy igazságszeretete és adakozása által nem csak az udvariak barátságát, hanem az egész nép szivét és szeretetét is megnyerte.

Kamaralszamán a legboldogabb ember volt volna mindenek között, minthogy egy idegen királynál ily nagy kegyelemben álla, s mindenek előtt tekintetben, mely még naponkint nevekedett: ha csak kedves herczegasszonyát birta volna. Legnagyobb szerencséjében is szüntelen aggódott, nem kapván felőle semmi tudósitást, ezen országban sem, melyen ugy látszott, által kell vala utaznia, minekutána egymástól oly keservesképen elszakadtak.

Rá akadhatott volna a nyomra, ha a herczegné, Kamaralszamán nevét, melyet ennek ruhájával együtt fölveve, tovább is megtartja; de ő ezt uralkodása kezdetén letevé, s ipának az öreg királynak kedvéért magát Armanosznak nevezteté. E szerint neve csak „az ifjabb Armanosz16)“ volt, s csak egy-kettő emlékezett még az udvarban, hogy a szigetre Kamaralszamán névvel jött vala. A herczeg még nem volt eléggé ismerős velek, hogy ezt megtudhatná; azonban végre csakugyan rá akadhatott volna.

Minthogy tehát Badur herczegasszony ettől tartott, ellenben pedig azt akará, hogy neki magának köszönje Kamaralszamán a megösmertetést: eltökélé, hogy a maga, és a herczeg szenvedéseinek is véget vet. Mert többször észrevette, hogy valahányszor a herczeg hivatalos foglalatosságokban vele beszél, gyakran fel-felsohajt; a minek egyéb oka kivüle nem lehetett. S maga is örökké oly nyügben élt, melytől valahára szabadulni kivánt. Különben a nagyok barátsága, s a nép kedvezése és szerelme azzal biztatgatá, hogy a koronát ellenmondás nélkül meg fogja tartani.

Mihelyt a herczegné, Haiat-al-nefusz herczegasszonynyal egyetértve, ezt magában eltökélte: félrehivá egykor Kamaralszamánt, s ezt mondá neki:

„Kamaralszamán, hosszas beszédem lesz veled bizonyos dolog felett, melyben tanácsodat kérem. Jobb időt nem szánhatok erre, mint az éjjelt: azért estére légy itt, s hagyd meg otthon, hogy rád ne várjanak; lesz gondom ágyadra.“

Kamaralszamán nem mulasztá el megjelenni a palotában a kiszabott órán. A chinai herczegasszony őt belsőbb teremeibe vezeté; s minekutána a főbb heréltnek, ki őket követni akará, intett, hogy reá többé nincs szüksége, s az ajtót tartsa zárva: bevezeté a herczeget egy más szobába, mint a melyben Haiat-al-nefusz herczegnével hálni szokott.

A mint a herczeg és herczegasszony ezen szobába értek, melyben ágy is volt, s az ajtó bezárva: kivoná a herczegasszony egy kis tokból a talizmánt, s oda nyujtá a herczegnek, szólván „e talizmánt egy csillagász ajándékozá nekem a minap; te jártas vagy minden dologban: megtudnád-e mondani, mi ereje van?“

Kamaralszamán vevé a talizmánt, s közelebb álla a gyertyához, hogy jobban megnézhesse. Meglepetve, s oly igen, hogy a herczegasszony gyönyörködött benne, azonnal megismeré, s felkiálta: „Azt kérdi felséged, mi ereje van e talizmánnak? Ah, az az ereje: hogy engem búmban és bánatomban megöl, ha rövid időn meg nem találom ismét a legkecsesb, legszeretettebb herczegasszonyt, kire a nap sütött; a kié, s a kitől elszakadásomat okozá. Rendkivüli való történet ez Uram, s elmondása szánakodásra inditaná felségedet, a boldogtalan férj és szerető iránt, ha volna türelme, azt végig meghallgatni.“

„Mondd el máskor“ felele a herczegasszony „azonban örömemre van azt mondhatnom, hogy már tudok felőle valamit; mindjárt jövök, várj itt egy kevesig.“

Ezzel egy mellékszobába tért a herczegasszony, holott a királyi turbánt letevé; s mihelyt hamarjában más főrevalót, és asszonyköntöst öltött, nem feledvén az övet, melyet elszakadások napján visele, az előbbi terembe visszatért.

Kamaralszamán herczeg azonnal ráismere kedves herczegasszonyára, s hozzá futott, és általölelvén szerelmesen „ah, mint köszönöm a királynak“ ugymond „ezen örvendetes meglepést!“ – „Ne várd a királyt“ mond a herczegasszony, s az ölelést könyes szemekkel viszonozta; „énbennem látod őt, de üljünk le; megfejtem a mesét.“

Ekkor elbeszélé a herczegasszony, mi volt eltökélése a réten, melyen utószor tábort ütöttek; minekutána látá, hogy őt többé hasztalan várná; miképen vitte ki szándékát mind addig, mig az Ébenszigetre érnének, holott kénytelen volt Haiat-al-nefusz herczegnét elvenni, s ezzel a koronát, melyet a házasság következésében neki Armanosz király áltada, mikép fogadta a herczegné, kinek jeles tulajdonit dicsérte – neme fölfedtét; s végre el azon kalandot is, midőn az olivákkal és aranyporral rakott korsókban a talizmánt meglelé, mely neki utat nyitott arra, hogy őt a herczeget, a bálványozók városából elragadtassa.

Végezvén a herczegasszony, akará, mondja el a herczeg, mikép lőn a talizmán elválások oka. A herczeg elmondá; s végén beszédének szerelmes panaszt tőn, hogy őt a herczegné a kegyetlen, oly soká epeszté. Ez erre kifejté okait, melyeket már tudunk; s minthogy beszédökben igen elkéstenek, itt lefeküdtek.

Más nap reggel mihelyt megvirradt, felkele a herczegné és a herczeg – de amaz nem királyi turbánt, hanem asszonyi köntöst vőn magára, s minekutána elkészült, a heréltek fejét Armanosz királyhoz küldé, kéretvén őt, hogy hozzá, vejéhez fáradni méltóztassék.

A mint a király elérkezett, nem kicsiny volt megütközése egy asszonyt szemlélvén, kit épen nem ismere, s mellette a fő kincstárnokot, kinek épen nem vala szabad, valamint senkinek sem az udvariak közül a palota beljébe lépni; de leült, és kérdé, hol a király.

„Uram“ igy szóla a herczegasszony „tegnap király valék, de ma a chinai herczegasszony vagyok, hitese a valóságos Kamaralszamánnak, Schachszamán király fiának. Ha méltóztatik felséged történetünket türelemmel hallani: reménylem, nem fogja azon bocsánandó cselemet kárhoztatni, melylyel felségedet elámitám.“

Armanosz megengedé, s végig hallgatá történetöket, csodálkozván.

„Uram“ ezzel rekeszté be a herczegné „ámbár vallásunkon nem örömest engedik az asszonyok férjeiknek azon szabadságot, hogy magoknak több nőt is vehessenek: mégis én örömest általengedem Haiat-al-nefusz herczegasszonynak, ha felséged az ő s Kamaralszamán herczeg egybekelését megengedi, a királyné rangját és czimjét mely őt igazságból illeti, s magam alább ranggal megelégszem. Sőt ha nem volna is ezen elsőségre joga, kész volnék neki azt általengedni, tartozó köszönetül, hogy titkomat oly nemeslelküleg megőrzé. Ha felséged csupán megegyezését kivánná, én már őt előre elkészitém, s bizonyos vagyok: igen meg lesz e szerint elégedve.“

A király bámulva hallgatta e beszédet. Midőn vége lőn, Kamaralszamán herczeg felé fordult, és igy szólott: „Fiam, minekutána Badur herczegasszony hitvesed, kit én eddig oly csalatásból, melyet nem fogok megbánni, vőmnek tarték: kinyilatkoztatja, hogy ágyadat örömest megosztja leányommal, most már csak azt akarom tudni: elveszed-e leányomat, s a koronát, melyet érdeme szerint Badur herczegasszony fogna holtáig viselni, ha jobbnak nem tartaná azt kedvedért letenni?“

„Uram“ felele Kamaralszamán „bármely igen óhajtom kedves atyámat ismét meglátni, mégis oly erősek irántad, s Haiat-al-nefusz herczegné iránt tartozásaim, hogy semmit sem birok neked megtagadni.“

Kamaralszamán tehát királynak kikiáltatott, s még az nap fényes pompával megülé menyekzőjét Haiat-al-nefusz királykisasszonynyal, kinek nagy szépsége, esze, és szerelme őt egészen kielégité.

Ezentul a két királyné szint azon barátságban és egyességben élt egymással, mint ezelőtt; s igen megvoltak azon egyenlőséggel elégedve, melyet irántok Kamaralszamán mutatott, ágyát velök felváltva megosztván.

Ugyanazon évben mindakettő, szinte egyszerre szült neki egy-egy fiut; s a két herczeg születése örömünnepekkel tiszteltetett.

Kamaralszamán az idősbet, kit Badur herczegasszony szül vala, Amgiádnak, a másikat pedig, Haiat-al-nefusz kisdedét, Asszádnak nevezé.