Kamaralszamán herczeg Badur hölgyétől elszakad.

A madár ragadomása után, nem messze a herczegtől leszálla, s a talizmánt mindig orrában tartá. A herczeg, reménylvén, hogy talán elejti, közelebb mene hozzá: de mihelyt már szinte oda ért, fölreppent a madár, s nem oly tova tőle ismét megült. A herczeg ide is követé: de a madár lenyelvén a talizmánt, odább repült. Most azt vélte a herczeg, igen ügyes hajtó lévén, hogy egy kődobással megölheti, s ismét követte. Mennél többet távozott a madár, annál tüzesebb lőn üztében a herczeg, s reszketett őt szeme elől elveszteni.

Hegynek völgynek, hegyen völgyön keresztül vonta ez maga után a herczeget, mindinkább elvonva őt a réttől s herczegasszonyától. És estve, a helyett, hogy bokor alá buvnék, hol őt a setétben könnyen megfoghatná a herczeg: egy magas fának tetejére szálla, melyen tökéletes volt bátorsága.

A herczeg kétségbeesett boszujában a foganatlan munkán, s azon törte a fejét, visszatérjen-e már sátorához? De igy gondolkodik magában, merre tartsak? nem vesztek-e utat a sötétben? Lesz-e elég erőm? S ha volna is, mikép álljak a herczegné elébe, talizmánja nélkül?

Ilyes szomoru gondokba merülve s bágyadtan a járás, az éhség, szomj és álom miatt ledőle a fa tövébe s az éjet ott tölté.

Másnap, minekelőtte még a madár a fát odahagyná, fölébredt Kamaralszamán, s mihelyt amazt fölreppenni látta, követé szemeivel, s utána tarta ismét egész nap, de szint oly kevés sükerrel, mint tegnap; s magát azonban füvel és gyökerekkel táplálá.

Igy tölte tiz napot, szemmel és lábbal reggeltől estig a madarat követvén, s az éjeket a fa alatt töltvén, melynek az s mindig a legmagasb ágára szállott.

A tizenegyedik napon Kamaralszamán minduntalan üzvén a tovább-tovább reppenő madarat, egy városhoz ére. Az ezt bekeritő falat érvén a madár, átrepüle rajta, és tovább – tovább, mig Kamaralszamán szemei elől egészen eltünt, a ki most teljesen elveszté reményét, hogy azt, vagy a talismánt valaha lássa.

Kimondhatlanul busulván ezen, bement a városba, melynek igen szép kikötője volt, minthogy a város tengerparton feküdt. Sokáig bolyongott ide s tova az utczákon, nem tudván hova menjen vagy hol maradjon; s igy végre a kikötőhöz ért.

Itt még kevesbbé tudta mihez fogjon, s csak a rév mentét követte, mignem egy kertajtóhoz jutott, melyet nyitva találván, benéze. A kertész egy jámbor ősz, ki közel ott dolgozgatott, épen fölemelé fejét, s alig pillantá meg a herczeget, látván hogy idegen és muzulmán, kéré őt, térne be sebesen, s zárja be maga után az ajtót.

Kamaralszamán bement, az ajtót becsukta; s a mint a kertészhez közelebb ért, kérdé: minek ennyi vigyázat. „Annak“ felele a kertész „hogy téged mint idegent és muzulmánt itt megójalak. Mert tudni kell, hogy ezt a várost bálványozók lakják, kik a muzulmánt halálban gyülölik, s velünk néhányakkal, a kik itt vagyunk, kegyetlenül bánnak. Ezt te nem tudod, s én való csodának tartom, hogy eddig minden bántás nélkül eljutottál. Mert ezek a bálványimádók mindenekfelett a muzulmánt lesik, bejötténél szemen tartják, hogy ha magára szerfelett nem vigyáz, valami csalba ejtsék. Áldjuk az urat, hogy ide, ily biztos helyre hoza.“

Kamaralszamán szivesen megköszöné a jó öregnek a szállást, melyet ez neki oly nemesen ajánla, hogy őt minden bántástól megőrzené. Egyszersmind többet is akart még erről szólani, de a kertész nem engedé, mondván: „hagyjuk el most a szép szavakat; jer és pihenj ki.“ Evvel bevezeté őt a maga kis lakába; s minekutána a herczeg eleget evék abból, a mit ő magához vonzó szivességgel nyujta, kéré a herczeget, mondaná el ide jöttének okát.

A herczeg teljesité a kertész kérelmét, s elbeszélvén neki minden tartózkodás nélkül egész történetét, most ő kérdé a kertészt, melyik uton lehetne innen atyjának birtokába menni? „mert arról“ ugymond, „hogy a herczegasszonyhoz visszatérjek, nem is kell álmodoznom. Hol találnám én őt meg, most, tizenegy nap mulva, midőn igy a legcsodálatosabb történet szakaszta el tőle? Sőt, mondhatom-e én bizonyossággal, hogy még él?“ Ezen keserű emlékezetnél nem tartóztathatá meg könyeit.

A kertész azt felelé neki, hogy e várostól, melyben most vagyon, azon országokig, melyeket muzulmánok laknak, kik hasonló hitű fejedelmek alatt élnek, egy egész esztendeig tart az ut; de tengeren sokkal hamarább elér az ember az ébenfa-szigetre, honnan azután könnyen a chaledani szigetekre juthatni. S hogy innen minden esztendőben megy egy árushajó az ébenfa-szigetére; és igy ezen alkalommal a visszatérésre ő is élhet. „Ha néhány nappal korábban jösz uram“ ezt tevé hozzá „ugy azon a hajón indulhattál volna, mely az utat az idén teszi. Azonban ha addig, mig a jövő évben ismét egy megyen: nálam tetszenék maradnod, megkinállak szegény házammal, ugy a mint van.

A herczeg szerencsésnek tartá magát, hogy ily jó menedékre talált oly városban, holott semmi ösmerősei nem voltak, kedve sem volt megismerkedni. Elfogadá tehát az ajánlást s a kertésznél maradott. Azonban, mig az árushajó az ébenfa szigetéhez ujra elutazna, egész nap kertbeli munkában foglalatoskodott, az éjt pedig, midőn gondolatit szerelmes herczegasszonyáról semmi sem voná el, panaszokban, sirásban és sohajtozásban töltötte.

Itt hagyjuk őt, s Badur herczegasszonyhoz visszatérünk, kit a sátorban elalva hagyánk.