Aly Baba s a negyven haramia története.

Perzsiának egy városában élt két testvér, az egyik Kassim, a másik Aly Baba névvel. Minthogy atyjoktól öröklött kevés vagyonon egyaránt osztozának, azt kellene hinni, hogy körülményeiknek is körülbelül egyformáknak kell lenni. A történet azonban másként akará.

Kassim megházasodék, s menyekzője után rövid időre neje igen jó karban levő boltot, gazdagon rakodott árutárt s fekvő jószágokat örökle, melyek őt egyszerre jó állapotba helyezék, s a város egyik leggazdagabb kereskedőjévé tevék.

Aly Baba ellenben, ki szintoly szegény feleséget veve el, mint maga volt, igen szegényen élt, s maga s övéi eltáplálására az volt keresete, hogy a közel erdőbe mene fát vágni, s azt három tulajdon szamarán a városba vitte eladni.

Egykor Aly Baba szintén az erdőben vala ismét, s épen annyi fát vágott, mennyi szamarai terhelésére elegendő volt, midőn messziről nagy porfelleget láta kerekedni, mely egyenes irányban azon hely felé tartott, hol ő épen vala. Szorosan vigyáza rá, s nemsokára számos lovas sereget különböztethete meg, mely legjobb rendben közeledék.

Noha a környéken zsiványoknak soha sem hallották hirét is, mégis azon gondolatra vetemedék Aly Baba, hogy e lovasok azok lehetnének, s nem aggódván, mi lesz szamaraiból, csak személye menekedhetéséről gondolkozék. Egy fára mászott, melynek levelei csekély magasságban rendkivül sürüek valának, s ezek között annyival nagyobb bizalommal üle le, minthogy onnan, maga nem láttatva, mindent megláthata.

A lovasok, mindnyája nagy, erős, jól öltözve s fegyverkezve közeledének a sziklához, s Aly Baba, ki negyvent számlála, tekintetök s készületöknél fogva nem kétkedék tovább, hogy valóban zsiványok. Nem is csalatkozott. Valósággal zsiványok valának, kik, a környéket nem háborgatván, rablásaikat messze távolban űzék, s itt csak összejövetelöket tarták. A mit itt láta, még inkább megerősité véleményében.

Mindegyik lovas lekantározá lovát, megköté, a nyereg hátulján volt árpás tarisznyát fejére akasztá, s levevé róla a batyut. A legtöbb batyuk nehézségéből Aly Baba azt itélte, hogy azokban csupa arany és ezüstpénznek kell lenni.

A legderekabbik közülök, kit Aly Baba a zsiványok kapitányának tartott, batyujával terhelve a sziklához közeledék, mely tőben vala a nagy fa mellett, hová Aly Baba rejtezett, s minekutána nehány bokor között elmene, e szavakat mondá: Sesam nyilj meg! még pedig oly fenhangon, hogy Aly Baba meghallá. A mint a harambasa e szavakat kimondá, megnyilt egy ajtó, s minekutána embereit maga előtt bebocsátá, maga is bemene s az ajtó bezáródék.

A zsiványok sokáig maradának a sziklában, s Aly Baba félvén, nehogy közülök egy, vagy talán valamennyi is azon szempillanatban, midőn helyét szabadulása végett elhagyná, kijőjenek, kénytelen vala a fán maradni, s türelmesen várakozni. Mindamellett kisértetbe jött leszállani, a fához kötött két lovat elragadni, egyikre felülni, másikat kantáron vezetni, s szamarait maga előtt kergetve a város felé sietni, azonban e terv bizonytalan kimenetelétől félve, inkább a bizonyosabbat választá.

Végre az ajtó ismét kinyilt, s a negyven zsivány kijöve, még pedig a kapitány, ki utolsó mene be, most legelső jöve ki, s a többit maga előtt lépteté el. Aly Baba őt e szavakat hallá mondani: Sesam záródjál! mire az ajtó ismét bezáródék. Mindegyik lovához mene, felkantározá ismét, batyuzsákját felköté s felüle. Indulásra látván a harambasa készen mindnyáját, előttök indula meg, s igy eltávoztak ismét azon uton, melyen jöttek.

Aly Baba nem szállott le a fáról azonnal. „Elfelejthettek,“ igy szóla magában, „valamit, a miért kénytelenek lehetnének visszatérni, s ezen esetben megfoghatnának.“ Addig néze utánok, mig végre eltüntek szemei elől, s nagyobb bátorság kedvéért csak sokára azután jött le. Eszében tartván a szavakat, melyekkel a harambasa az ajtót kinyitá és becsuká, kiváncsi volt megpróbálni, vajjon e szavak szintazon foganatuak-e, ha ő mondja ki. Azért általvergődött a bokrokon, s itt csakhamar észre vette a mögöttük rejtező ajtót; azután elébe állott, s mondá e szavakat: Sesam nyilj meg! s az ajtó tüstént sarkig feltárult.

Aly Baba homályos és setét helyet reményle látni, de mint bámult el, midőn emberi kezek által magas boltozat formára kivájt, világos, bő és téres helyet szemléle, mely felülről a sziklák közé rejtett nyilásból vevé világát. Láta ott sok eleségneműt, gazdag árucsomagokat felhalmozva, selyem és brokát-anyagokat, nagy értékü szőnyegeket, s kivált sok arany és ezüstpénzt, mely részint rakásra halmozva, részint bőrzsákokban és erszényekben feküvék egymáson. Mind e dolgok látására ugy rémlett előtte, mintha e sziklabarlang nemcsak nehány esztendő, hanem már századok óta szolgált volna haramiák buvóhelyeül.

Aly Baba nem tétováza, mitevő legyen. Belépe a barlangba, s alig vala benn, ez be is záródék utána; ez őt azonban nem nyugtalanitá; hiszen tudta a titkot kinyitására. Ő itt nem bántá az ezüstöt, hanem csak a vert aranyat, kivált pedig a zsákokban lévőt. Ebből több izben annyit vett el, mennyit csak elbirt, s a mennyi elegendő volt azalatt elszéledt három szamarának megterhelésére. Összekeritvén azokat a sziklához, megterhelte zsákokkal, s hogy ezeket egy kevéssé elrejtse, felül fát raka rájok, ugy hogy abból senki sem vehete észre semmit is. Elvégezvén ezt, az ajtó elébe állott, s alig mondá e szavakat: Sesam záródjál! már be is záródék; – mert ez valahányszor bemene, magától bezáródék, s valahányszor kijöve, nyitva marada.

Ez meg levén, Aly Baba a város felé tartott, s megérkezvén házánál, a három szamarat egy kis udvarba hajtá, s az ajtót maga után jól bezárá. Azután a kincset fedező kevés fát leraká, s a zsákokat házába vivé, s ott a nyoszolyán ülő felesége előtt rendben leraká.

Felesége a zsákokat kezébe vevé, s érezvén, azokat pénzzel lenni tele, gyanakodott, hogy férje talán lopta, a miért is, behordván ez mindnyáját, nem tartózkodhatott e kérdéstől:

„Aly Baba, csak nem voltál talán oly elvetemedett, hogy e zsákokat…“ de Aly Baba igy vága szavába: „csendesen édes feleségem, ne töprenkedjél azon; én nem vagyok tolvaj, ha csak azt nem nevezik tolvajságnak, ha haramiáktól vesz el az ember valamit. Fel fogsz hagyni e rosz vélekedéssel felőlem, ha szerencsémet elbeszéltem.“

Ő a zsákokat kiürité, ugy hogy abból nagy rakás arany lett, mely feleségét majdnem elvakitá. Erre történetét elejétől végig elbeszélé, s végre mindenek előtt ajánlá, hogy a dolgot titokban tartsa.

Midőn felesége álmélkodásából egy kissé feleszmélt, örült férjével a nekik jutott szerencsén, s az előtte heverő rakás aranyat darabonkint akará megolvasni.

„Édes feleségem,“ mond Aly Baba hozzá, „nincs jó dolgod; mit akarsz itt tenni? mikor végeznéd el a számlálást? én gödröt készitek, s abba elásom; mert nincs veszteni való időnk.“

„Mégis jó volna“ mond az asszony, „ha csak hozzá vetőleg is tudnánk, mennyi. Én a szomszédba megyek egy kis mértéket kölcsönözni, s azzal majd méregetem, mig te a gödröt ásod.“

„Édes asszony“ mond erre Aly Baba, „a mit itt tenni akarsz, haszontalan, s ha szavamat fogadnád, abbanhagynád. Azonban tégy tetszésed szerint; csak el ne felejtsd a dolgot titokban tartani.“

Kivánsága kielégitésére elmene Aly Baba felesége nem messze lakó Kassim sógorához. Kassim nem vala otthon, s ezért annak feleségétől kére kevés időre kölcsön egy mértéket. A sógorasszony kérdé nagyra vagy kicsire van-e szüksége, s Aly Baba neje kicsit kére.

„Igen szivesen“ mond a sógorasszony, „csak várjon egy keveset, mindjárt elhozom.“

A sógorasszony keresé s megtalálá a mértéket, ismervén azonban Aly Baba szegénységét, kiváncsi volt megtudni, minő gabonát akar vele annak neje mérni, s eszébe juta a mérték fenekére észrevétetlenül egy kevés faggyút ragasztani. Erre visszatért, a mértéket Aly Baba feleségének adá, s hosszas kimaradásáért azzal mentegeté magát, hogy még keresnie kellett.

Aly Baba felesége visszatért, a mértéket a rakás aranyra tevén, tele tölté, s azután egy kevés távolságban a nyoszolyára önté, mig mind meg nem mérte, s ő a mértékek nem csekély számával igen meg vala elégedve.

Mig Aly Baba az arany elásásával foglalatoskodék, neje, hogy sógorasszonyának megmutassa rendességét s pontosságát, visszavitte a mértéket, arra nem is ügyelve, hogy fenekéhez egy arany ragada.

„Sógorasszonyom“ mond ez hozzá visszaadás közben, „látja, hogy mértékét nem tartám felettébb sokáig magamnál; igen sok köszönettel tartozom érette, itt van ismét.“

Aly Baba neje alig fordita hátat, midőn Kassim felesége megnézé a mértéket alul, s nem kevéssé csudálkozék, azon aranyat találni. Azonnal irigység fogta el szivét testvére iránt.

„Hogy“ mond ő, „Aly Babának annyi az aranya, hogy mérheti? s hol vette ez a nyomoru azt a sok aranyat?“

Férje, Kassim, mint tudjuk, nem vala honn, hanem boltjában, honnan csak este tért haza. Örökkévalóságnak tetszett előtte az idő, mig haza jön, oly nagy volt nyugtalansága, hogy vele, e neki is szintoly meglepő ujságot közölhesse.

Kassim hazatértekor mondá neki felesége: „Kassim, te magadat gazdag embernek tartod, azonban tévedsz; mert Aly Baba végtelenül gazdagabb náladnál, ő aranyát nem számlálja már többé mint te, hanem itczével méri.“

Kassim e rejtély megfejtését kivánta. Az asszony meg is tevé azt, elbeszélvén, mi okos móddal tevé e felfödözést, egyuttal megmutatá neki a mérték fenekéhez ragadt aranyat, mely oly régi vala, hogy az uralkodónak reá vert neve előtte egészen ismeretlen volt.

A helyett, hogy testvérének juthatott szerencsén igaz szivből örvendene, Kassim inkább halálos irigységet forrala miatta, s majd nem is alhaték egész éjszaka. Következő nap még napfelkelte előtt mene hozzá. Minthogy pedig a gazdag özvegygyel való összekelése óta nem is bánt vele többé ugy mint testvérével, s e nevet már el is látszék felejteni, következő szavakkal szólitá meg:

„Aly Baba, te dolgaidban még felettébb visszatartózkodó vagy; te a szegény, nyomoru s koldus szerepét játszád, s itczével méred az aranyat.“

„Édes bátyám“ felel Aly Baba, „nem értlek, miről beszélsz; beszélj magyarábban.“

„Csak ne tettesd magad oly tudatlannak,“ mond Kassim, mutatva neki e szavaknál a feleségétől kapott aranyat, s kérdé tovább: „hány darab ilyen aranyod van, mint ez, melyet feleségem a tiednek tegnap kölcsönzött mérték fenekéhez ragadva talált?“

E szavakból észre vevé Aly Baba, hogy neje nyakassága miatt Kassim s felesége már megtudák azt, mit ő legmélyebb titokként akara tartani. A hiba azonban már megtörtént, s nem volt többé jóvá tehető. Nem mutatva bátyjának legkisebb álmélkodás vagy harag jelét is, elbeszélé neki, mily véletlenül és hol fedezé fel a zsiványok búvó-helyét, s ha a dolgot jól eltitkolja, e kincsnek egy részét ajánlá neki.

„Ezt amugy is megkivánom,“ mond Kassim kevélyen, „de azontul“ folytatá, „körülményesen akarom tudni, hol fekszik e kincs, továbbá közelebbi ismertető jeleit, s hogy juthatnék beléje magam is, ha kedvem tartaná; különben feladlak a törvényhatóságnál. Ha megtagadod tőlem, nemcsak semmit sem reménylhetsz tovább, hanem még azt is, a mit már elhoztál, elveszted, holott ellenben én, azért, hogy feladlak, a magam részét megkapom.“

Aly Baba inkább természeti jószivüségből, mint embertelen bátyja gonosz fenyegetőzéseitől megijedve, kivánsága szerint mindenről tudósitá, még azon szavakról is, melyekkel ki s bejárhat.

Kassimnak több nem kelle. Elhagyá őt azon feltétellel, hogy megelőzze. Azon reménynyel, hogy magáévá tehesse az egész kincset, következő nap hajnalban, a kincscsel megtöltendő nagy ládákkal terhelt tiz öszvérrel utnak indult, feltevén magában, hogy másod izben a barlangban találandó teher mennyiségéhez képest még többet viszen magával. Az Aly Babától jegyzett utat választva, a sziklához ére, ráismere a jegyekre s a fára, melyen Aly Baba el vala dugva. Erre keresi az ajtót, megtalálja, s e szavakat mondja: Sesam, nyilj meg! Az ajtó megnyilik, ő belép, s utána azonnal ismét bezáródik. A barlang szemlélésekor elbámul, abban sokkal több kincseket találván, mint a hogy Aly Baba elbeszéléséből gyanithatá, s álmélkodása az egyes dolgok szemlélésének mindinkább nevekedék. Gazdagságokat szerető fösvény ember létére – mert ez vala – az egész napot is eltöltötte volna e temérdek mennyiségü kincsek szemlélésével, ha eszébe nem jutott volna, hogy tulajdonképen aranyat elvinni, s tiz öszvérére rakni jött ide. Felvett tehát annyi zsákot, a mennyit csak birt, s midőn az ajtóhoz jöve, hogy kinyissa, s feje tele volt más gondolatokkal, ugy tapasztalá, hogy a szükséges szavat elfelejté, s Sesam helyett mondá: Árpa nyilj meg! Csodálkozék, midőn látná, hogy az ajtó nem nyilik; több gabonanemek nevét is előhozá, de az ajtó csak nem nyilott meg.

E véletlen esetre Kassim nem vala elkészülve. Azon veszedelemben, melyben szemlélé magát, elrémül, s minél inkább iparkodék a Sesam szóra emlékezni, annál inkább megzavarodék elméje, s igy rövid időn olyan lett előtte e szó, mintha sohasem hallotta volna nevezni. Földre veti a felszedett zsákokat, nagy léptekkel fel s alá jár a barlangban, s az őt körülvevő kincsek nem érdeklik többé. Azonban Kassim hadd sirassa sorsát, ő nem érdemes szánakozásunkra.

A haramiák dél felé visszatérének barlangjokhoz. Közeledvén, s Kassimnak ládákkal terhelt öszvéreit megpillantván a szikla körül, nyugtalanokká levének ez uj jelenet miatt, lóhalálába ugratának elő, Kassimnak meg nem kötött, s ide s tova szabadon legelésző tiz öszvérét szanaszét kergeték az erdőben, ugy hogy rövid időn eltüntek szemeik elől.

A haramiák nem fáradtak az öszvérek után: inkább gazdájok kitudásán valának. Azalatt, hogy nehány a sziklást kerülé meg, a harambasa a többivel leszálla lováról, s kivont karddal ment az ajtó felé; a szavakat kimondá, s az ajtó megnyilt.

Kassim a barlang kebelében, hallván a lódobogást, nem kétkedék többé a haramiák visszatértéről s végveszélye közeledtéről. Mindazáltal menekedhetés végett legalább egy próbára szánta magát, s azért elkészült, az ajtó nyiltával kiugrani. Alig hallá az elfelejtett Sesam szavat kimondatni, s az ajtót nyilni, oly dühösen rohana ki, hogy a harambasát földhöz verte ugyan, de ennek szintén kivont karddal várakozó czinkosaitól mégis azonnal kivégezteték.

E büntetés után a haramiák első gondja volt a barlangba menés. Közel az ajtóhoz találák a Kassimtól összehordott zsákokat, hogy azokat öszvérein haza vigye, s ezeket ismét régi helyeikre tevék, észre nem véve azon hiányt, mely a Baba által elvitt zsákok miatt támadt. E jelenésen tanácskozva s gondolkozva, azt megfoghatták ugyan, hogyan jöve Kassim ki, de hogyan juthata be a barlangba, azt végképen el nem gondolhaták. Eszökbe juta ugyan, hogy felülről ereszkedheték le, azonban a világot bebocsátó nyilás oly magas, s a szikla teteje kivül oly járhatatlan, hogy azt egyetértőleg megfoghatatlannak nyilatkoztaták. Hogy az ajtón jöhetett volna be, nem is hitték, ha csak kinyitási titkát nem tudta volna; pedig vélekedésök szerint épen ezt nem tudja kivülök senki.

Akárhogy történt azonban, itt közös kincseik biztositása volt a fődolog; azért megegyeztek, hogy Kassim holt testét felnegyedelik, s a barlangban az ajtótól nem messze jobbról balról két negyedet akasztanak oda elrettentő például mindazoknak, kik talán elég vakmerők volnának hasonló próbatevésre; maguk pedig oly szándékkal indulának el utra, hogy csak hosszabb idő mulva térjenek ismét vissza barlangukba, ha már a rothadási bűz valamennyire eloszlék benne. E szándékot azonnal végre is hajták, s azután semmitől sem tartóztatva tovább, oda hagyák jó bezárt menedékhelyöket, lóra ültek, s oly irányban kóborlák be a sikot, hol a legjártabb karavánutak vonultak, hogy itt a karavánokat megtámadva, szokott rablásaikat üzzék.

Kassim neje azalatt nagyon szorongott, hogy besetétedvén, nem látná férjét visszatérni. Buslakodva mene Aly Babához, s mondá neki: „Édes sógorom, reménylem, fogja tudni, hogy Kassim bátyja ma az erdőbe mene, és mi végre. Mindekkorig nem tére vissza, már pedig sötét éj van; attól tartok, hogy valami veszély érte.“

Aly Baba utolsó szóváltásuknál fogva bátyjának ez utját gyanitá, s ezért az nap nem mene az erdőbe, nehogy neki gyanakodásra szolgáltasson okot. Nem tévén neki semmi olyas szemrehányást, mely őtet vagy férjét, ha még élne, legkisebbé is megbánthatta volna, mondá neki, hogy azért ne szomorkodjék, mert Kassim nyilván jónak látja, hogy a városba csak késő éjjel térjen haza.

Kassim neje szinte elhitte ezt, még pedig annyival inkább, minthogy meggondolta, mily fontos lehet urára nézve a dolog titokban tartása. Ezért ismét haza tért, s türelmesen várakozék éjfélig. De ezután aggodalma nőttön nőtt, s reá nézve annyival kinosabb leve, hogy arról szólnia sem vala szabad, sem pedig jajgatással és sirással nem enyhithete magán, mivel, mint könnyen általlátá, inditó okának a szomszédság előtt titokban kell maradnia. Csak most, midőn hibája már másolhatatlan vala, bánta meg esztelen kiváncsiságát, hogy vétkes irigységből kivánkozék vegyülni sógora és sógorasszonya házi dolgaiba. Könyek közt tölté el az éjt, s virradatkor ismét a kettőhöz szaladt, s inkább könyek, mint szavak által jelenté jövetele okát.

Aly Baba nem várá el sógorasszonya kérelmét, hogy menne el s nézné meg, mi leve Kassimból; hanem ajánlva ennek szomorkodása mérséklését, tüstént az erdőre indult három szamarával. Közeledvén a sziklához, a nélkül hogy utközben bátyját vagy annak tiz öszvérét előtalálta volna, csodálkozék a bejárás előtt elontott véren, s ezt rosz jelnek tartá. Arra az ajtó elébe lépve kimondá a szavakat, s az megnyilt. Bátyjának fölnegyedelt teteme mindjárt beléptekor megijeszté. Nem tétováza soká, mittevő legyen itt, hogy neki, nem testvéri gondolkozásmódja ellenére is, megadja az utósó tiszteletet. A barlangban vala mindenféle szövet, melylyel bátyja negyedeit két batyuba kötözé, azt egyik szamárra tevé, s felül rá fát, hogy észre ne vegye senki. A másik két szamárra pedig azonnal aranyzsákokat raka, ezeket fával elfedezé, mint először, s mihelyt kész vala, s az ajtónak megparancsolá, hogy záródjék, ismét visszaindult a városba. Előrevigyázásból azonban az erdő végén addig várakozott, hogy a városba ne érjen el éjszakának előtte. Haza érkeztekor csak az aranynyal terhelt két szamarat bocsátá házába, a harmadikat, minekutána a lerakodást feleségére bizta, s kevés szóval közlötte volna Kassim sorsát, sógorasszonyához vezeté.

Aly Baba kopogott az ajtón, s ezt valami Morgiane nevü nyitá meg. E Morgiane egy ügyes, tapasztalt, és találós elméjü rableány volt, kit a legszövevényesebb dolgokhoz lehete használni, s kit Aly Baba e részben ismert. Midőn tehát az udvarba lépett s a fát a két batyuval levette a szamárról, félrehitta Morgianet, s mondá neki: „Morgiane, az első mit tőled most kivánok, okvetetlen hallgatás legyen; mindjárt meglátod, mily nyomos ez asszonyodra s reám nézve. E két batyuban gazdád holttetemei vannak, s az a fődolog, hogy mint természetesen megholt temettessék el. Hadd szóljak elébb asszonyoddal, s vigyázz arra, mit neked mondandok.“

Morgiane bejelenté asszonyának, s az ezt nyomban követő Aly Baba azonnal be is bocsáttaték.

„No édes sógorom,“ mond az asszony nyugtalansággal, „mi hirt hoz férjemről? Vonásiból legalább semmi vigasztalót sem olvasok.“

„Sógorasszony,“ mond Aly Baba, „én nem válaszolhatok elébb, mint mig meg nem igéri, hogy mig elejétől fogva végig meg nem hallgatott, egy szót sem szól. Arról a mi történt, mindakettőnk nyugodalma – s javára nézve, a legnémább hallgatással kell lenni.“

„Oh!“ sohajt a sógorasszony félhangon, „e bevezetés férjem halálát tudatja velem; de egyuttal által is látom a tőlem kivánt hallgatás szükségét. Igaz, hogy nagy erőt kell magamon venni, de azért szóljon, és hallgatni fogok.“

Aly Baba utjának egész folyamatját elbeszélte sógorasszonyának hazatértéig Kassim holttetemeivel.

„Sógorasszony“ mond végre, „igaz, hogy nagy oka van a szomorkodásra, annyival inkább, minél kevésbbé várta volna. E balesetről többé nem tehetni; ha azonban lehet valami, a mi sógorasszonyomat vigasztalhatná, azt az ajánlást teszem, jőjön hozzám férjhez s igy azon kevés vagyont, mit Isten juttata, egyesitsük a magáéval, feleségemért kezeskedem, hogy e miatt épen nem lesz szerelemféltő, s hogy egymással jól fognak megférni. Tetszik ajánlásom, ugy legelébb is azon kell lennünk, elhitetni, hogy bátyám természeti halállal halt volna meg, – mire nézve, ugy vélem, bennem s Morgiane rableányában bizhatik.“

Mi jobbat tehetett volna Kassim özvegye, mint Aly Baba ajánlását elfogadni? Első férje halálával reá maradt vagyon mellett egy másik férjet kapott, ki gazdagabb vala, s még gazdagabbá lehete. Ezért az ajánlást épen nem veté meg, hanem inkább okos vigasztalásnak tekinté. Letörülvén beszédközben megeredt könyei árját, s elnyomván ama fülhasogató jajgatást, melyet az asszonyok férjök halálánál tenni szoktak, eléggé bebizonyitá Aly Babának, hogy ajánlását elfogadja.

Ily állapotban hagyá el Aly Baba Kassim özvegyét, s meghagyván Morgianénak szerepe jól vivését, szamarával haza tért.

Morgiane is azonnal elment egy szomszéd gyógyszerárushoz. Kopogtatván a boltajtón, kinyitották azt, s ő egy bizonyos orvosságot kére, mely veszedelmes nyavalyákban igen használatos vala. A gyógyszerárus ád neki a letett pénzért, s kérdi, ki beteg ura házában?

„Óh!“ felel mély sohajtással, „maga Kassim, az én jó uram! betegségéből nem okulhatni, sem beszél, sem eszik.“

E szavakkal elviszi az orvosságot, melynek Kassim igaz hogy már hasznát nem vehette.

Következő nap Morgiane ismét a gyógyszerárushoz mene, s könyes szemmel kére tőle egy essentiát, melyet betegeknek csak végső életveszélyben szoktak adni.

„Oh!“ monda mély szomorusággal, midőn azt a gyógyszerárus kezéből kivenné, „én nagyon tartok attól, hogy e szer szintoly sikeretlen marad mind az elébbi! Oh, mily jó urat vesztek én!“

Minthogy pedig más részről Aly Babát s feleségét, egész nap látták szomoru ábrázattal ki s be lótni-futni Kassim házánál, épen nem csudálkoztak, midőn estve Kassim feleségének, de kivált Morgiane jajgatásait hallották, mi által Kassim halálát jelenték.

Következő reggel igen korán, még midőn csak a hajnal virrada, elindula Morgiane, ki tudta, hogy a piaczon egy öreg becsületes csizmafoldozó van, ki a többinél jóval előbb nyitja ki boltját, s felkeresé ezt. Első köszöntésre és megszólitásra egy aranyat nyoma markába.

A foldozó, ki az egész városban Baba Mustafa név alatt ismerteték, s egyuttal igen vidám természetü s tréfás elméjü vala, megnézé a pénzdarabot, s észrevévén, hogy arany, mondá: „szép foglaló; mi tetszik? én mindenre kész vagyok.“

„Baba Mustafa,“ mond Morgiane hozzá, „hozza magával minden eszközét, a mi foldozásra szükséges; mind az által oly feltétellel, hogy ez s ez helyre érve, beköthessem szemét.

E szavaknál Baba Mustafa egy kevéssé vonakodék.

„Talán“ ugymond, „ott olyas valamit kell végeznem, a mi a jó lelkiismeret és becsület ellen van?“

„Isten mentsen,“ mond Morgiane, egy másik aranyat nyomva markába, semmi olyat sem kivánok, a mit minden tisztességgel meg ne tehetne. Csak jőjön s ne féljen semmitől.“

Baba Mustafa elmene, s Morgiane, minekutána a kijegyzett helyen egy zsebkendővel beköté szemét, elhalt gazdája házába vezeté, s a zsebkendőt csak a szobában vevé le, a hol a holt négy részeit összeillesztette volt. Levévén szeméről a kendőt, mondá neki: „Baba Mustafa, azért vezetém ide, hogy e négy részt összevarja. Azért csak rajta, s ha elvégezte, még egy aranyat adok.“

Készen levén munkájával Baba Mustafa, Morgiane ugyanazon szobában beköté szemeit ismét, s minekutána az igért harmadik aranyat is odaadta neki, s hallgatásra intette volna, visszavezeté odáig, a hol jövetkor bekötötte szemét, s itt levéve a kendőt, haza küldé, utána nézvén, mig csak lehete, nehogy kiváncsiságból talán meglesse őt.

Morgiane vizet melegite Kassim teste mosására. Igy tehát a belépő Aly Baba megmoshatá, tömjénnel megfüstölheté, s a szokott szertartással a halotti ruhába takarhatá. Egyuttal az asztalos a koporsót, melyet Aly Baba rendele, elhozá.

Nehogy pedig ez valahogy észrevegyen valamit, Morgiane a koporsót az ajtónál átvevé, s minekutána azt kifizeté s elküldé, Aly Babával a holtat koporsóba tevé. Mihelyt Aly Baba a koporsó fedelét rászegezte, a mecsetbe mene jelenteni, hogy minden készen van az eltemetésre. A halott-mosásra rendelt mecsetbeli emberek kinálkozának e munkára; de ő nekik azt felelte, hogy az már elvégeztetett.

Alig tére vissza Morgiane, midőn az imám a mecsetnek többi szolgáival visszatére. Négy szomszéd vállára vevé a koporsót, igy vivé a folyvást imádkozó imám után a temetőbe. Morgiane, mint a megholtnak rableánya, könyezve s hajadon követé azt keservesen jajgatva, mellét verve s haját tépve. Őt követék Aly Baba s több szomszéd, kik időről időre sorjában felváltogaták a többit a koporsóvitelben, mig végre a temetőbe rtek.

Kassim felesége otthon marada, hogy szomorkodhassék s jajgathasson fennszóval a szomszéd asszonyok társaságában, kik ősi szokásból temetésközben összegyülének, és siránkozásukat az özvegyével egyesitve, az egész környéket szomorusággal tölték be.

Ily móddal palástolák el Kassim szomoru végét Aly Baba, hitvese, Kassim özvegye és Morgiane még pedig oly elővigyázva, hogy nemcsak meg nem tudta, de még csak nem is gyanitá senki is a városban.

Kassim eltemetése utáni harmad-negyed napra Aly Baba kevés butorát, s a haramják kincsbarlangjából vett pénzét éjente bátyja özvegyének házába viteté, hogy ezután ott lakjék, miáltal összekelését sógorasszonyával tevé közhirré. Minthogy e nemü házasodások ottan nem szokatlanok, senki sem is csodálkozék azon.

Kassim boltját Aly Baba egyik fiának, – ki egy idő előtt egyik-másik nagykereskedőnél végzé el tanulását, s a ki magaviseletéről mindig legjobb bizonyságot adá, – oly igérettel bizta kezére, hogy, ha folyvást jól viselendi magát, idővel állapotjához képest jól fogja megházasitani.

Hadd örüljön most Aly Baba kezdődő szerencséjének, mi a negyven haramiáról szólunk. Ezek a meghatározott idő mulva visszatérének erdős buvóhelyükre; de mily nagy vala csodálkozásuk, midőn Kassim testét nem lelnék, mely még inkább nevekedék, midőn aranyzsákjaik kevesedését észrevennék.

„Fel vagyunk fedezve s elvesztünk, ha itt különösen nem vigyázunk magunkra. S ha idején nem fogunk sikeres ellenszerekhez, lassankint igen sokat fogunk veszteni ama kincsekből, melyeket eldődeink s mi oly fáradságosan szerzénk össze. A vallott kárból csak az sül ki, hogy az elfogott tolvaj az ajtó kinyitásának titkát tudta, s hogy mi szerencsére épen akkor érénk oda midőn ő ki akara menni. De e dologról még egy másiknak is kell tudni, minek a holttest elvitetése s kincsünk kevesedése szembetünő bizonyságok. S nem lévén hihető, hogy két személynél több tudná e titkot, szükséges, hogy minekutána megöltük az elsőt, a másikat is takaritsuk el az utból. Mit mondtok ehhez, derék legények, nem ugyanazt vélitek ti is?“

A harambasa ajánlatát mindnyájan oly okosnak nyilatkoztaták, hogy helyben is hagyák, s megegyezének előlegesen minden egyéb dologgal felhagyni, csupán ezután járni s vele elébb fel sem is hagyni, mig czélt nem értek.

„Bátorságtok s vitézségtektől valóban nem is vártam kevesebbet,“ folytatá most a harambasa, „mindenekelőtt azonban egyik közületek, ki bátor, ügyes és találós, fegyver nélkül, s idegen utas köntösében menjen be a városba, s ott egész ügyességét annak kieszközlésére forditsa, nem beszélnek-e annak rendes haláláról, kit mi érdeme szerint végezénk ki, továbbá ki volt az, s mely házban lakott. Ezt szükséges mindenek előtt tudnunk, nehogy olyat tegyünk, a mit valaha megbánhatnánk, vagy mi által fel is fedeznők magunkat oly országban, melyben ily régóta meg nem ismerének bennünket, mint önjavunk végett ezután is kell lennünk. Azonban, hogy az, ki e küldetést átveendi, serkentessék, s egyuttal elijesztessék attól, hogy az igaz hir helyett hamissal csaljon meg, miáltal mindnyájunkra veszedelem hárulhatna, azt kérdem, nem tartjátok-e igazságosnak, hogy ezen esetben a halálos büntetésnek vesse magát alája.“

El sem várván a többinek véleményét, mond a haramiák egyike: „Én alája vetem magam e feltételnek, s becsületemnek tartom, hogy e küldetés átvételével életemet koczkáztathatom. Ha nem találna is elsülni, legalább elhiszitek, hogy társaságunk közjavára sem jó szándékom, sem bátorságom nem hiányzott.“

E haramja a harámbasától s czinkosaitól a legnagyobb dicséretekkel halmozva, ugy átruházkodék, hogy senki sem tarthatá annak, a mi valósággal vala. Elindulásra az éjt választá, s oly jól, hogy épen hajnalhasadtakor ért a városba. Egész a nagy piaczig halada előre, hol csak egy boltot talált még nyitva, t. i. Baba Mustafaét.

Baba Mustafa széken ülve, kaptát tarta kezében, s épen munkájához akara fogni. A haramia jó reggelt kivánva szólitá meg, s látván ősz korát, még hozzá tevé: „Jó öreg, igen korán fog a munkához; lehetetlen hogy ily idős korában még elegendőt láthasson, s ha még világosabb volna is, kétkedem, hogy szeme elegendő éles volna még a foltozásra.“

„Akárki legyen, mond Baba Mustafa, „de engem alkalmasint nem ismer. Bármi vén vagyok is, szemem mindamellett még igen jó, s nem fog többé kételkedni rajta, ha azt mondom, hogy még nem igen régen oly helyen varrtam össze egy holtat, hol semmivel sem volt világosabb, mint most itt.“

A haramja rendkivül örüle, hogy beérkeztekor mindjárt oly emberhez folyamodék, ki eléggé megelőzőleg nem is kérdeztetve, önmagától mondaná meg azt, a miért ő tulajdonképen jöve.

„Egy holtat?“ kérdé csodálkozva, s hogy beszédre vehesse, még hozzátevé: „Minek egy holtat összefoldani? Talán azt akará mondani, a lepelt, melybe a halott be volt burkolva.“

„Nem, nem,“ mond Baba Mustafa, „igen jól tudom, mit akarék mondani. Szeretne kikutatni, de én többet nem mondok.“

A haramjának nem kelle több felvilágositás arról való meggyőződésre, hogy megtalálta azt, ki miatt küldve vala. Azért egy aranyat véve elő s azt Baba Mustafa tenyerébe nyomván, monda neki:

„Épen nem szándékom titkába avatkozni, noha bizonyossá tehetem, hogy azt nem terjeszteném el, ha közlené is velem. Csak arra az egyre kérném, mondaná meg, hol van azon ház, vagy inkább vezessen odáig, hol a halottat összevarta.“

„Ha volna is kedvem ebbeli kivánsága teljesitésére, mond Baba Mustafa, az aranyat akarva neki visszaadni, „meg kell vallanom, hogy nem is tehetném ezt; – emberségemre hiheti. Oka ennek az, hogy engem egy bizonyos helyig vezettek, ott szememet beköték, onnan a házba kisérének, s onnan elvégezvén munkámat, szintazon módon vezettek ismét a bizonyos helyig vissza. Látja tehát, mily lehetetlen nekem kivánsága teljesitése.“

„Legalább, mond a haramia ujra, „emlékezni fog azon utról, merre bekötött szemmel vezeték. Jőjön azért kérem velem: én ugyanazon helyen fogom szemét bekötni, s mi együtt fogunk menni azon keresztülkasul csavargásokon, melyekre vissza fog emlékezni, hogy akkor ment; s minthogy minden fáradság megérdemli jutalmát, imitt van egy második arany. Jőjön már most, s tegye meg azon szivességet, melyre kértem.“ E szavakkal ujra egy aranyat nyoma kezébe.

A két arany ingerlé Baba Mustafát. Egy darabig némán szemlélgeté markában; mintha fontolni akarná, mitevő legyen. Végre kihuzá kebléből erszényét, abba tevé s mondá a haramiának: „Nem kezeskedhetem, hogy az akkor tett utra még egészen vissza fogok-e emlékezni; de mivel már egyszer akarja, isten nevében azon leszek, hogy a mennyire kitelik tőlem, visszaemlékezhessem rá.“

Ekkor Baba Mustafa a haramjának legnagyobb örömére, s boltját be sem zárva, melyben ugy sem vala semmi nevezetes veszteni való, a haramját odáig vezeté, hol Morgiane szemét beköté. Odaérkezve mondá Baba Mustafa: „Itt köték be szememet, s épen arra valék fordulva arczczal, merre most.“ A haramja, ki készen tartá zsebkendőjét, beköté vele szemeit, s részint vezetve, részint vezettetve, mendegéle mellette, mig megálla.

„Ugy vélem“ mond Baba Mustafa, „hogy akkor sem menék tovább.“ S valósággal Kassim háza előtt vala, melyben most Aly Baba lakott. A haramja, minekelőtte a kendőt leoldaná szeméről, hirtelen megjegyzé krétával a ház ajtaját, azután levevé a kendőt, s kérdé, tudja-e, kié az a ház? Baba Mustafa azt mondá, hogy ő nem tartozik a városnak ezen osztályához, s igy nem is tudja, kié a ház.

Látván a haramia, hogy Baba Mustafából nem hozhat ki többet, megköszöné fáradságát, s minekutána vissza hagyá menni boltjába, maga az erdőnek indult, meggyőződve, hogy ott jól fog fogadtatni.

Kevéssel azután, hogy a haramia és Baba Mustafa elválának, Morgiane holmi foglalatosságaiban kijöve Aly Baba házából, s midőn ismét visszatérne, észrevevé a haramiától az ajtóra tett jegyet. Megálla s figyelmesen vizsgálá.

„Mirevaló e jegy?“ kérdé magában. „Roszat akar valaki gazdámmal, vagy csak tréfából tevék ide? Azonban akármi czélból tették is, folytatá tovább „jó az embernek magát minden lehető esetre biztositani.“

Ő is krétát veve tehát elő, s minthogy mindakét oldalt mellette levő két vagy három ajtó majdnem szintolyan volt, megjegyzé azokat is ugyanazon helyen, s ugy mene be a házba, hol azonban sem urának, sem asszonyának nem szóla semmit is.

A haramia ezalatt folytatá utját az erdőbe, s igen korán érkezett meg a többinél. Megérkezte után elbeszélé küldetésének szerencsés következését, rendkivül magasztalván azon szerencsét, hogy mindjárt elején megtalálta azt, kitől megtudá az egész dolgot, melyet tudakolni vala. Örömmel hallgaták. Erre megszólamlék a harambasa, dicsérte buzgóságát, s az egész csapathoz fordulva, mondá: „Bajtársim! nincs veszteni való időnk; induljunk meg fegyveresen, de hogy senki észre ne vegye, s ha azután gyanuság elháritása végett egyenkint bemenénk a városba, gyüljetek össze a nagy piaczon, mig tudósitó társunkkal a házat igyekszem kikémlelni, hogy a szerint intézhessünk legczélirányosb rendeléseinket.“

A harambasa beszédét hangos helybenhagyással fogadák, s igy hamar készen valának az utra. Ketten-hármanként indulának el, s minthogy illendő távolságban maradtak egymástól, gyanugerjesztés nélkül érkezének be a városba. A harambasa, s az, ki csak azon reggel tére vissza, legutoljára érkeztek el. Ez a basát azon utczába vezeté, hol Aly Baba házát megjegyzé krétával, s midőn elérkezett az első ajtóhoz, melyet Morgiane fejérrel jegyzett, figyelmezteté, hogy ez az. Midőn azonban utjokat, hogy gyanusokká ne legyenek, késedelem nélkül folytatnák, s a harambasa észrevenné, hogy a másik ajtón ugyanolyan helyen szintazon jegy vagyon: figyelmezteté kalauzát, s kérdé: melyik az igazi? A kalauz megzavarodék, s nem is birt felelni, kivált midőn basástul látná, hogy a következő négy vagy öt ajtón szintazon jegy van. Esküdve megerősité a basának, hogy csupán egy ajtót jegyze meg. „Nem tudom,“ mondá tovább, „ki jegyezhette meg a többit ily hasonlón; de e zavarodásomban meg kell vallanom, hogy nem birom megismerni a magam által jegyzettet.“

A harambasa, ezuttal megcsalatva, a nagy piaczra mene, hol embereit a legelsőtől, kit előtalála, tudósitá, hogy ezuttal hiában fáradtak, s utjok sikeretlen marada, s hogy most nincs mit tenni egyebet, mint közös menedékhelyökre visszatérni. Ő maga adta a példát, s igy követé őt a többi azon renddel, melylyel jött.

Összegyülekezvén a csapat az erdőben ismét, széttágolá nekik a harambasa visszatértök okát. A kalauz azonnal egyetértőleg halálra itéltetett. Önmaga bünösnek vallá magát, elismervén azt, hogy jobban kellett volna vigyáznia, s igy eltökélve nyujtá nyakát oda annak, ki fejét testétől elválasztá.

Minthogy az egész társaság boldogulására igen fontos vala, hogy e rajtok történt csin boszutlan ne maradjon, egy másik haramia álla elő, ki e dolog átvehetését mint különös kitüntetést kérte ki. A dolog megengedtetett. Ő elindul, megfizeti Baba Mustafát, mint az első, s azután bekötött szemmel Aly Baba házához vezeti. Ő azt azonnal egy nem annyira szembetünő helyen veressel jegyzé, azt vélve, hogy ez által annál könnyebben ismeri ki a fehéren jegyzettek közül.

De nemsokára ezután Morgiane ismét kimene a házból, épen ugy, mint az elébbi napon, s hazajövet éles szeme felfödözé a veres jegyet. Ugyanugy tanakodék, mint elébb, s e jegyet is szintazon helyre ráirá a szomszéd ajtókra veressel.

A haramia visszatérte után az erdőbe előrevigyázását az egész csapat előtt csalhatatlannak hiresztelé, ugy hogy a megjegyzett házat már nem lehet eltéveszteni. A harambasa s emberei vele együtt hitték, hogy a dolognak most bizonyosan el kell sülni. Azért szintazon rendben s azon vigyázattal, mint azelőtt, és szintugy fegyverkezve is, a városba lopózának a feltett gonosz szándék végrehajtására, s a harambasa mindjárt bejövet mene Aly Baba utczájába a haramiával, de szint azon akadályokra talált, mint először. A harambasa ezért haragra lobbant, s a haramia szintugy megzavarodék, mint az első.

Igy tehát kénytelen vala a harambasa embereivel még az nap visszavonulni, még pedig szint oly elégedetlenül, mint előttevaló napon. A haramia, mint ezen isméti csalódásnak oka, hasonlólag megnyeré büntetését, melynek önként alája veté magát.

A harambasa, ki csapatját két derék emberrel látá megfogyni, attól félt, hogy a csapat még inkább megkevesedhetnék, ha Aly Baba háza utáni kémlelődésekben másokra bizza magát ezután is. Példájokból kitanulta, hogy inkább alkalmasak vakmerő erőszakoskodásokra, mint olyas dolgokra, hol ravaszsággal kell diadalmaskodni az akadályon. Ezért maga indula el a városba, s Baba Mustafától vezetve, ki neki szintazon szolgálatokat tevé, mint csapatja elébbi két követének, nem vesződött Aly Baba házának bélyegzésével, hanem azt jól megnézte, nemcsak figyelmes szemlélgetéssel, hanem több izben fel s alá is mene előtte, ugy hogy már sehogy sem hibázhatá el.

Most a harambasa megelégedve utjával, s mindenről a mit kivána, tudósitva, visszatért az erdőbe, s midőn a sziklabarlangba, hol a haramiacsapat várta, belépne, monda nekik: „Bajtársaim, már most semmi sem gátol, a rajtunk ejtett károsodást tökéletesen megboszulni; mert én valóban ismerem azon bünös házát, kire a boszunak esnie kell. Utközben gondolkodtam róla, hogyan kelljen ezt végrehajtani, ugy hogy buvóhelyünkről, annál inkább pedig kincsünkről meg ne tudjon senki semmit is; mert ez azon czél, melyet munkálkodásunk közben szemmel kell tartanunk, különben az elébb árthatna, mint használna. Hogy e czélt elérhessük“ folytatá a harambasa tovább, „a következőt gondoltam ki, melynél előre megmondom, ha elbeszélvén, valamelyiknek még jobb gondolatja találna támadni, azt közölje velünk.“

Most megmagyarázá nékiek, miként szándékozik azt végrehajtani, s minekutána mindnyájan helybenhagyák, parancsolá nekik a szomszéd falukba, helységekbe és városokba széledni, s tizenkilencz öszvért, egy teli s harminczhét üres olajos tömlőt olajszállitásra venni.

Egy pár nap alatt mindent összeszerzének a haramiák. Minthogy az üres tömlők szája az ő czéljára egy kevéssé szűkek valának, kevéssé nagyobbra fejteté, s minekutána mindenikbe belebuvatott emberei közül egyet-egyet a szükséges fegyverekkel, s lélekzés végett csak egy hasitást hagyván nyitva: beköté ugy, mintha olaj lett volna bennök, s hogy még inkább csalja a szemet, kivülről a teli tömlőből vett olajjal kené meg.

El lévén az egész dolog rendelve, s a tömlőkben rejtező harminczhét haramia a teli olajos tömlővel együtt fel lévén az öszvérekre rakva, a harambasa, mint vezérök, meghatározott órakor a város felé indult, s kivánsága szerint épen alkonykor, napnyugta után valami egy órával érkezett oda, hol egyenesen Aly Baba házának tartott, hogy ott kopogtatván, a házi gazdától maga s öszvérei számára szállást kérjen. Kopogtatásra nem vala szükség, mert Aly Baba épen esti fris levegőt szivni álla az ajtóban. Azonnal megállitá öszvéreit, s Aly Babához fordulva mondá: „Uram, én az olajt itt igen messziről hozom, hogy holnap a piaczon eladhassam, s ily későn már nem tudok hol keresni szállást. Ha talán nincs terhére, tegye meg azon szivességet, s fogadjon ez éjszakára házába; én nagy köszönettel fogok érte tartozni.“

Noha Aly Baba a most vele beszélő embert már látta, sőt beszélni is hallotta az erdőben, még sem ismerheté meg ezen olajárús álarczában ama negyven haramia basáját.

„Isten hozta“ mondá hozzá, „jőjön be.“ S ezzel kitért, hogy öszvéreivel be mehessen. Egyuttal Aly Baba rabszolgájának is megparancsolá, hogy mihelyt az öszvérek le lesznek rakodva, ólba vezesse, s szénával s árpával jól tartsa. Még pedig a konyhába is fáradott Morgianénak megparancsolni, hogy az ujonnan érkezett vendégnek jó vacsorát készitsen, s számára egyik szobában ágyat vessen.

Aly Baba vendégének legillendőbb fogadtatásában még tovább mene. Látván t. i. hogy a harambasa öszvéreit leterhelvén, melyek parancsolatja szerint az ólba vezettettek, helyet keres ég alatt hálhatni, odamene hozzá, s megfogta kezét, hogy a terembe vezesse, hol fogadni szokta rendesen a látogatásokat, értésére adván, hogy ő nem engedi az udvaron hálni. A harambasa mindazonáltal nagyon vonakodott, azzal mentegetvén magát, hogy nem igen szeretne alkalmatlankodni, de igazán csak azért, hogy feltett szándékában annál könnyebben munkálkodhassék s csak biztos kérésére s tisztességes unszolására Aly Babának engede végre.

Aly Baba azt, ki élte után leselkedék, nemcsak addig mulatá, mig Morgiane feltálalá neki a vacsorát, hanem még azután is folyvást beszéle vele mindenféle tárgyakról, melyekkel kedvében gondola járni, s csak akkor hagyá el, midőn a vacsorát, melylyel vendégelé, elköltötte.

„Most szabad tetszésedre bizok mindent“ folytatá, „csak mondanod kell, a mit kivánsz, házamban minden készen áll szolgálatodra.“

A harambasa együtt kelt fel Aly Babával, s az ajtóig kiséré. Mig Aly Baba a konyhába mene beszélni Morgianéval, amaz az udvarra mene azon ürügy alatt, hogy öszvérei után akar nézni az ólba.

Aly Baba ujra ajánlván Morgianénak eme vendég jó gondviselését, s hogy semmiben sem szükölködjék, még hozzá tevé: „Morgiane, egyuttal még azt is akarám mondani, hogy holnap hajnalban fürdőbe akarok menni. Azért készitsd elő fürdőruhámat, add által Abdallahnak – igy hivták t. i. rabszolgáját – s nekem készits huslevet, hogy fürdés után magamhoz vehessem.“

Ezen parancsok után lefeküvék.

A harambasa pedig az ólból kijövet, meghagyá embereinek mit tegyenek. Az első tömlőnél kezdve az utolsóig mindeniknek mondá:

„Ha hálószobámból apró kövecseket dobálok le, a nálatok levő kis késsel hasitsátok fel a tömlőt, s bújatok ki, én azonnal nálatok termek.“

Az érintett kés e végre különösen meg vala élesitve s hegyesitve.

Ez meglévén, visszamene, s a mint a konyhaajtónál elmene, Morgiane egy gyertyát veve, s a neki szánt szobába kiséré, hol, megkérdezvén, nincs-e még valamire szüksége, magára hagyá. Hogy gyanut ne gerjeszszen, nemsokára eloltá a gyertyavilágot, s egészen felöltözve fekvék le, hogy első álma után megint felkelhessen.

Morgiane nem felejtkezék meg Aly Baba parancsairól. Előkészité s általadá a fürdőruhát Abdallahnak, ki még fenn vala, s a huslevet tüzhöz tevé. Midőn ezt lehabozná, hirtelen elalvék mécse. Épen kifogyott volt olaja, s véletlenségből még gyertya sem vala a háznál. Mit tegyen már most? Hogy a habot leszedhesse, szükségképen kelle neki világosan látni. Szorultságát Abdallahval közlé.

„Erről igaz nehéz tenni“ mond Abdallah; „azonban eredj az udvarra s végy az olajos tömlők egyikéből.“

Morgiane megköszöné Abdallahnak e tanácsot, s mig ez Aly Baba szobája elejébe fekvék, hogy fürdőbe kisérje, amaz az olajos kantával az udvarra mene. Közeledvén egyik legközelebb eső tömlőhöz, suttogva kérdé tőle a benne levő haramja: „Már ideje van?“

Noha a haramja igen csendesen beszéle, mégis megdöbbene Morgiane e szózaton, annyival inkább, minthogy a harambasa, mihelyt öszvérei terhét leraká, nem csak e tömlőt, hanem valamennyi többit is kinyitá, hogy az amugy kellemetlen helyezetü s csak nehezen lélekezhető embereinek fris levegőt adjon.

Akármely más rableány, Morgianén kivül – noha ez is nagyon megdöbbene, hogy tömlőben, melyből olajt véle csapolni, emberre talál – lármát ütött volna, melynek sok lehete következése. De Morgiane ilyenkor tudott magán segitni. Mindjárt észrevevé, mily fontos itt a dolognak titokban tartása, mi nagy veszedelemben forog Aly Baba, családja s ő maga, s mily szükséges itt a lehetségig hamar tenni a dologról lárma nélkül, s találós elméje hamar nyujta neki segédeszközt. Azonnal el vala tökélve, s minden félelem nélkül szinlelvén a harambasát a kérdésre válaszola e szavakkal: „Még nem, de nem sokára!“ Ezután a másik tömlőhöz siete. Itt is azon kérdést hallá, s igy végig az utósóig, mely tele vala olajjal, s minden kérdésre ugyanazon feleletet adá mindig.

Ez által Morgiane megtudá, hogy gazdája Aly Baba nem – mint hitte – olajárust, hanem harminczkét haramját s annak kereskedő szerepét játszó basáját fogadta vendégszeretőleg házába. Ő tehát hamar megtölté kannáját olajjal az utósó tömlőből. Erre a konyhába tére vissza, hol előbb a mécsbe önte olajt s azt meggyujtá, azután nagy üstöt véve, azzal az udvarba mene, s a tömlőből megtölté olajjal. Azután ismét vissza vivé, tűzre tevé, s alatta hasábokkal tüzele, mivel, minél elébb kezde forrni az olaj, annál előbb hajthatá végre a ház közös javára halasztást nem szenvedő tervét. Végre forrni kezde az olaj. Most levevé a tüzről, s mindenik tömlőbe annyi forró olajat önte, a mennyi elegendő vala a benne lévő haramja megfojtására, a mi valósággal meg is történt.

Miután Morgiane ezen bátorságához illő cselekedetet szintoly csendesen végre is hajtá, a mint azt feltevé, visszatére, az üres üsttel a konyhába, s bezárá azt. Azután eloltá a nagy tüzet, s csak a husléfőzésre valót hagyá meg. Végre a mécset is eloltá, s egész csendességben marada, oly feltétellel, hogy elébb nem fekszik le, mig egy az udvarra szolgáló konyhaablakból a mennyire az éj setétsége engedé, meg nem látja, mi történik.

Morgiane még nem várakozott egy negyedóráig, midőn a harambasa fölserkene. Felkel, kinyitja az ablakot, körülnéz, s nem látván többé sehol is világot, hanem az egész házban a legnagyobb csendességet, jelt ada, ledobálván apró kövecseket, melyek közül néhány a tömlőkre esett, mint azt hallhatá a hangból. Figyel, de nem vesz észre semmit is, a miből gyanithatná emberei mozdulását. Ez nyugtalanitja, ő másod s harmad izben is dobál lefelé apró köveket, ezek a tömlőkre hullnak, de egyik haramja sem mozdul. Ennek okát sehogysem foghatván meg, nyugtalanul, de a lehetségig csendesen, az udvarra megy, közeledik az első tömlőhöz, s midőn épen kérdeni akarja a haramját, alszik-e, forró olaj s perkelt szagot érez a tömlőből kijönni, miből gyanitá, hogy terve, Aly Babát megölni, házát kirabolni, s a társaságtól elorozott aranyat a lehetségig visszavenni, füstbe ment. Innen a második tömlőhöz megy, s igy végig, s csak azt látja, hogy embereit mind ugyanazon veszély éré. Az olajnak megfogyása a teli tömlőben egyébiránt megmutatá neki, mi módon fosztatott meg reménylett segedelmétől. Kétségbe esve ily balul sikerült szándékán, keresztül ronta az udvarról Aly Baba kertjébe vezető ajtón, s által ugrálván a közfalakat, egyik kertből a másikba szökött.

Nem hallván Morgiane semmi zörejt is többé, s egy darab ideig várva még a harambasát sem látná előjönni többé, nem kétkedék tovább, mire határozta légyen magát, minthogy a ház ajtaja kétszeresen vala bezárva. Megelégedve, s örvendve, hogy az egész ház megmentése oly jól sikerült, végre lefeküvék s elaludt.

Aly Baba azonban fölkele hajnalban, s rabszolgája kiséretében fürdőbe mene, legkisebbet sem tudván azon szörnyü történetről, mely éjente házában történt, mert Morgiane nem tartá tanácsosnak felkölteni, mivel a veszély órájában nem vala vesztenivaló ideje, s elmulván az, nem látá czélirányosnak nyugalma háborgatását.

Midőn Aly Baba a fürdőből visszatére szobájába, már a nap is felkelt. Csodálkozék, hogy az olajos tömlők még elébbi helyökön feküsznek, s hogy a kereskedő még nem vitte öszvérein a vásárra, s ezért megkérdé Morgianet, ki neki az ajtót nyitá, s szántszándékkal hagya mindent elébbi állapotjában, hogy tökéletesen láthassa, s annál jobban megfoghassa, mit teve élete megmentésére.

„Édes jó gazdám!“ mond Morgiane, „Isten tartsa meg háznépestül! A mit tudni kiván, annál jobban fogja látni, ha azt megnézte, a mit mutatni akarok. Azért csak jőjön velem.“

Aly Baba követé Morgianet. Mihelyt ez az ajtót bezárá, az első tömlőhöz vezeté, mondván: „Nézzen belé e tömlőbe, s jól vigyázzon, olaj van-e benne!“

Aly Baba belé néze, s midőn benne egy férfiút venne észre, nagyot rikoltva ijedten tántorga vissza.

„Ne féljen,“ mond Morgiane, „ezen ember itt nem fogja bántani; sokat tehete már ugyan, de ezentul sem nekünk sem másnak nem fog tehetni semmit is; ő meg van halva.“

„Morgiane“ mond Aly Baba, „mit jelent ez, a mit itt mutatsz? fejtsd meg előttem.“

„Meg fogom fejteni“ mond Morgiane, „de elébb mérsékelje csodálkozását, s ne tegye figyelmessé a szomszédokat oly tárgyra, melyet önnön java miatt kell titokban tartani. Azonban nézze meg előbb a többi tömlőt is.“

Aly Baba sorjában belénéze a többi tömlőbe is, az utósóig, melyben ugyan olaj, de szemlátomást kevesült, volt. Ezután meredve s mozdulatlan álla meg, hol a tömlőkre, hol Morgianéra tekinte, egy szót sem szólva, oly nagy vala csodálkozása. Végre mintegy ujra nyervén a beszéd tehetségét, kérdé: „De hát a kereskedő mivé lett?“

„A kereskedő“ mond Morgiane, „csak olyan kereskedő mint én. Megmondom hogy ki ő, s mivé leve. Jobb lesz azonban az egész történetet a szobában hallania, mert még épen ideje van, hogy a fürdés után egészsége kedvéért jó huslevet vegyen magához.“

Mig Aly Baba szobájába mene, Morgiane a huslevet hozá el a konyháról, s nyujtá neki által; Aly Baba mindazáltal még minekelőtte magához venné, mondá:

„Csak kezdd el kiváncsiságomat kielégiteni, s beszéld el e rendes történetet minden egyes körülményeivel.“

Morgiane engedelmeskedett Aly Babának.

Elvégezvén beszédét, Aly Baba a legnagyobb háladatosságtól áradozva monda neki:

„Nem akarok elébb meghalni, mig érdemed szerint meg nem jutalmaztalak. Neked köszönöm életemet, s hogy háladatossagomnak mindjárt előlegesen adjam jelét, szabaddá teszlek, mig feltett szándékomat valósithatom. Egyébiránt veled hiszem, hogy nekem e cselt a negyven haramia tevé. Isten keze mente meg tőlük, s remélem, ezentul is megóvand gonoszságoktól, fejemről végképen elháritja s a világot e pokolfajzattól s leskelődéseiktől megszabaditja. Most csak azon kell lennünk, hogy az emberi nemzet e pestisének holttetemeit sietve s oly titokban temessük el, hogy sorsukról senki csak legkisebbet se gyanithasson, s ehhez hozzá is fogok Abdallahval mindjárt.“

Aly Baba kertje hátul magas fáktól környezve, igen hosszú vala. Rabszolgájával haladék nélkül a fák alá mene, az eltemetendő holtak számához képest egy hosszu széles gödröt ásni. A porhanyó földet könnyü vala ásni, s igy rövid idő mulva készen valának. Erre a holtakat kihuzák a tömlőkből, fegyvereiket félretevék, a holttesteket a kert végére hurczolák, sorjában a gödörbe rakák, a kivájott földdel befedék, s a megmaradt földet köröskörül szórák el, hogy a föld ismét oly egyenlővé leve, mint azelőtt. Aly Baba a tömlőket és fegyvereket szorgalmasan eldugatá, az öszvéreket pedig, melyekre épen nem vala szüksége, időnként vásárra küldé rabszolgájával eladatni.

Mig Aly Baba rendeléseit tevé, hogy ki ne tudassék a világ előtt meggazdagulásának utja s módja, az alatt a harambasa leirhatlan boszusággal tére vissza az erdőbe, s a leghevesebb indulatossággal vagyis inkább megzavarodással a dolog balkimenetele végett, anélkül, hogy utközben elhatározhatta volna magát, mitevő vagy nem tevő legyen Aly Babára nézve, belépe a barlangba. E zord rejtek magánossága rettentő lőn előtte.

„Vitéz emberek“ kiálta fel „éjszakázásim, kalandozásim, iparkodásim társai, hol vagytok? Mit tehetek nélkületek? Hát csak azért gyüjtélek össze s válogattalak benneteket ki, hogy ily boldogtalan s vitézségteket gyalázó módon lássalak kimulni egyszerre? Nem fognálak benneteket annyira siratni, ha mint vitéz férfiak fegyveres kézzel multatok volna ki. Mikor gyüjthetek ismét össze ily bátor sereget, mint ti valátok? S ha akarnám is, tehetném-e azt anélkül, hogy ezen temérdek aranyat, ezüstöt és gazdagságot zsákmányul ne hagyjam annak, ki már egyik részével is meggazdagodott? Lehetetlen gondomat előbb forditani arra, mig emennek éltét ki nem oltám. A mit ily hatalmas segédeszközökkel nem hajthattam végre, azt most magam teszem meg, s ha ekként gondoskodtam arról, nehogy a kincs ezután is rablásnak legyen kitéve, azon is leendek, hogy utánam is legyen öröklője s gazdája, s fenntartsa magát s öregedjék a legkésőbb maradékig.“

Feltevén ezt magában, már tovább nem is aggódék a végrehajtására való eszközökről. Reményteli csendes lélekkel alvék el s csendesen nyugodott egész éjszaka.

Következő reggel feltétele szerint igen korán felkele, csinosan felöltözködék, s a városba mene, hol egy vendégfogadóban megszálla. Azt várván, hogy az, a mi Baba házában történt, figyelmet gerjeszthete; beszédközben kérdé a fogadóst, mi ujság van a városban? mire a fogadós akármiről beszélhetett volna előbb, mint arról, a mit ez tudni kivána. Ebből azt következteté, hogy Aly Baba csak azért tartja a dolgot titokban, mivel nem akarja, hogy köztudomásra jőjön a kincsnek közelléte s a hozzájuthatási eszközök, s mivel jól tudja, hogy csupán ezért leskelődnek élte után. Ez még inkább ingerlé, hogy szintoly titkos modon szabaduljon meg tőle.

A harambasa lovat szerze, melyet a végre használt, hogy többnemü gazdag selyemszöveteket és finom fátyolokat hordjon lakásába, többször utazván az erdőbe a szükséges elővigyázattal, nehogy a hely, honnan hozza, felfödöztessék. Elegendőt hordván portékáiból rakásra, boltot bérle, belé költözködék áruival, s szépen kicsinositá. Vele átellenben vala Kassim azelőtti boltja melyet most rövid idő óta Aly Baba fia birt.

A harambasa Kodjah Husszain álnév alatt, mint uj jövevény kereskedő, szomszédi iránt szokás szerint minden kitelhető udvarisággal viseltetett. Minthogy azonban Aly Baba fia még fiatal, jó nevelésü s elmés vala, s minthogy vele többször vala alkalma beszélni, mint a többi kereskedővel, rövid időn barátságot kötött vele. Társaságát még inkább keresé, midőn letelepedése után nehány nap mulva ráismert Aly Babára, ki szokása szerint fiát jöve látogatni, s elmenvén, megtudta Husszain, hogy Baba barátjának atyja. Most sziveskedésit kettőzteté iránta, ölelgeté, kis ajándékokkal kedveskedék, sőt meg is vendégelé, s több izben elhivá ebédre.

Aly Baba fia Kodjah Husszainnak nem akara ennyi szivességeért adós maradni, anélkül, hogy kölcsönös szivességgel viseltessék iránta. Szük szállása azonban nem vala eléggé alkalmas, hogy kivánsága szerint vendégelhette volna meg. Ezért egykor Aly Baba atyjával értekezett e felől, s mondá, hogy nem igen volna illendő, ha tovább is nem mutatna Kodjah Husszainnak sziveskedésiért köszönetét.

Aly Baba szivesen magára vállalá a megvendégelést.

„Fiam“ igy szóla „holnap péntek van. Minthogy e napon nagykereskedők, mint Kodjah Husszain, s te magad is zárva tartják boltjaikat, menj vele délután sétálni, s ugy intézd dolgodat, hogy visszajövet házam felé vezesd, s behídd. Jobb a dolgot igy intézni, mint őt annak rendi szerint meghíni. Én meghagyom Morgianenak, hogy a vacsorával készen tartsa magát.“

Péntek délután Aly Baba fia és Husszain a rendelt helyen találkozván, kisétálának együtt Visszamenet Aly Baba fia Husszaint atyja utczájába vezeté, s midőn a házajtó előtt valának, megálla, kopogtata s mondá: „Ez az atyám háza, ki irántam mutatott barátságának hallására meghagyá nekem, hogy méltassa ismeretsége szerencséjére. Kérem azért, halmozza eddig irántam mutatott szivességeit még ez egygyel is.“

Noha most Kodjah Husszain elérte czélját, mely után törekvék, hogy t. i. Aly Baba házába bejárhatott, hogy őt megölhesse, tulajdon élte koczkáztatása nélkül, udvariságból mégis vonakodott, s bucsuvételt szinlett; de mivel Aly Baba rabszolgája épen nyitá az ajtót, tisztességgel fogta kézen a fiu, előre mene, s mintegy kényszerité a belépésre.

Aly Baba Kodjah Husszaint jól, s minden kitelhető szivességgel fogadá. Megköszöné fia iránti sziveskedésit. „A köszönet, melylyel ezért tartozik, s melylyel magam is köteles vagyok,“ folytatá „annyival nagyobb, hogy ő még világismeret nélküli fiatalember, kinek idomitásában oly szivesen veszen munkás részt.“

Kodjah Husszain Aly Baba udvariasságait hasonlókkal viszonzá, bizonyossá tévén, hogyha mindjárt nem bir is még fia öreg emberek tapasztalásával, esze mégis igen szép s számos emberek tapasztalását pótolja ki.

Némely más érdektelen tárgyakról folyt rövid beszélgetés után Husszain el akara bucsuzni; de Aly Baba nem engedé elmenni.

„Uram!“ mond hozzá „hova akar menni? Kérem, tiszteljen meg jelenlétével egy kis vacsorán. Ez igaz, nem oly fényes, mint illenék, mindazáltal bármilyen legyen is, reménylem, hogy szintoly jól veendi, mint én adom.“

„Aly Baba uram,“ felel Kodjah Husszain, „jó szándékáról tökéletesen meg vagyok győződve, s midőn azt kérem, ne vegye rosz néven, ha ajánlását el nem fogadva távozom el; egyuttal arra is kérem, higye el, hogy ez sem megvetésből, sem udvariatlanságból nem történik, hanem mivel ehhez különös okom van, melyet maga is helybenhagyna, ha tudná.“

„S minő ok lehet ez? – igy vága szavába Aly Baba; – szabad volna azt tudakolni?“

„Megmondhatom“ mond Kodjah Husszain, „azért, mivel sem hust, sem másnemü vastag ételt nem eszem, ha só van benne. Ebből maga is láthatja, minő szerepet játszanám asztalánál.“

„Ha csak ez az oka“, mond Aly Baba sürgetőbben, ugy ez bizonyára meg nem foszt ama szerencsétől, hogy ma estve asztalomnál láthassam, ha csak más valami dolga nincs. Először házi kenyerem sótalan; s a mi hust, főzeléket s leveket illeti, kezeskedem, hogy a mit elébe adnak, abban szinte nem lesz só, azonnal ki is adom a szükséges parancsokat. Legyen tehát egy kevés várakozással, én azonnal itt leszek ismét.“

Aly Baba a konyhába siete, s megparancsolá Morgianénak, hogy az asztalra adandó hust ne sózza meg, s a rendelt mellékételekhez készitsen még nehányat, de só nélkül.

Morgiane, ki épen tálalni akara, nem tartóztathatá magát, hogy ez uj parancsolat miatt ki ne jelentse elégedetlenségét Aly Babának.

„Ki azon agyafurt“ kérdé, „ki sót nem akar enni? Ha a vacsorát későbben adom be, már nem lesz olyan jó.“

„Csak ne zsémbelődjél Morgiane,“ mond erre Aly Baba, „az egy igen derék ember, s te csak tedd a mit mondok.“

Morgiane engede, de kedvetlenül. Ismerni vágyott azon embert, ki sót nem eszik. Midőn készen vala, s Abdallah megterité az asztalt, segité neki az étkeket behordani. Rátekintvén Husszainra, minden álköntöse daczára is megismerte benne a harambasát, s midőn figyelmesen vizsgálná, észrevevé, hogy köntöse alatt gyilkot hord.

„Már nem csodálkozom,“ mond magában, „hogy e gazember nem akar sót enni gazdámmal; ő legesküdtebb ellensége, s meg akarja ölni, de hiszen erről majd teszek én.“

Mihelyt Morgiane Abdallahval betálalt, az evés alatti időt egyik legvakmerőbb tettének előkészületeire forditá, s épen elvégzé vala, midőn Abdallah jelentené a gyümölcsök beadásának időpontját. Ő a gyümölcsöket előkészité, s feladá, mihelyt Abdallah az asztalt leszedé. Erre Aly Baba mellé egy kis asztalkát teve borral és három csészével, s kijövet, magával voná Abdallaht, mintha vele vacsorálni, s gazdáját szokás szerint kényére akarná hagyni, hogy vendégével mulatva, az időt kellemesen tölthesse, s poharazhasson vele.

Ezt vélé Husszain, vagyis inkább az álszerepű harambasa, legalkalmasb időpontnak Aly Baba meggyilkolására.

„Most én,“ igy szóla magában, „az apát fiastul leitatom. A fiu, ki éltének szivesen kegyelmezek, nem fog akadályozni, gyilkomat apja szivébe döfnöm, s én azután, mig a szakácsleány s a rabszolga a konyhában esznek, vagy talán szenderegnek, elillanok a kertajtón, mint már egyszer tevém.“

De Morgiane, ki a hamis Kodjah Husszain szándékát eltalálta, nem hagya neki időt gonosz szándéka végrehajtására. Vacsorálás helyett csinos tánczköntöst ölte magára, ehhez illő fejékességet teve fel, aranyozott ezüst-övet köte derekára, s erre egy szintén ezüsthüvelyü s markolatu gyilkot akaszta; azontul pedig szép álarczot köte képére. Ezen álöltözetben mondá Abdallahnak:

„Abdallah, vedd elő csengetős dobodat, s menjünk be urunk vendégét s fia barátját ugy mulatni, mint néha urunkat szoktuk.“

Abdallah elővevé a kézi dobot, elkezde rajta játszani, s Morgiane előtt menve, belépe a terembe. Morgiane utána lépe be, s mélyen meghajtá magát, még pedig oly kevés erőlködéssel és figyelmet gerjesztő móddal, mintha engedelmet kérne ügyességének megmutathatasára.

Látván Abdallah, hogy Aly Baba szólni akar, megszünt dobolni.

„Csak jöszte, Morgiane, jöszte,“ mond Aly Baba, „hadd lassa Husszain, mit tudsz, s mondja meg azután, mit itel felőle. Legalább, édes ur, nem fogja gondolni.“ mond Kodjah Husszainhoz fordulva, „hogy e mulatság adhatása végett nagy költségekbe vertem magamat. Ez nekem mind megvan házamnál, s látja, hogy csak a rabszolgám, és a főző s kiadó leányom, kik nekünk e mulatságot teszik. Reménylem, nem lesz unalmára.“

Kodjah Husszain épen nem várta, hogy Aly Baba e mulatságot fogja következtetni a vacsorára. Félni kezde, hogy a vélt jó alkalomnak nem fogja hasznát vehetni. Ezen esetre azon reménynyel kecsegteté magát, hogy talán máskor akadhat, ha tovább is fog az atyával és fiuval barátkozni. Ezért tehát – ámbár inkább várta volna, ha Aly Baba e mulatsággal megkimélje, – ugy szineskedék, mintha nagy köszönettel tartoznék érette, s igen udvarilag tevé bizonyossá, hogy minden, a mi őt mulattatja, neki is okvetetlenül mulatságára szolgál.

Látván Abdallah, hogy Aly Baba s Husszain elvégezék beszédjöket, ismét elkezde dobolni, s tulajdon maga énekele hozzá. Morgiane, ki a leggyakorlottabb tánczosnénak sem engede semmit is, ugy tánczolt, hogy akármelyik más, ennél – melyben csupán a vélt Husszain figyelmeze rá keveset, – sokkal különb társaságban is álmelkodást gerjesztett volna.

Minekutána több tánczot jára meg ugyanazon erővel s kellemmel, végre kihuzá a tőrt, s ezt kezében tartva, uj tánczot jára, melyben könnyü mozgásai, bátor ugrásai és csudálatos fordulatai s állásai által szintén önmagát haladá felül, minthogy a tőrt, hol magától elforditva taszitá, mintha szurni akarna, hol megint ugy teve, mintha önkeblébe akarná szurni.

Midőn végre majdnem lélektelenné tánczolá magát, balkézzel kiragadá Abdallah kezeiből a kézi dobot, s a tőrt jobb kezében tartva, a dobot homorú lapjával tartá Aly Baba elébe, azon tánczosok s tánczosnék módjára, kik keresetet űznek mesterségökkel, s igy buzditják adakozásra a nézőket.

Aly Baba Morgiane csergős dobjába egy aranyat vete. Morgiane erre Aly Baba fiához fordult, s ez követé atyja példáját. Husszain, látván, hogy hozzá is el fogna jönni, már előre kihuzá kebléből erszényét, hogy megajándékozza, s belenyult kezével; midőn Morgiane eddig mutatott határozottságához s szilárdságához illő bátorsággal oly mélyen döfé szivébe a gyilkot, hogy attól meghalt.

Aly Baba s fia e rettentő cselekedet miatti ijedelmökben elsikolták magukat.

„Oh szerencsétlen“ mond Aly Baba, „mit tevél? Engem akarsz tönkre juttatni családostul?“

„Nem hogy megrontsam“ mond Morgiane, „hanem hogy megmentsem, azért tevém ezt.“

Erre szétvevé Husszain köntösét, megmutatá urának a tőrt, melylyel az fel vala fegyverezve, s mondá: „Lám, mi vakmerő ellenséggel vala dolgok, csak nézzék meg jól, benne az álszerepű olajárusra s a negyven haramia basájára fognak ismerni. Hát nem ütközének meg abban, hogy sót nem akara velök enni? Kell-e még több gonosz szándéka bebizonyitására? Nem is látván, már is éltem a gyanu-perrel, azon pillanattól kezdve, hogy megtudtam, ez s ez lesz a vendég. Én azután magam is látám, s már most meg vannak győződve, hogy gyanakodásom nem alaptalan.“

Aly Baba elismervén azon uj köteleztetést, melylyel tartozék neki élte másodszori megmentéseért, megölelé s mondá:

„Morgiane, én téged szabaddá tévén, megigértem, hogy köszönetemet nem fogom csak ennyiben hagyni, s hogy nemsokára be is fogom fejezni. E szempillanat tehát itt van, s én ezennel menyemnek fogadlak.

Ezután fiához fordula s mondá; „Fiam, sokkal engedelmesebbnek tartlak, hogysem megütköznél azon, ha neked Morgianet minden előbbi kérdés nélkül feleségül adom. Te neki szintannyi köszönettel tartozol, mint én. Látod, hogy Husszain csak azért vadászá barátságodat, hogy annál biztosabban orozhassa el éltemet, s ha ez elsül vala neki, kétségkivül te is boszuja áldozatjául estél volna el. Fontold meg továbbá, hogy Morgianet véve feleségedül, benne, mig élek, családom s te is a tiednek gyámolát fogod lelni holtod napjáig.“

Fia nemcsak nem vonakodék, hanem még erősitve állitá, hogy ezen házasságban nemcsak atyja iránti engedelmességből, hanem önhajlandóságából is megegyezik.

Most Aly Baba házában azon valának, hogy a harambasa testét is a többi haramiáéhoz temessék, mi oly titkosan történék, hogy a dolog csak sok esztendő mulva tudódott ki, midőn már senki sem vala életben, ki e nevezetes történetben személyesen lett volna érdekelve.

Kevés nap mulva Aly Baba fiának és Morgianenak összekelését nagy fénynyel s tánczczal, nézőjátékkal, s a szokott vigságokkal diszesitett pompás vendégséggel ünnepelé. Megélte azon örömet is, hogy hivatalos barátjai s szomszédai, kik e házasodás tulajdon inditó okait ugyan nem, de Morgianenak egyéb jó és szép tulajdonságait ismerték, fenszóval dicsérék nemes gondolkozása s jó szive miatt.

Az összekelés után Aly Baba, ki Kassim bátyja testének s az aranynak elhozása óta a haramiák előli félelmében nem vala többé a barlangban, még tovább is tartózkodék az odamenéstől, noha a harambasával együtt már harmincznyolcz haramia vala megölve, mivel a hátra lévő kettőt, kinek sorsa előtte ismeretlen vala, még életben vélé.

Esztendő mulva mindazáltal látván Aly Baba, hogy senki sem háborgatja nyugalmában, ujra kiváncsi vala odamenni, minél bátorsága miatt természetesen el nem mulasztá a szükséges előrevigyázást. Lóra ült, s a barlanghoz érve, igen jó jelnek tartá, hogy ott sem ember-, sem lónyomot nem veve észre többé. Leszálla, lovát megköté, s az ajtó elébe lépve mondá: Sesam nyilj meg! mely szavakat még nem felejté el. Az ajtó megnyilt, ő bemene, s azon állapotból, melyben talála mindent a barlangban, gyanithatá, hogy mintegy azon idő óta, midőn az álszerepü Kodjah Husszain boltot nyita a városban, senki sem vala a barlangban, s hogy a negyven haramia azóta egészen el van pusztitva s kiirtva. Már nem kételkedék tovább, hogy csak egyedül ő tudja a barlang megnyitásának titkát, s hogy a benne lévő kincscsel kénye szerint bánhatik.

Bőrzsákot is hoza magával; ebbe annyi aranyat raka, a mennyit lova elbirt, s igy tére vissza a városba.

Azóta Aly Baba s fia, kit elvezete a barlangba, s megtanita kinyithatása titkára, ugy szintén maradékaik, kik e titkot öröklék, szerencséjök bölcs használása által nagy fényben, s nagyra becsülve a város legelső férfiaitól, éltek.