Kodjah Hasszan Alhabbal története.

Igazhitüek uralkodója – imigy kezdé – hogy felségednek jobban megmutathassam, miként jutottam jelenleg általam birt vagyonomhoz, legelébb is két igen meghitt barátról kell emlékeznem, kik e Bagdad városa még életben lévő polgárai, s beszédem igaz voltáról bizonyságot tehetnek. Isten, mint minden jónak kezdője után, egyenest nekik köszönhetem szerencsémet.

E két jó barátok egyikének Saadi, másiknak Saad a neve. Saadi, ki felettébb gazdag, mindig azt vitatta, hogy e világon csak ugy lehet az ember boldog, ha annyi kincscsel bir, hogy minden embertől függetlenül élhessen.

Saad más vélekedésen van. Ő ugyan megengedi azt, hogy kell birni gazdagsággal, a mennyiben az t. i. az élet fentartására szükséges; ő azonban azt állitja, hogy az erénynek kell az emberek boldogságát tennie, a nélkül hogy ezek tovább aggódnának e világi javakról, mint a mennyiben azok szükségeik kielégitésére, s mások iránti jóságos cselekedetek adakoztatására szükséges. Saad ezen emberekhez tartozik, s ő jelen körülményi között igen szerencsésen s megelégedetten él. Noha Saadi hozzá képest úgyszólván véghetlenül gazdag, mindamellett barátságok igen szoros és igazlelkü, s a gazdagabbik magát sem tartja többnek amannál. Ez egyetlen pontot kivéve, mindig egyet értettek még mindenben.

Egykor Saadi beszédközben e tárgyról, – mint nekem azután mindaketten beszélték, – azt állitá, hogy a szegények csak azért szegények, mivel vagy szegénységben születtek, vagy pedig, ha vagyonosak voltak is születésökre nézve, vagyonjokat vagy eltékozlották, vagy, a mi nem ritka, valamely előre nem látott eset által elvesztették. „Vélekedésem szerint“ mond ő folytatólag „ezen szegények csak azért szegények, mivel nem birnak összeszerezni oly összeg pénzt, mely elegendő volna, hogy szorgalmas forgatása által nyomoruságukból kiragadná, s én azt tartom, ha valaha e pontra juthatnának, s e summának illendő hasznát vennék, idővel nem csak gazdagokká, hanem igen tehetősekké is lennének.

Saad Saadi állitását nem akarta helybenhagyni. „A tőled ajánlott mód,“ mond ez „egy szegénynek gazdagithatására, előttem nem látszik oly biztosnak, mint gondolod. Ebbeli vélekedésed nem eléggé alapos, s én ennek ellenében a magamét több jó okkal támogathatnám, de a melyek messze vinnének. Én azt hiszem, s legalább szintannyi hihetőséggel, hogy egy szegény hamarább meggazdagszik akármi által is, mint állitásod szerint egy összeg pénz által, – bármi takarékosan s gazdaságosan forgassa is, hogy jól vitt dolgai által szaporithassa.“

„Saad,“ mond Saadi, „jól látom, hogy veled semmire sem mennék, ha tovább is védelmezném vélekedésemet a tied ellen; hanem inkább magam teszek próbát, hogy meggyőzzelek felőle, s p. o. egy összeg pénzt, mely elegendőnek fog látszani, azon mesteremberek egyikének fogom ajándékozni, ki szegény származású lévén, mindennapi keresményéből él, s azon nyomorúságban hal meg, melyben születék. Ha nekem ez nem sül el, megkisértjük, a vélekedésed szerinti úton jobban megyen-e?“

Néhány napra e szóváltás után a két barát a város azon részébe jutott sétálás közben, hol én kötélgyártó mesterségemet üztem, melyet atyámtól tanultam, ez pedig nagy apámtól, családunk törzsökétől tanulta. Ki öltözetemet s köntösömet látá, könnyen kitanulhatá belőlök szegénységemet.

Saad, emlékezvén Saadi szavaira, monda ehhez: „Ha tán el nem felejtéd, mire kötelezéd magad irántam, ime van egy ember, reám mutatva – kit már régen látok állandó szegénységében köteleit gyártani. Ez bőkezüségedre egészen méltó tárgy, s a minap emelitetted próbatételre egészen alkalmas.“

„Jól emlékezem róla“ mond Saadi, „hogy az óta folyvást annyi pénzt hordok magammal, a mennyi ily nemü próbatételre szükséges, és csak olyan alkalomra vártam, hol magad szemmel látott tanú lehetsz. Szólitsuk meg, s tudjuk ki, van-e valóban pénzre szüksége.“

A két jó barát felém tarta, s látván, hogy velem szólani akarnak, félbenhagyám munkámat. Szokás szerint minden jót kivánva szólitának meg, s Saadi nevem tudakolásán kezdé a beszédet.

Én viszonozván a köszöntést, Saadi kérdésére felelve mondám: „Uram, az én nevem Hasszan, s mesterségem miatt Hasszan Alhabbal név alatt vagyok ismeretes közönségesen.“

„Hasszán“ mond erre Saadi, „minthogy nincs oly mesterség, mely el ne birná tartani mesterét, nem kételkedem, hogy a kelmedé is hoz be annyit, a mennyi illendő elélhetésére elegendő, s magam is csudálkozom, hogy mióta kelmed ezt üzi, nem takaritott magának annyit, hogy nagyobb mennyiségü kendert vásárolván, több munkát végezhetne mind maga, mind fogadott legények által, élete könnyebbitésére.“

„Uram“ felelém neki, „nem fogna csodálkozni, hogy nem takaritottam semmit is, és nem indulok gazdagodni a javaslott uton, ha tudná, hogy egész napi összes munkámmal alig vagyok képes annyit keresni, a mennyi szükséges magam s családom kenyérrel s főzelékkel táplálatára. Van feleségem s öt gyermekem, kik közül még egy sincs akkora, hogy csak legkevésbbé is segithetne; kell számokra élelem és ruházat, s egy gazdaság körül, bármi kicsi legyen is, mindig akad ezerféle szükség, melyet nem igen mellőzhetni. Noha a kender nem drága, mégis pénz kell beszerzésére, s ez mindig az első, a mit munkám szerzeményéből félre kell tennem, különben nem volnék képes annyit keresni, a mennyi házi szükségeimre kell. Könnyen elgondolhatja most édes ur“ folytatám tovább, „lehetséges-e annyit szereznem, hogy magamat s családomat jobb lábra állithassam. Nekünk elég, ha azon kevéssel, mit isten ád, megelégszünk, s hogy nem gerjeszté fel még bennünk annak kivánását, a mi talán hibázik tőlünk; sőt inkább ugy tapasztaljuk, hogy semmink sem hibázik, mihelyt ki van elégitve mindennapi szükségünk, s mi nem vagyunk miatta kénytelenek senkinek is terhére esni.“

Midőn mind ezeket oly körülményesen mondám Saadinak, felelé nekem: „Hasszan, már nem csodálkozom többé, igen jól értem, mért kelle megelégedned jelen állapotoddal. De ha ajándékoznék egy erszényt kétszáz aranynyal, jól vennéd-e hasznát, s mit gondolsz, ezen összeggel nem lennél-e rövid idő mulva legalább is olyan gazdaggá, mint a mesterségedbeli legjelesebbek?“

„Uram“ viszonzám, oly derék embernek tartom, hogy meg vagyok győződve, nem üzi velem talán csak tréfáját, hanem ajánlása való. Azért bátorkodom kinyilatkoztatni, hogy sokkal csekélyebb summa is elegendő volna, nem csak oly gazdaggá lennem, mint a sorsombeli legelsők, hanem rövid idő mulva gazdagabbá is, mint e kiterjedt és népes Bagdad nagy városának valamennyie összevéve.“

A nagylelkü Saadi csakhamar be is bizonyitá, hogy igazat beszélt, kihuzá erszényét kebléből, s kezembe adá e szavakkal: „Nesze ez az erszény, a kétszáz aranyat hiány nélkül megleled benne. Én kérem az istent, áldását adja hozzá, s részesitsen malasztjában, hogy jól vehessed hasznát. Bizonyos lehetsz egyuttal a felől is, hogy én és Saad barátom itten, igen fogunk örülni, ha halljuk, hogy általunk szerencsésebbé lettél, mint most vagy.“

Midőn én, igazhitüek uralkodója, az erszényt kaptam, s keblembe rejtettem, egészen át valék hatva gyönyörtől és hálaérzettől, hogy a szavam is elállott, s hogy nekem lehetetlen vala ezt jótevőmnek másként kijelenthetni, hanem hogy ruhája szegélyéért nyultam, megcsókolás végett; de ő kitére, s utjának indula barátjával.

Eltávozásuk után munkámhoz fogván, első dolgom az volt, az erszény eltevésére biztos helyről gondoskodni. Nyomoru kis hajlékomban t. i. sem szekrényem, sem ládám nem volt, melyet elzárhattam volna, sem más oly biztos helyem, hova hamar felfedeztetés félelme nélkül elrejthettem volna.

Minthogy én is hozzám hasonló emberek szokása szerint kevés pénzecskémet csalmám (turbán) ránczaiban hordoztam, e kétkedésem közben félbehagyám munkámat, s hazatértem, csalmám rendbeszedésének ürügye alatt. A dolgot oly vigyázva tevém meg, hogy feleségem s gyermekim tudta nélkül tiz aranyat kivéve az erszényből legnagyobb szükségeim fedezésére, a többit azon vászon ránczai közé göngyölém, melylyel sapkámat szoktam körülövedzeni.

Még aznap tett első kiadásom abból álla, hogy jó sok kendert vásároltam, s ezután, – minthogy már régen nem volt husétel asztalomon, – mészárszékbe menék hust venni.

Visszamenet kezemben vivém a hust, midőn egy éhes ölyv, anélkül, hogy védelmezhettem volna magamat, felém csapott s azt bizonyára kiragadja kezemből, ha erősen nem tartom. Azonban jobb lett volna azt átengednem neki, hogy erszényemet el ne veszitsem. Minél erősebben védelmezém magam, annálinkább erősködött azt tőlem elvenni; levegőben lebegve s martalékját tartva, idestova ránczigált. Szerencsétlenségemre ezen erősködéseim közben leesett fejemről csalmám.

Az ölyv azonnal elbocsátá ragadmányát, csalmámra rohant, s levegőbe emelé magával, még minekelőtte felkaphattam volna. Erre oly jajdulásra fakadék, hogy a szomszédság emberei, asszonyai s gyermekei megijedének s egyesiték lármájokat az enyémmel, hogy az ölyvöt megijesztvén, martalékja elbocsátására birjuk.

E móddal néha rábirhatni az efféle madarakat ragadmányuk eleresztésére; ezuttal azonban az ölyv nem ijede meg a lármától, hanem csalmámat oly messze vivé, hogy eltünt szemeink elől, minekelőtte elejté azt. Azért sikeretlen lett volna minden fáradságom s erőlködésem, ha utána szaladtam volna isméti megtalálhatása végett.

Pénzem s csalmám vesztén elszomorodva, hazatértem. Mást is kelle pedig vennem, miáltal az erszényből kivett tiz arany ismét megfogyott. Kendert is vettem már, s a maradék nem volt elegendő képzelt szép reményim valósitására.

Leginkább az nyugtalanita, hogy jótevőm, megértvén szerencsétlenségemet, mely előtte talán hihetetlennek s következőleg kopasz mentségnek tetszhetett, igen elégedetlen leszen bőkezüségének ily botorul használásán.

Mig a megmaradt nehány aranyban tartott, én és családom jól éldegéltünk; én azonban rövid idő mulva ismét előbbi helyzetembe, s nyomoruságomból való kimenekedés tehetetlenségébe jutottam, mint azelőtt. Mindazáltal épen nem panaszkodtam. – „Az Isten“ gondolám magamban, „kisérteni akara, oly időben adván vagyont kezeimbe, midőn legkevésbé reménylém; azonnal ismét meg is foszta tőle, mivel neki ugy tetszett, s hatalmában állott. Dicsértessék azért, valamint eddig is dicsérém azon jótéteményeiért, melyeket nekem adni jónak talált. Én alája vetem magamat isteni akaratának!“

Igy elmélkedém azalatt, hogy feleségem, kivel szenvedett káromat s annak okát közlém, egészen vigasztalhatatlan vala. Ijedtségemben szomszédim előtt is ki találám böffenteni, hogy csalmámban egyuttal egy százkilenczven aranyos erszényt is veszték el. Mivel pedig ismerték szegénységemet s meg nem foghatták, hogyan jutottam volna munkám keresménye által ily nagy összeg pénzhez, csak kinevettek, s a gyermekek még inkább, mint ők.

Az ölyv okozta szerencsétlenségem után mintegy hat hónap mulva a két jó barát ismét azon városrész felé mene sétálni, a hol én laktam. A szomszédság miatt Saadnak eszébe juték. Ezért mondá Saadihoz: „Nem vagyunk itt messze azon utczától, melyben Hasszán Alhabbal lakik; menjünk arra, s nézzük meg, a neki adott kétszáz arany mennyivel segitette jobb lábra sorsát annál, melyben találtuk.“

„Igen szeretem“ mond Saadi, „már nehány nap előtt eszembe juta s előre örültem azon gyönyörüségnek, hogy próbám sikere tanujává tehesselek. Meglátod, nagy változás történt vele, s hiszem, alig ismerendünk rá.“

A két jó barát még Saadi beszéde közben tért be az utczába. Saad, ki először s már messziről vevé észre, mondá barátjának: „Ugy rémlik előttem, mintha igen korán nyerted volna meg a pénzt. Hasszán Alhabbalt látom ugyan, de személyében legkisebb változást sem veszek észre. Szintoly roszul ruházkodott, mint midőn beszélénk vele. Csak azon egyetlen változást veszem rajta észre, hogy csalmája valamivel ujabb s tisztább. Győződjél meg magad, hibáztam-e vagy sem?“

Közeledvén, igen jól észrevehette Saadi, ki most szinte szemügyre vett, hogy Saadnak igaza van, s el nem képzelheté, minek tulajdonitsa a rajtam észrevett csekély változást. Ő ezen annyira elcsodálkozék, hogy egy szót sem szóla hozzám; Saad ellenben szokott mód szerint köszönte, s szóla hozzám: „Nos, Hasszán, talán nem is lesz szükség kérdenünk, hogyan mennek aprólékos dolgaid utolsó találkozásom óta. Kétségkivül jobb folyamatban vannak, s a kétszáz arany erre bizonyosan tetemes segitségül szolgált.“

„Nemes urak! – felelék mindakettőhöz fordulva, – legnagyobb fájdalmamra kell megvallanom, hogy jó kivánságtok s reménységtek, valamint a magamé is, nem volt oly sikerü, melyet várnotok vala okotok, s melylyel magamat is hitegettem. Az engem ért rendes történetet alig fogjátok elhinni. Mindamellett is becsületes ember létemre, kinek hihettek, mondom, hogy semmi sincs oly igaz, mint az, a mit mindjárt fogtok hallani.“

Erre elbeszélém esetemet mindazon aprólékos történetekkel, melyeket épen most beszélék el felségednek.

Saadi sehogy sem hitte el beszédemet. „Hasszán,“ mond hozzám „te bolondnak akarsz tartani, s engem megcsalni. Hihetetlen a mit mondasz. Az ölyvök nem vadásznak csalmákat, csak azt keresik azok, a mi éhségüket csillapithatja le. Te azonban ugy tevél, mint minden sorsodbeli emberek szoktak tenni. Ha t. i. valami rendkivüli nyereséget tettek, vagy más valamely váratlan szerencsében részesülnek, félbehagyják munkájukat, kedvüket töltik, jól élnek, vendégeskednek, mig tart a pénzben, s ha mindent elköltének, szintazon nyomoruságban s szükségben tengődnek, mint azelőtt. Kelmed csak azért marad nyomoruságában, mivel megérdemli, s mivel maga-magát teszi érdemetlenné a vett jótéteményekre.“

„Uram“ felelék, „én szivesen eltüröm e szemrehányásokat, s kész vagyok még hevesebbek elszivelésére is; s annál türedelmesebben szenvedem el, mivel vélekedésem szerint egyet sem érdemlék meg. A dolog az egész kerületben oly közönségesen ismeretes, hogy erről valamennyi bizonyságul szolgál. Tudakolja meg önmaga, s meg fogja látni, hogy nem csalom meg. – Megvallom, még magam sem hallottam soha is, hogy ölyvek csalmákat is ragadnak el; de a dolog velem történt, mint számos más, mely eddig nem történt s mégis naponkint megeshetik.“

Saad pártolá, és Saadinak az ölyvekről annyi érdekes történetet beszéle el, mennyit csak tuda, hogy ez végre erszényét kihuzá kebléből. Kétszáz aranyat számlála tenyeremre, melyet én erszény nem léte miatt hasonlólag keblembe rejték. Kezembe adván Saadi ezen összeget, mondá hozzám: „Hasszán, ezt a kétszáz aranyat is neked ajándékozom; de jól el tedd, hogy el ne veszitsd ismét mint először, s iparkodjál, hogy ezekkel szerezzed meg azt, mit már az elsőkkel kelle vala szerezned.“

Bizonyossá tevém, hogy hálaköteleztetésem, melyet e másodszori kegyelme miatt érzek, iránta annyival nagyobb, minthogy elébbi esetem miatt meg sem is érdemlem tulajdonképen, s hogy el nem mulasztom jó tanácsa követését. Még tovább akarék szólni, de ő nem várta el, mert barátjával folytatva sétálását, elhagya.

Eltávozásuk után nem folytatám munkámat, hanem hazatértem, hol sem feleségemet, sem gyermekemet nem találtam otthon. A kétszáz aranyból tizet félretevék; s a többit egy kendőbe göngyölgetém, melyet jól összecsomóztam. Már csak a volt hátra, hogy a kendőt biztos helyen rejtsem el. Hosszas fontolgatás után végre eszembe juta, hogy azt egy szegletben a földön álló korpával teli cserép edénybe tegyem, minthogy eszembe sem juta, hogy feleségem s gyermekeim abban kereshetnék. Feleségem csakhamar haza jött, s mivel kevés kenderem volt már, – a két barátot nem is emlitve – mondám neki, hogy azt megyek vásárolni.

Elmentem; de mig én ezt vásárolnám, jött egy ember, ki olyan mosóföldet árult, milyen az asszonyoknak fürdéskor szükséges, végig az utczán, s hangos szóval kinálá áruját.

Feleségem, kinek ezen földe kifogyott, megállitá az árost, s minthogy pénz nélkül vala, kérdé, nem cserélne-e vele korpáért ilyen földet. Az áros a korpát kivánta látni; feleségem megmutatá neki az edényt, melyben volt, s az alku megtörtént. Ő általvevé a földet, s az áros a korpás edényt.

Visszatértem, megrakodva annyi kenderrel, a mennyit csak elbirtam, s utánam öt teherhordó szint azzal terhelve, s ezzel egy, a házamba alkalmaztatott deszkaszekrényt tölték meg. Kifizetém a teherhordókat fáradságukért, s nehány perczig pihentem. Azután oda pillanték, hova az imént a korpás edényt tevém, de azt nem látám ott többé.

Felséges Uram! lehetetlen lefestenem bámulásom nagyságát, s azon behatást, melylyel elmémet illeté. Hirtelen kérdém feleségemet, hová lett, s ő nekem elbeszélte a cserét, melynél azon felül nagy nyereséget is véle tenni.

„Oh, szerencsétlen asszony!“ kiálték fel, „nem képzeled, mily bajba kevertél engem, téged s gyermekedet ezen cserével, mely menthetetlenül tönkre juttat. Te csak korpát véltél eladni, azonban a mosóföld-árust száz kilenczven aranynyal gazdagitád, melyet Saadi barátja kiséretében másod izben ajándékoza meg.“

Kevésbe mult, hogy feleségem kétségbe nem esett, midőn megtudá, mily nagy hibát követett el tudatlanságában. Jajgata, tépte mellét, szaggatta haját, és hasogatta rajta levő köntösét. „Mily szerencsétlen vagyok én,“ kiálta, „érdemes vagyok-e még élni ily rettentő tévedés után? Hol keressem a mosóföld-árust. Én nem ismerem, csak ez egyszer jött végig az utczánkon, s talán sohasem látom többé! Oh édes férjem, folytatá, nagyot hibáztál, hogy ily fontos dologban irántam oly visszatartózkodó voltál. Mind ez nem történt volna, ha közlötted volna velem titkodat.“

Nagyon messze térnék, ha felségednek mind azt ujra el akarnám mondani, a mit akkor nyelvére adott a fájdalom. Hiszen tudja felséged, mi bőbeszédűk az asszonyok szomoruságukban.

„Édes feleségem“ mondám hozzá, „csillapodjál, lám meg sem is gondolod, hogy sirásoddal s lármáddal minden szomszédokat figyelmessé teszesz, s mi közök ezeknek a mi szerencsétlenségünkhöz? Bajunkon való részvét s vigasztalás helyett, örülnének rajta, s együgyüségünkön nevetnének. A legjobb még az, hogy elhallgatjuk veszteségünket, azt békével tűrjük, hogy senki észre se vegye, s megbizunk Isten akaratjában. Egyuttal dicsérjük őtet, hogy a nekünk juttatott kétszáz aranyból csak száz kilenczvenet vett el ismét, s nekünk jóságánál fogva legalább tizet hagyott, melynek jó haszonra forditása mindig segedelmül fog szolgálni.“

Bármi igazak voltak is okaim, mégis igen nehéz vala azokat feleségemmel elhitetni. Az idő azonban, mely a legnagyobb – s legtürhetetlenebbeknek tetsző fájdalmakat is enyhiti, végre őtet is megnyugtatá.

„Igaz, hogy szegényen élünk,“ szólék hozzá, „azonban, mijök van a gazdagoknak, a mi nekünk is ne volna meg? Nem ugyan azt a levegőt szivjuk? Nem ugyanazon napvilággal s meleggel élünk? Az élet kellemei, melyekben részesülnek felettünk, talán irigyeltethetné velünk sorsokat, ha nem kellene szintugy meghalniok, mint nekünk. Szorosan véve, felettünki elsőbbségök oly csekély, hogy azt tekintetbe sem kellene vennünk.“

Az egyetlen, a mi engem – még pedig nem ritkán – boszanta, az volt, ha kérdém magamban, miként fogom eltürhetni Saadi tekintetét, ha számot kérne tőlem kétszáz aranyáról, s hogyan segitettem sorsom javulásán ajándéka által? s ekkor nem láttam magam előtt egyebet, mint zavarodást és szégyent, noha másodszor is, valamint először, magam nem valék oka e szerencsétlenségnek sehogy is.

Ezuttal hosszabb ideig tartott, mig a két jó barát eljöve, s tudakozódék helyzetemről. Saad sokszor beszélt róla Saadival, de ez mindig halogatta.

„Minél tovább halogatjuk,“ mond ő, „annál gazdagabbá lesz Hasszán, s annál nagyobb lesz örömem, melyet miatta érzendek.“

Saad barátja ajándékának foganatjáról nem ugy vélekedék. „Azt hiszed te“ mond hozzá, „hogy Hasszán ezuttal jobb hasznát fogta venni ajándékodnak mint először? „Én azt javaslom, felettébb el ne bizakodjál benne, hogy felettébb nagy ne legyen boszuságod, ha az ellenkezőt tapasztalod.“

„De hiszen“ mond erre Saadi, csak nem mindennapos dolog, hogy ölyv csalmát ragadjon el. E balsors egyszer érte Hasszánt, ki bizonyosan vigyázni fogott, hogy másod izben is meg ne történjék rajta.“

„Erről nem is kételkedem,“ viszonzá Saad, „történhetett azonban vele akármilyen más baleset is, melyről nem is gondolkodhatánk. Ismétlem, mérsékeld örömedet, s készülj el Hasszánnak szintugy balesetére, mint szerencséjére. Megmondom mit hiszek, s hittem mindig; – habár meg nem köszönöd is e hitemet – azt sejditem, hogy neked nem sikerült, s hogy nekem jobban el fog sülni annak megmutatása, hogy egy szegény minden más uton elébb gazdagszik meg, mint pénz által.“

Midőn Saad egykor ismét Saadinál volt, s hosszu ideig váltogattak egymással szót, mond végre Saadi: „Elég, én még ma fogok arról meggyőződni, miben áll a dolog. Épen itt a kisétálás ideje, el ne mulassuk, hanem menjünk oda megtudni, melyikünk nyertes.“

A két jó barát kisétála, s én már messziről látám jönni. Egészen meg valék zavarodva, s közel hozzá, hogy munkámat odahagyva, valahova rejtezzem szemeik elől. Azonban munkámnál maradtam, s tettetém magam, mintha nem látnám őket; s igy fel sem is pillanték elébb, mig annyira nem közeledtek hozzám, hogy köszöntöttek, s én a köszöntést illőleg felelet nélkül nem hagyhatám. Szemeimet azonban azonnal lesütém ismét, s midőn utolsó szerencsétlenségemet körülményesen elbeszélém nekik, értésökre adtam, miért találnak még folyvást oly szegénységben, mint akkor, midőn legelébb láttak.

Ezután folytatám: „Azt fogjátok talán mondani, hogy a száz kilenczven darab aranyat máshova kellett volna rejtenem, mint olyan cserép-edénybe, mely még az nap került ki házamból. De ezen edény már számos esztendő óta állott ugyanazon egy helyen, s akárhányszor adta is el feleségem belőle a korpát, az edény mégis mindig ott maradt. Képzelhettem tehát, hogy épen az nap, s otthon nem létemkor fog arra menni egy mosóföld-árus, hogy feleségem pénz nélkül leend, s e cserét vele kialkudja? Erre ugyan azt az ellenvetést tehetnétek, miért nem közlöttem feleségemmel; azonban ép eszű férfiak, milyeneknek tartlak titeket, nekem e tanácsot bizonyára soha sem adnák. A mi pedig azt illeti, miért nem dugtam el másutt, azt kérdem, ki kezeskedik érte, hogy ott biztosabb helyen lett volna? – – „Uram“ – mondám azután Saadihoz fordulva, „nem tetszett az Istennek, hogy bőkezű adakozásából meggazdagodjam. Azon elrejtett titkai közé tartozik, melyeket mi nem birunk kitapogatni, hogy én szegény legyek, ne pedig gazdag. Azért nem fogok megszünni kegyelmed iránt szintazon köszönettel viseltetni, mint ha bőkezűsége kivánsága szerint teljesen elérte volna czélját.“

Elhallgaték, s Saadi fogta fel a beszédet, mondván: „Hasszán, ha elhinném is talán, hogy mind az, a mint nekem itt mondasz, oly igaz, mint velünk elhitetni szeretnéd, s hogy nem csupa szépitő palástja korhelységednek vagy rosz gazdálkodásodnak, még is igen vigyáznék magamra, hogy ne ismételjem makacsul próbáimat, melyek végre tönkre juttatnának. Én nem sajnálom a négyszáz aranyat, melytől magamat megfosztám, hogy téged szegénységedből kiragadni próbáljalak; én azt az egek kedvéért tettem, tőled nem vártam köszönetet, hanem csak azon örömet, hogy veled valami jót tettem. Csak egyedül azt sajnálhatnám mellette, hogy veled, s nem inkább mással tettem próbámat, ki annak talán jobb hasznát vette volna.“ E szavai után barátjához fordult, folytatva: „Saad, az imént mondottakból megérthetted, hogy még nem tartom végképen elvesztettnek a játékot. Szabadságodban áll azonban, állitásod igazságát szinte egy próbatétellel bebizonyitni. Mutasd meg nekem, hogy a pénzen kivül vannak még más utak s módok is, egy szegény szerencséjének, – oly értelemben, mint mi ketten veszszük, – alapitására, s e végre ne keress mást, hanem vedd Hasszánt. Bármit adj is neki, én meg nem győződhetem, hogy az által gazdagabbá lehessen, mint a négyszáz aranynyal lehetett volna.“

Saad egy a kezében levő darab ónat Saadinak mutatá. „Láttad,“ ugymond, „midőn felvettem e darab ónat láb alól; ezt most Hasszának adom, s meglásd, mennyit fog neki behozni.“

Saadi hangos kaczajra fakadva neveté ki Saad-ot. „Egy darab ón?“ mond ő, „valljon mennyivel többet fog az Hasszánnak behozni egy fillérnél, s mit fog egy fillérrel kezdeni?“

Saad azalatt kezembe adá a darab ónat, s mondá: „Hadd nevessen az, s te csak vedd el. Sokat fogsz egykor nekünk azon szerencséről beszélni, melyet ez házadba hozott.“

Én ugy hittem hogy ezt Saad csak tréfából, s nem valósággal mondá. Mindazáltal köszönettel vevém az óndarabot, s hogy akaratjának eleget tegyek, látszólag mellényembe dugtam. Erre a két jóbarát sétáját mene folytatni, s én munkámhoz láték.

Midőn estve lefekvés előtt levetkezém, s övemet tevém le, a Saad adta ón, melyről már egészen elfelejtkeztem, leesett a földre. Én felvevém, s félre tevém egyik hozzám legközelebb eső helyre.

Azon éjszaka történt, hogy szomszédim egyikének, egy halásznak, hálója javitásánál hibázott egy darab ón. Neki magának nem volt egy darabkája is a hiányosnak kipótolására, s minthogy a boltok már be valának zárva, venni is késő volt. Neki pedig, hogy jövő nap családával legyen miből tengődnie, hajnal előtt két órával halászni kellett mennie. Közlé feleségével ebbeli boszuságát, s kiküldé, hogy valamelyik szomszédtól keritsen e szorultságban egy darab ónat.

Az asszony engedelmeskedék férjének, s házról házra ment az utczának mind a két felén, de sehol sem kapott. E felelettel visszatért férjéhez, ki több szomszédait nevezé, kérdvén, hogy azoknál is kopogott-e? Ő igenelte. „S Hasszán Alhabbalnál is“ folytatá, „mernék fogadni, annál nem voltál.“

„Igaz“ felel az asszony, „odáig nem voltam, mert messzellettem, de ha odáig fáradtam volna is, azt hiszed, hogy annál kaptam volna valamit? Ahhoz csak akkor kell menni, ha az embernek semmire sincs szüksége; ezt én tapasztalásból tudom.

„Ez nem tesz semmit is“ mond erre a halász, „te csak restelted, s én akarom hogy oda menj. Te már százszor voltál nála, s nem kaptad meg azt, a mit kerestél, de ma talán épen megkapod az ónt, melyre szükségem van; még egyszer, akarom, menj oda.“

A halász neje zsémbelődve s morogva indult el, s kopoga ajtómon. Én ugyan alvám már, de felserkenve kérdém, mi baj?

„Hasszán Alhabbal“ mond az asszony kettőztetett hangon, „férjemnek hálói kiigazithatására egy darab ónra van szüksége; ha volna házad körül egy darabka, kéretné általam.“

A Saadtól kapott ónnak emlékezete, kivált az által, a mi vetkezésemkor történt vele, még oly világosan forgott eszemben, hogy el nem feledkezhetém róla. Mondám azért szomszédasszonyomnak, hogy van, s csak várjon egy kevéssé, nőm azonnal oda adja neki.

E lármára szinte felserkent feleségem, felkél, setétben tapogatódzva megtalálja a kijegyzett helyen az óndarabot, s egy kevéssé kinyitván az ajtót, kiadja szomszédasszonyomnak.

A halász neje megörülve, hogy hiába nem jött, mondja feleségemnek: „Szomszédasszony, az én és férjem öröme e miatt oly nagy, hogy érte mindazon halakat igérem, melyeket férjem hálójának első vizbe vetésekor fogand; tudom, ő adott igéretemet nem másolandja meg.“

A halász, megörülve, reménysége ellenére is megkaphatni az ónat, helybenhagyá neje irántunk tett igéretét. „Nagyon köszönöm“ mond ő „hogy e tekintetből szándékomat megelőzted.“

Hálóit végkép kiigazitván, szokása szerint hajnal előtt két órával halászni mene. Hálóinak első kivetésekor csak egyetlen egy, de egy rőfnél hoszabb, s arányos vastagságu halat fogott. Ezután többször is beveté még hálóját, s igen szerencsés volt, de valamennyi halai között egy sem volt, mely az elsőnek csak nyomába is érhetett volna.

A halásznak elvégzett halászatjától haza térve első gondja én valék, ki nem kevéssé csudálkoztam, midőn őt munkám mellett egy hallal terhelve látam elém lépni.

„Szomszéd“ igy szólita, „feleségem a múlt éjjel irántami szivességéért azon halat igéré, melyet hálóm elő kivetésekor fogandok, s én helyesnek találám igéretét. Kelmed számára az Isten csak ezen egyet adá, s kérem, vegye el tőlem. Ha egészen megtelt volna is hálóm, mind kelmedé lenne. Vegye el azért ugy a mint van, s elégedjék me vele.“

„Szomszéduram“ felelék erre, „az általküldött darab ón oly csekélység, mely meg sem érdemli, hogy ennyire magasztalja. Szomszédoknak aprólékos szükségeikben segiteniök kell egymást, s én csak azt tettem, a mit hasonló esetben viszont vártam volna. Azért, ha nem tudnám, hogy igaz szivből adja, s hogy meg is bántanám, ha azt tenném, ajándékát nem is fogadnám el. Mivel tehát szomszéd uram akarja, elfogadom, s tiszta szivből köszönöm.“

Ezzel vége lőn kölcsönös tisztelkedésinknek, s én a halat feleségemhez vivém.

„Nesze“ mondám hozzá, „a hal, melyet halász szomszédunk hozott az éjjel adott óndarab köszönete fejében. Ez, mit várhatunk Saad tegnapi ajándékától, melyet azon igérettel adott, hogy nekem szerencsét hozand.“

Egyuttal elbeszélém neki a két jó barát visszatérését, s azt, a mi köztünk történt.

Feleségem e nagy és vastag hal szemlélésére zavarodásba jött. „Mit gondolsz“ mond ő, „mit tegyünk vele? Vasrostunk nem tiszta s csak kis halakra való, s hogy halászlével főzzük, nincs elég nagy fazokunk.“

„Az a te dolgod“ mondám neki, készitsd el tetszésed szerint, akar sütöd, akar főzöd, én meg fogok vele elégedni.“ Ezt mondván dolgomra menék.

Elkészités közben feleségem a hal beléből egy nagy gyémántot húza ki, melyet tisztán leöblögetve, puszta üvegnek tartott. Ő ugyan hallott már gyémántokról beszélni, de ha látott, vagy kezében forgatott volna is már, még sem ismerte eléggé, hogy megkülönböztethette volna. Azért legkisebb gyermekünknek adá, hogy többi testvéreivel játsszék, kik mindnyájan sorban akarván megnézni s megtapintani, váltogatva egymás kezébe adogaták, hogy szépségét, fényét s tüzét csodálják.

Meggyujtatván estve a mécs, játékjokat még mindig folytató gyermekeink észrevevék, a mint feleségem vacsora készitéskor történetből a mécs előtt elmene, s igy árnyékot okoza, hogy az fényt ada magától, s e miatt a gyermekek egymás kezéből kiragadák, hogy próbákat tegyenek véle. E miatt az apraja sirt, ha a nagyok nem hagyák addig kezökben, mig akarták, s ezek lecsillapitásokra kénytelenek valának nekiek a követ ismét visszaadni.

Minthogy gyakran csekélység is elegendő ok gyermekek mulatására vagy összevesztésére, s minthogy ez gyakran szokott közöttök történni, sem én sem feleségem nem ügyeltünk rá, mi adhata okot e fülhasogató lármára s czivódásra. Végre ez is megszünt, midőn a nagyobbak velünk vacsorához ültek, s az apróknak nőm részöket mindeniknek odaadta.

Vacsora után a gyermekek ismét összegyültek, s az elébbi lárma ujra kezdődött. Megtudni akarván czivódásuk okát, kérdém a legidősbiket, mért lármáznak olyan nagyon? „Édes atyám!“ felele ő „lármánk oka egy darab üveg, mely világit, ha háttal a mécs felé fordulva nézzük.“ Én kezembe adatám, s magam is megtevém a próbát.

A dolog különösnek tetszék, miért feleségemtől kérdém, miféle darab üveg az? „Nem tudom“ vala válasza, az egy darab üveg, melyet készitésekor a hal hasából huztam ki.“

Egyikünknek sem juta eszébe, hogy az egyéb lehetne egy darab üvegnél; próbáimat azonban tovább is folytatám. Feleségemnek mondám, dugja el a mécset a kandallóban. Ezt megtévé, s ekkor látám, hogy a vélt üveg darab oly világot derit maga körül, mely mellett le is fekhettünk. Ezért a mécset eloltatám, s az üveget magam tevém a kandalló párkányára, hogy világitson.

„Már ez“ igy szolék, „második haszna a Saadi barátjától kapott óndarabnak, hogy t. i. általa megkiméljük az olaj árát.

Látván gyermekeim a mécsnek eloltatását, s hogy azt az üvegdarab pótlá ki, e csodára oly visitó s fülrepesztő zajra fakadtak, hogy azt a szomszédság köröskörül hallhatta.

Én a feleségem szaporitók a lármát azzal, hogy hallgatást parancsolánk nekiek; czélunkat mindazáltal csak akkor érhettük el, midőn lefeküdtek, s az üvegdarab csodás fényéről módjok szerint még jó darabig mulatva, végre elalvának.

Erre magam s feleségem is szinte lefekvénk. Másnap reggel, az üvegdarabról többé nem is aggódva, szokott munkámhoz menék. Senki sem fog rajta csodálkozni, ha ez velem, mint oly emberrel történt, ki éltében ugyan üveget, de gyémántot soha sem látott, s ha valaha látott volna is, annak becséről s áráról sohasem tudakolódott.

Itt meg kell jegyeznem felségednek, hogy házam, s szomszédom háza között, csupán egy téglákkal kirakott, még pedig igen vékony kötésfal vala. Ez a ház egy, mesterségére nézve drágakőáros, igen gazdag zsidóé vala, s hálószobája a közfalnak düle. Már lefeküdtek s aludtak, midőn gyermekeim a legnagyobb lármát tevék; melyre felébredének és sokáig el nem alhatának ismét.

Másnap reggel a zsidó asszony maga s férje nevében átjöve panaszkodni, feleségemhez, hogy első álmában háborittatott.

„Édes Rachelem“ – igy hivák a zsidó asszonyt, mond feleségem hozzá, „igen sajnálom a történtet, s én bocsánatot kérek érette. Hiszen tudja a gyermekek szokását, hogy csekélységen néha nevetnek, máskor sirnak. Jőjön be, s megmutatom, mi szolgáltatott panaszára okot.“

A zsidó asszony belépe, s feleségem még a kandalló párkányzatán fekvő drága követ – mert ez valósággal az volt, még pedig igen jeles – megmutatá neki, mondván: „Nézze, ez üvegdarab volt oka minden tegnapi lármának.“ Mig a zsidó asszony, ki a drágaköveket igen jól ismeré, a gyémántot bámulva szemlélgeté, elbeszélé ez neki, miként találta azt a hal belsejében, s miként történt az egész dolog.

Elvégezvén feleségem beszédét, mond hozzá a zsidó asszony a gyémántot visszaadva: „Aischa, – e vala t. i. feleségem neve – kelmedként én is csak üvegnek tartom, minthogy azonban szebb a közönséges üvegnél, s minthogy egy épen hasonló darab üvegem van otthon, melylyel magamat ékesitni szoktam, s melyhez igen jól illenék, megvenném ha eladná.

Gyermekeim játszóeszközök eladásáról hallván, lármájokkal félbeszakaszták a beszédet. Kérvén anyjokat, tartaná meg, ugy hogy ez végre lecsillapithatásokra kénytelen vala nekik azt megigérni.

A zsidóasszony, kinek ismét haza kelle mennie, feleségemnek, ki őt a küszöbig kiséré, bucsuvétkor megsugá, ha kedve találna kerekedni ez üvegdarab eladására, meg ne mutassa senkinek, minekelőtte neki megizenné.

A zsidó már igen korán boltjába ment a drágaságok piaczára. Felesége utána siete hirül adni felfödözését, egyuttal leirá neki nagyságát, gondolható nehézségét, szépségét, fényét, s szép vizét, mindenek felett pedig éjjel világitó tulajdonságát, melyet feleségem őszinte beszéde közben magasztalt neki.

A zsidó feleségét tüstént visszaküldé azon parancsolattal, hogy nőmmel alkudozzék, eleinte csak keveset igérjen, azután a körülményekhez képest többet s többet, s végre akármi áron, az alkut kösse meg.

A zsidóasszony férje parancsolatja következtében feleségemmel, nem várván el, rászánta-e már magát a kő eladására, alattomosan alkudozni kezde s kérdé, megelégszik-e husz aranynyal érte? Egy darab üvegért – mert feleségem annak tartá, – az ajánlott összeget feleségem nagyon is sokallotta, mindazáltal az ajánlást sem el nem fogadta, sem vissza nem utasitá, hanem egyedül azt mondá a zsidóasszonynak, hogy erre elébb nem felelhet, mig velem nem szólott.

Azalatt épen munkámról tértem haza ebédre, midőn a kettő még mindig az ajtó előtt beszélgete. Feleségem megszólita, s kérdé, megengedném-e a halbelében talált üvegdarabot a szomszéd asszonytól ajánlott husz darab aranyért odaadhatni?

Nem válaszoltam azonnal elhatározólag, hanem azon nyomósságról gondolkodám, melylyel Saad az óndarab adásakor igéré, hogy ez tehet valaha szerencséssé. A zsidóasszony azt vélé, hogy ajánlását keveselvén, nem feleltem, mondá hozzám: „Szomszéd, adok érte ötvenet, megelégszik azzal?“

Látván, hogy a zsidóasszony husz aranyról hirtelen ötvenre ugrik, rá tartám magam, s mondám neki, hogy még igen messze van azon ártól, melyen eladni szándékozom.

„Szomszéd“ mond ő erre, „vegyen el érte száz aranyat; ez bizonyára felettébb sok, s még magam sem tudom, jóváhagyja-e férjem?“

Ezen ujabb ajánlásnál mondtam neki, hogy százezer aranyat kivánok érte, noha jól tudom, hogy a gyémánt sokkal többet ér, hogy azonban iránta s férje, mint szomszédunk iránt barátságos lehessek, nem kivánok többet, de ez összeget meg kell érte kapnom, s ha ők azon nem akarnák megvenni, más drágakőárusok még többet is fognának érte adni.

A zsidóasszony még inkább megerősite föltett szándékomban azon hévvel, melylyel az alkut meg akará kötni, több izbeli ajánlásival már ötvenezer aranyat igérvén, melyet azonban el nem fogadék.

„Többet“ mond az asszony, „férjem helybehagyása nélkül nem igérhetek. Csak estve térend haza, s azon egy szivességre kérem, legyen addig türelemmel, mig az szólott szomszédurammal s megnézte a gyémántot.“ A mit én meg is igértem neki.

Hazatérvén estve a zsidó, megtudá feleségétől, hogy velünk még nem kötheté meg az alkut, hogy már ötvenezer aranyat igért, s mily szivességre kért meg.

A zsidó ellesé az időt, midőn munkámról hazatértem. „Hasszán szomszéd“ igy szólita meg menésközben, „kérem mutassa meg a gyémántot, melyet neje feleségemnek mutatott.“ Beszólitám hozzám, s megmutatám neki azt.

Minthogy már alkonyodott, s a mécs még nem vala meggyujtva, a gyémántnak magától bocsátott világa s azon rendkivüli fénye, melylyel egész kezem meg volt világitva, azonnal meggyőzék a zsidót, hogy neje azt jól leirta. Kezébe vevé, sokáig nézé, s csodálni meg nem szünt. „Kedves szomszéd uram“ mond erre, „feleségem, mint nekem mondá, ötvenezer aranyat igére érte, hogy tehát megelégedhessék, még huszezerrel pótolom.“

„Szomszéd“, válaszolék, „neje talán megmondotta, hogy árát százezer aranyra határozám, vagy adjon annyit, vagy a gyémánt az én kezemben marad; itt nincs más középut.“

Egy darab ideig még alkudozott azon reménynyel, hogy talán elengedek még valamit; velem azonban semmire sem mehete, s azon félelmében, nehogy a gyémántot más drágakőárusoknak megmutassam – a mit meg is tettem volna – el sem is távozék, mig a kivánt árért meg nem köté az alkut. Egyuttal mondá, hogy a százezer arany készpénzben nincs ugyan házánál, de hogy másnap e tájon vagy még korábban is az egész összeget elhozandja, és hogy az alku megálljon, még az nap hozott két erszényt, mindeniket ezer aranynyal.

Meglevén igy a gyémánt eladatása, s én minden reménységen tul hirtelen meggazdagodván, köszöntem Istennek irántam mutatott jóságát s kegyességét, és egyenesen Saadhoz siettem volna háladatosan borulni lábaihoz, de lakását nem tudtam. Szintazt tettem volna Saadival is, kinek szerencsémért legelső köszönettel tartozám, noha velem való jó szándékában nem boldogult is.

Most azon valék, miként forditsam e temérdek pénzt legjobban hasznomra. Feleségem, kinek feje azonnal tele volt neme hiuságával, azonnal javaslá, vegyek neki s gyermekeinek drága köntösöket, továbbá házat, s azt gazdagon ékesitsem fel.

„Édes feleségem,“ mondám neki, „nem ily fennhéjázva kell kezdenünk. Bizzál bennem; idővel a te kivánságod is meg lesz. Noha a pénz csak kiadásra való, mégis ugy kell vele bánni, hogy abból egy tőke képződjék, hogy nem levén szükséges az egészhez nyulni, kamatjaiból lehessen élni. Ezen töröm most fejem s holnaptól kezdve e tőkét fogom lerakni.“

Jövő egész napot avval töltém el, hogy számos mesterségembeli, szintoly szegény emberekhez, mint én voltam, menék, s pénzt adva nekik, tehetségük s ügyességük szerint lekötelezém őket, mindenféle kötélgyártmányt készitni számomra azon igéretem mellett, hogy nem kell várniok, hanem a mint meghozzák a munkát, pontosan s jól megfizetendek érte. Harmadnap végképen megegyezék ilyformán valamennyi még hátralevő szegényebb sorsu kötélgyártókkal, s azóta ezen emberek egész Bagdádban nekem dolgoznak, s igen meg vannak elégedve azon pontossággal, melylyel teljesiteni szoktam tett igéretemet.

Minthogy ily számos mesterember arányosan sok munkát készite el, különféle helyeken rakházakat béreltem, melyekbe egy biztost tevék, részint a kész munka átvevésére, részint eladás végett nagyban és kicsinyben; mely rendelkezésemmel nemsokára tetemes nyereséget s nevezetes jövedelmet szereztem magamnak.

Idővel sok elszórt rakhelyeim egyesitésére egy nagy téres, de már dülőfélben levő házat vettem. Lerontatám, s helyére azt épitém, melyet felséged tegnap láta. De bármi szép is külseje, belül csak nagy padlásokból áll az áruk, s magam s családom számára való lakszobákból.

Már jó ideje elmult, hogy kis házamat odahagyva, a nagyba költöztem, midőn Saadi és Saad, kiknek eszükbe sem juték többé, egyszerre megemlékezének rólam. Sétálni indulván egy nap, rendkivül csodálkozának, midőn azon utczában, melyben mindig dolgoztam kötélgyártó műszeremmel, többé nem láttak. Kérdezősködtek, mivé lettem, élek-e még vagy meghaltam? Csodálkozások még inkább nevekedék, midőn meghallák, hogy az, ki után tudakozódnak, nagykereskedővé lett, s már nem hivják többé pusztán Hasszánnak, hanem Kodjah Hasszán Alhabbal, azaz: „Hasszán kötélgyártó kereskedőnek,“ s ki ez utczában kivülről palotához hasonló házat épite.

A két jó barát felkerese a megjegyzett utczában s Saadi, ki meg nem foghatá, hogy a Saad adta darab ón lehete alapja ez igen nagy szerencsémnek, monda útközben Saadhoz:

„Örömöm teljes, hogy én vetém meg Hasszan Alhabbal szerencséjét, de azt még sem hagyhatom helyben, hogy kétszáz arany helyett négyszáz arany kicsalására, két izben hazudott; mert hogy szerencséjét a tőled kapott óndarabnak köszönhetné, nem is képzelhetem s az eszébe sem jutna senkinek is.“

„Te igaz, ugy gondolkodol, felele Saad, de nem ugy én, s nem látom okát, miért vagy Kodjah Hasszán iránt oly igazságtalan, hogy őt hazugnak tartsad. Higyjed inkább, hogy az nekünk az igazat mondá, s hogy eszeágában sem volt azt tőlünk eltitkolni, s hogy épen az én adtam óndarab egyedüli talpköve szerencséjének. Kodjah Hasszán e dologban rövid idő mulva maga fog felvilágositani.“

Ily beszélgetés közben a két jó barát elért azon utczába, melyben vala házam. Tudakolták s megmutattatott nekik. – Midőn homlokoldalát látnák, alig akarák hinni, hogy az az; mindazáltal kopogtattak, s kapusom kinyitá előttük a bejárást.

Saadi, ki az udvariasság ellen féle botlani, ha a keresett házat valami nagy emberével cserélte volna el, mondá a kapusnak: „E házat Kodjah Hasszán Alhabbalénak jelelék; – mondd meg, tévedtünk-e vagy sem?“

„Nem uram, épen nem tévedt“ felele kapusom az ajtót még jobban tárván, „ez az. Csak lépjetek be; épen a teremben van, s majd találtok egy rabszolgát, ki bejelent.“

A két jó barát bejelenteté magát nálam, s én azonnal megismerém őket. Midőn beléptek, felkeltem ülésemből, elejükbe sieték s köntösük szegélyéért akarék nyulni, hogy megcsókoljam. De ezt nem engedék, s akaratom ellenére ölelkeznem kelle velük. Meghivám őket egy szőnyegekkel beteritett magasabb helyre fellépni, s itt egy üléssel kinálám, honnan a kertbe láthattak. Kérém, üljenek le, de ők azt kivánták, hogy én üljek elől.

„Nemes urak,“ mondám hozzájuk, „sehogy sem feledém el, hogy én a szegény Hasszán vagyok; s ha egészen más volnék is, mint vagyok, s ha nem volnék is irántatok lekötelezve, mégis tudom, mi illik. Könyörgök azért, ne szégyenitsetek tovább.“

Erre leülének helyeikre, s én velük szemközt.

Most Saadi kezdé a beszédet, s felém fordulva, mondá: „Kodjah Hasszán, nem vagyok képes neked megmondani, mennyire örülök rajta, hogy azon helyzetben látlak, melyet kivántam, midőn két izben egymásután ajándékoztam neked ama kétszáz aranyat, s meg vagyok győződve, hogy ama négyszáz arany tevé helyzetedben ezen változást, melyen annyira örvendek. Csak egyen töröm fejemet. Meg nem foghatom t. i. mi okod lehete tőlem kétszer titkolni el az igazságot, s oly veszteségekkel vesztegetni szemem fényét, melyeknek oka előttem ma is szintoly hihetetlen, mint akkor. Nemde, midőn utolszor látánk, pirulva vallád meg, hogy sorsodon sem az első, sem a második arany nem segite semmit is? Ezt legalább előre teszem fel s elvárom, hogy vélekedésemet helybenhagyod.“

Saadinak e szavait Saad nagy nyugtalansággal, hogy ne mondjam rosz kedvvel hallá, s ezt szemei lesütésével, s feje rázásával adta értésre. Mindazáltal egy szót sem szólva, végig hagyá beszélni. Azután mondá: „Saadi: megbocsáss, ha még Hasszán előtt felelek; megelőzöm, hogy értésedre adhassam, miként csodálkozom részint őszintesége elleni balitéleteden, részint azon, hogy ezelőtti állitásainak mind e mai napig sem hiszesz. Én neked mondám már egyszer s most is ismétlem, hogy eleinte mindjárt, bajának puszta elbeszélésekor elhittem, s bármit mondj is, meg vagyok győződve, hogy mind ugy van. Azonban hadd szóljon maga, ő legjobban fogja tudni, melyikünk itélte meg jól vagy roszul.“

Igy beszélvén a két jó barát, megszólalék, s mind a kettőhöz fordulva, mondám: „Nemes urak, a tőlem kivánt felvilágositásra nézve örök némaságra itéltem volna el magamat, ha bizonyos nem volnék abban, hogy a miattam köztetek támadt vita sziveiteket összekapcsoló barátsági kötelet nem lesz képes felbontani. Kivánságtokra tehát közelebbről foglak felvilágositni. De legelébb is esküszöm, hogy szintazon nyiltszivüséggel teendem, melylyel korábbi történeteimet beszélém el.“

Erre az egész történetet elbeszélém, a mint felséged csak épen most hallá, pontról pontra, legkisebb körülményt sem titkolva el.

Bizonyitgatásim azonban nem voltak elegendők, hogy Saadit előitéletéből kiragadhatták volna. Midőn azért elvégzém beszédemet, mondá hozzám: „Kodjah Hasszán, a hallal, s hasában talált gyémánttal való történet szintoly hihetetlennek látszik előttem, mint a csalmának ölyv általi elragadtatása, s a korpás edénynek mosó-földdel kicseréltetése. Bármint legyen is különben a dolog, mégis meg vagyok felőle győződve, hogy te már nem vagy többé szegény, hanem gazdag ember, mivé mindjárt eleinte kivántalak tenni, s igy szivemből örvendek rajta.“

Késő levén már, felkele, búcsut veendő, s Saad vele együtt. Én szinte felkelék, s visszatartóztatva mondám: „uraim, engedjétek meg, hogy egy szivességre kérhesselek, melyet meg ne tagadjatok tőlem. – Tegyétek meg házamnak azon becsületet, s maradjatok nálam egy kis vacsorára s hálásra, hogy holnap reggel egy kis mezei lakásomra evezhessünk, melyet vettem, hogy néha egy kis fris levegőt szivhassak; még az nap szárazon térünk onnan vissza, még pedig mindegyikünk egy lovon, tulajdon ólamból.“

„Ha Saadnak nincs valami sürgetős dolga“, mond Saadi, „igen szivesen elfogadom.“

„Nekem soha sincs dolgom,“ mond Saad, „ha arról van szó, hogy társaságtokban részesüljek. Azonban – folytatá – szállásainkra meg kell üzennünk, hogy mára ne várjanak haza.“

Előhivatám egyik rabszolgámat, s mig neki a követséget mondák, használtam az időt, vacsora készités végett kiadni a szükséges parancsokat.

Mig a vacsora ideje eljött, azalatt jótevőimnek megmutatám házamat minden hozzátartozókkal, s ők állapotomhoz képest igen jól elrendeltnek találák. – Különbség nélkül mindakettőt jótevőmnek nevezém, mivel Saad nélkül nehezen adta volna Saadi a négyszáz aranyat, melyekig viszem vissza szerencsém eredetét. Ezekután a terembe vezetém vissza, hol egyes dolgokról mindenféle kérdéseket tevének, melyekre nekik megelégedésükre feleltem.

Végre tudtomra adák, hogy kész a vacsora. Másik teremben levén az megteritve, felszólitám őket, hogy jőjenek oda. A két jó barát a világitás fénye, a terem csinossága, az asztali készület, s egészen inyökre készitett ételek miatt magukon kivül valának. Etelközben muzsikával s énekléssel, étel után tánczosokkal s tánczosnékkal s más vigságokkal mulattatám, hogy tehetségem szerint kijelentsem irántuk köszönetemet.

Következő reggel Saaddal korán igérkezénk elindulni, hogy a reggeli hűsben részesülhessünk, s ezért még napfölkelte előtt mentünk a folyó partjára. Itt számunkra készen tartott igen takaros, és szőnyegekkel kirakott csónakba szállánk, s hat jó evező s a folyam segedelmével valamely másfél óra mulva megérkezénk mezei házamnál.

Kiszállván, a két jó barát megálla, nem annyira szép külsejének megnézése, mint inkább fölséges fekvésének s szép kinézéseinek csudálására, melyek sem igen szorultak, sem messze terjedők nem valának, s igy azt minden oldalról kellemesiték. Én a szobákba vezetém, figyelmesekké tevém őket azoknak csinosságokra, butorozásukra s egyéb kéjitő tulajdonságaikra, s ők mindent igen szépnek találának.

Végre a kertbe menénk, hol nekik legjobban tetszék egy czitrom s narancserdőcske, melynek virágai s gyümölcsei a levegőt beillatozák; a fák rendes sorokban valának ültetve, s köztök a folyóból vezetett mindig folydogáló patakcsa csergedeze. Az árnyék, a hűs, a nap sugárai forrósága közben, a viznek lassu csergedezése, számos erdei madarak kellemes zengése, s több más kellemességek annyira meglepék, hogy majdnem minden lépésre megállának, majd köszönni, hogy ily kellemes helyre vezetém, majd szerencsét kivánni ily birtokhoz, majd más udvariságokat mondani.

Én az erdőnek, mely igen hosszu és széles, egészen végeig vezetém, hol figyelmeztetém őket egy, a kertemet környező igen nagy fáju erdőcskére. Ott egy, a kilátást sehogysem gátló pálmafák árnyékában fekvő, s mindenfelé nyitva álló kerti házba vezetém, hol pihenésre szőnyegekkel s vánkosokkal ellátott üléssel kinálám meg.

Fiaim ketteje, kiket itt a házban találánk, hogy egy idő óta tanitójukkal küldém vala fris levegőre, elhagya bennünket, s belebb mene az erdőbe s történetből madárfészkeket keresvén, észrevettek egyet egy nagy fának ágai között. Eleinte felmászni próbálának, de minthogy erre sem erejük, sem ügyességük nem vala elegendő, egy velök küldött, s mindig körülöttük levő rabszolgának mutaták azon parancsolattal, hogy számukra vegye ki.

A rabszolga felmászott s midőn a fészekig ért, igen csodálkozék, midőn látta, hogy az egy csalmába vala rakva. Ő tehát a fészket mindenestül lehozá, s a csalmát gyermekemnek mutatá. Minthogy azonban nem kétkedék, hogy talán magam is szeretném látni, figyelmezteté őket arra, s az idősbiknek adá, hogy vigye hozzám.

Már messziről látám jöni azon örömmel, mely gyermekek tulajdona, ha fészket találtak. Midőn nekem általadná, mondá: „Látod e fészket itt a csalmában?“

Saadi és Saad ez új tüneménytől szintugy meg valának lepetve, mint én; sőt én még sokkal nagyobban, minthogy a csalmát megismerém ugyanannak, melyet az ölyv ragada volt el tőlem. Álmélkodva szemlélvén meg azt közelebbről, s forgatván minden oldalra, kérdém két barátomat: „Uraim, képesek volnátok-e még arra emlékezni, hogy ez azon csalma, melyet viseltem az nap, midőn legelébb volt szerencsém tőletek megszólittatni?“

„Nem hinném“ mond Saad, „hogy Saadi jobban ügyelt volna rá nálamnál, de egyikünk sem fog róla kételkedhetni, ha a száz kilenczven arany benne találkozik.“

„Uram“ válaszolék, „nincs oka kétkedni, hogy ez valósággal azon csalma; mert azontul, hogy igen jól ismerem, nehézségéről is veszem észre, hogy nem más, mit maga is észre vehet, ha nem sajnálja kezébe venni.

Gyermekeimnek adván a belőle kivett madarakat, általadám neki; ő azt kezébe vevé, azután Saadinak adá, hogy ez is megitélhesse nehézségét.

„Elhiszem hogy a te csalmád“ mond Saadi, „de még inkább meg fogok erről győződni, ha a százkilenczven aranyat magam előtt fogom látni.“

Kezembe vévén ismét a csalmát, folytatám: „Uraim, nézzék meg legalább, kérem, minekelőtte hozzá nyuljak, hogy nem ma óta van még csak a fán, s hogy állapotja, valamint a benne minden emberi kéz nélkül oly puhán rakott fészek, bizonyos jelei, hogy az a nap óta van itt, mióta tőlem az ölyv elragadá s hogy e fára tevé, vagy ejté, s fennakada ágai között. Ne vegyék rosz néven, ha erre figyelmeztetém, mert én részemről sokért nem adom, ha csak legkisebb gyanuját is elhárithatom magamról a csalásnak.“

Saad segite szándékomban. „Saadi“ mond ő, „ez téged illet, nem engem, ki mindig azt hittem, hogy Hasszán bennünket nem ámit.“

Mig Saad igy beszéle, levevém a kendőt, mely a csalmának belső sapkáját több izben övezé körül, s ki huzám az erszényt melyet Saadi azonnal annak ismere el, melyet nekem adott. Előttök üritém ki a szőnyegre, s mondám azután: „Uram, itt vannak az aranyok, olvassák meg magok, s nézzék meg, teljes-e a szám?“

Saad tizével állitgatá fel sorjában, mig mind a száz kilenczven együtt nem volt, s ekkor Saadi, nem tagadhatván ily szembetünő igazságot tovább, felém fordulva mondá: „Hasszán, megengedem, hogy e százkilenczven arany nem segithete semmit is gazdagulásodban. De a másik százkilenczven arany, melyet egy korpás fazokba dugtál, mint velem el akarod hitetni, szolgálhatott legalább arra.“

„Uram“ felelék erre, „én ez utolsó summára nézve szintugy megmondtam az igazat, mint az elsőre nézve. Csak nem akarja talán, vegyem vissza szavamat, hogy hazugságot mondjak?“

„Hasszán“ mond Saad hozzám: „hagyd Saadit véleményében. Én szivesen elengendem neki, ha azt gondolja, hogy ez utolsó summával boldogságod felét köszönöd neki, csak azt engedje meg, hogy én másik felére nézve a neked adott óndarabbal szinte segitélek benne, s ő a drágakő találását a hal hasában nem hozza kétségbe.“

„Saad“ mond Saadi, „én mindent akarok, mit te akarsz csak az egyet engedd hinnem, hogy pénzt csak pénzzel szerezhetni.“

„Hát ha“ mond Saad, „ha a történet ugy akarná hogy egy ötvenezer aranyat érő gyémántot leljek, s azon summát valósággal meg is kapnám érte, akkor is pénzen szereztem volna ezen összeget?“

Ezzel vége lőn a vitának. Felkelénk, s visszatérénk a házhoz, s minthogy az ebéd már fel vala tálalva, asztalhoz ülénk. Ebéd után vendégimet magokra hagyám, hogy azalatt a nap legnagyobb forróságát elmulni hagyván elméjöket csillapitsák le, azalatt elmenék, s kulcsáromnak, ugy szinte kertészemnek a szükséges parancsokat adám. Azután ismét visszatértem hozzájok s különbféle érdektelen tárgyról mulatánk, mig a legnagyobb hőség elmult; azután a kertbe menénk, hol a hüvösben naplementig maradánk. Erre mind a hárman lóra ülénk, s egy rabszolga kiséretében, a legszebb hold világánál az éj mintegy második órája körül megérkezénk Bagdádban.

Magam sem foghatom meg, embereim minő gondatlanságából történt, hogy a lovak számára kifogyott az árpa. A gabonatárak már be zárva, s messzébb valának, hogy sem ily későn még lehetett volna oda küldeni.

Rabszolgáim egyike a szomszédságban keresgélt, s talált még is egyik boltban egy fazék korpát. Megvette a korpát, s edényestül elhozta, azon feltétel alatt, hogy ez utolsót, másnap ismét visszaszolgáltassa. A rabszolga a korpát a jászolyba önté, s midőn ott szélyelteregetné, hogy midenik lónak kijusson a maga része, egy kendőt érze kezei között, mely összecsomózva s igen nehéz volt. Ő nekem a kendőt azon módon, mint találta, általhozta, s általadásakor mondá, hogy talán ez azon kendő, melyről gyakran halla beszélni, ha a történetet barátimnak beszélém el.

Örömtelve mondám jóltevőimnek: „Uraim, az ég nem akarja, hogy elváljanak tőlem, minekelőtte a dolog valóságáról, melyet eddig is mindig erősiték, meg nem győződtek. Itt van – mondám Saadihoz fordulva, – a másik száz kilenczven arany, melyet kezéből kaptam, én e kendőről ismertem rá.“

Felbontám a kendőt, s szemök előtt olvasám le a summát. Az edényt is előhozatám. Én ismét rá ismerék, s feleségemhez küldém azon kérdéssel, hogy ismeri-e; meghagyva egyuttal, hogy a történetről senki emlitést se tegyen. Azonnal rá ismert, s azt izené, hogy ez azon edény, melyet korpával telve cserélt ki mosó-földért.

Most végre Saadi megadá magát, s hitetlenségéből megtérve, mondá Saadnak: „Most engedek, s elismerem veled, hogy a pénz nem mindig biztos szer pénzgyüjtésre s gazdagodásra.“

Saadi végezvén beszédét, mondám neki „Uram, nem merem azon ajánlást tenni, hogy azon háromszáz nyolczvan aranyat, melyet az ég ma hozott ismét napfényre, hogy rosz vélekedését igazságszeretetemről megczáfolja, ismét vegye vissza. Meg vagyok győződve, nem oly szándékkal ajándékozá azt nekem, hogy valaha ismét visszakivánja. Én részemről megelégszem azzal, mit az egek más oldalról juttatának, s igy nem kivánom e pénzt; s igy reménylem, nem fogja ellenzeni, ha a pénzt holnap a szegények közt osztom el, hogy ezért bennünket valaha megjutalmazzon az Isten.“

A két jó barát még ez éjt is nálam tölté. Következő reggel megölelének, s visszatérének mindegyike tulajdon lakába, megelégedve a nálam talált fogadtatással, s azzal, mint magok láták, hogy Isten után egyenest nekik köszönhető szerencsémet jól forgatom. Én szinte meglátogatám mindegyikét, hogy köszönetemet még külön is megtegyem. Azóta nagy becsületemnek tartom, hogy megengedék, velök barátkoznom, gyakran látogathatnom, s velök beszélhetnem.“

Harun Arreschid Kodjah Hasszán elbeszélését oly nagy figyelemmel hallgatá, hogy csak ennek elhallgatásából vevé észre végét. Erre mondá neki: „Hasszán, régóta nem hallék semmit is beszélni, ami annyira mulattatott volna, mint azon csodálatos utak, melyeken tetszék az égnek téged még e világon szerencséssé tenni. Ezért ajándékinak jó használása által folyvást háládatosnak is kell mutatni magadat iránta. Egyuttal azt is megmondom, hogy a gyémánt, mely téged szerencséssé téve, jelenleg kincseim között van, s igen örülök megtudhatni, hogyan kerüle oda. Minthogy azonban Saadi szivében még mindig kételkedhetik e gyémánt rendkivüli jelességén, melyet legdrágábbnak s legcsodálatraméltóbbnak tartok minden birtokim közül, azt akarom, Saaddal együtt vezesd ide, hogy kincstartóm neki megmutathassa, s ha legkisebb hitetlenség volna is még benne, ismerje el itt, hogy a pénz maga nem mindig legbiztosb eszköz szegénynek rövid idő alatti s különös fáradság nélküli gazdagitására. Akarom szinte, hogy e történetet beszéld el kincstárnokomnak, hogy ez irassa le, s tegye el a gyémánt mellett.“

Midőn erre a chalyf Kodjah Hasszán, Sidi Numan, és Baba Abdallahnak feje biczczentésével értésekre adá megelégedését, leborultak fejedelmi széke előtt, s bucsut véve eltávozának.