Harun Arresyd chalyf levele a syriai királyhoz Sinebi Mohammedhez.

„Kedves rokonom! Én e levelet irom, jelentésül neked, hogy egy damaski kalmár, kinek neve Ganem s Abu Aibunak fia, rabnőim legkedvesbikét ugymint Szivkinját elcsábitotta s most Bagdádból megszökött. Akaratom az, hogy levelemet vevén, Ganemet fölkerestetni s elfogatni rendeld. Mihelyt ő poroszlóid kezébe juttand, vettesd nehéz vaslánczokra, három nap egymás után adass neki ötven ütleget bikacsékkel, vezettesd körül aztán a város mindegyik osztályában s egy poroszló menvén előtte, folyvást e szavakat kiáltsa: Ez a leglágyabb büntetés, melyet az igazhitüek uralkodója az oly gonoszra szab, ki fejedelmi urát megsérti s rabnőinek egyikét elcsábitja. Erre küldd őt hozzám biztos kiséret alatt. De ez még nem minden. Akarom, hogy házát kiraboltasd, földig pusztittasd, követ s minden épitményszert a városból a mezőre vitess ki. Azonkivül, ha atyja, anyja, fiu vagy leánytestvéri, női, leányai vagy egyéb rokoni s hozzátartozói vannak, vetkőztesd azokat mezitlenre, állittasd ki három nap egymásután az egész városnak látványul – azon kemény tilalom mellett, hogy senki se merje fővesztés alatt őket házhoz fogadni. Reménylem, hogy meghagyásomat haladék nélkül teljesitended.“

Minekutána a chalyf e levelet megirta, általadá azt egy lovagpostának azon parancscsal, hogy siessen s vigyen magával galambokat, hogy annál hamarabb vehessen arról hirt, a mit Sinebi Mohammed levele következésében mivelt.

Bagdádban a galambok t. i. azon sajátsággal birnak, hogy azok, bármi messze földre vitetnek is, mindenkor ismét visszatérnek Bagdádba, mihelyt szabadon eresztetnek, főkép ha apró fiaik vannak. Ilyenkor egy összetekert levél köttetik szárnyok alá, s ezáltal mindazon helyekről, honnan csak kiván az ember, vehet legbiztosabban s egyszersmind leggyorsabban tudósitást.

A chalyf gyors póstája, hogy ura nyugtalanságát minélelőbb oszlassa, éjjel s nappal utazott, s Damaskba érkezvén, egyenesen Sinebi király palotájába tért, ki is azonnal trónusára ült, hogy a chalyf levelét a követ kezéből általvegye. Minekutána a követ azt általadá, s Mohammed a chalyf saját keze vonásait megismerte, megcsókolta a levelet s fejére tette, annak jeléül, hogy kész azon parancsokat, melyek abban foglaltatnak, jobbágyi hűséggel teljesitni. Ekkor azt fölnyitá s miután végig olvasta, leszállott királyi székéről s a főbb udvari tisztek kiséretében lóra ült; egyszersmind magához hivatá a politia-birót, s az egész testőrző sereggel együtt megindult Ganem házához.

Mióta az ifju kalmár Damaskból elutazott, anyja egy levelét sem vevé. Azonközben a többi kereskedők, kiknek társaságában ő Bagdádba utazott, mindnyájan visszatértek, s ezek mind azon hirt hozák, hogy fiát legjobb egészségben hagyták vissza Bagdádban. De mivel annyi idő alatt haza nem tért s magáról legkisebb hirt sem ada, ez elegendő ok volt a szerető anyát ama gondolatra birni, hogy fia meghalt. Ő ezt oly erősen hitte, hogy gyászba öltözék, s Ganemet érzékenyen siratá, épen ugy, mintha ön szemeivel látta volna őt meghalni és saját anyjai karjában mult volna ki. Soha sem mutatott fiának elvesztén anyja mélyebb fájdalmat mint ő, s a helyett, hogy vigasztalást keressen szivének, örömét lelé, ha táplálhatá fájdalmát. Háza udvarában egy kupforma kápolnát emeltete, melybe egy képet fektetett, melyet némileg fia testének nézett, s melyet önkezével takart halotti lepelbe. Éjt s napot sirva töltött e kápolnában, épen ugy, mintha fiának tetemei valóban e helyen volnának eltemetve; kedves leánya, a szép Szívhatalom vala gyásztársnéja, könyeit az anyai könyekkel vegyitvén.

Imigy töltének huzamos időt már a legmélyebb szomoruságban, s a szomszédok, kik jajgatásaikat és siralmas nyögéseiket hallák, érzékeny szivvel vevének részt e szelid érzelmü háznép sorsán: mig egy bizonyos napon Mohammed Sinebi az ajtón kopogtat. Minekutána egy rabnő azt felnyitotta, a fejedelmi ur zordonan belépe s kérdé, hol van Ganem, Abu Aibunak fia?

Jóllehet, a rabnő még Sinebi királyt soha sem látta; mégis számos kisérőiből következtette, hogy a legelső nagyoknak egyike Damaskusban. „Uram! – válaszolt a kérdeztetett rabnő – ama Ganem, kit te keressz, meghalt. Asszonyom, az ő anyja, ott van ama sirboltban, hol épen most kedves fiának elvesztét kesergi.“ – A király most anélkül, hogy a rabnő szavaira hajtson, testőrzői által a ház minden szögében élénk gonddal fürkészteté Ganemet; végre a sirbolthoz vagy kápolnához is eljöve, hol az anyját és ennek leányát egyszerü szőnyegen amaz alakzat mellett, mely Ganemet tárgyazá, látta siránkozni. Mindakét szegény asszony tüstént befedé fátyollal arczát, mihelyt egy férfit a sirboltozat ajtajához lépni szemléltek; azonban az anyja, ki a damaskusi királyt megismeré, fölkelt s lábaihoz borult. „Jó asszony, – szólt hozzá a fejedelem – én tulajdonkép fiadat Ganemet keresem; adj választ, itt van-e?“ „Oh uram – kiálta fel a jámbor asszony – az már régen kiköltözött az élők közül. Adta volna Isten, hogy saját kezeimmel szállithattam volna őt nyugalom helyére, s birhatnám azt a vigasztalást, hogy hamvadó tetemei e sirboltban rejteznek. Oh fiam, édes kedves fiam!…“ Még tovább akara szólni; de a nagy fájdalom elfojtá keblét s a szó elhalt ajakin.

Sinebi szivét e jelenés meghatá. Ő szelid s gyöngéd érzelmű fejedelem volt, ki a szerencsétlenek szenvedésit nem nézheté szánakozás és nagy belső megilletődés nélkül. „Ha egyedül Ganem a vétkes – monda önmagában – miért kell vajjon anyját s hugát is megbüntetni, kik egészen ártatlanok? – Oh kegyetlen Harun Arresyd, mi szörnyü zavarba hozsz te engem, midőn boszuállásod eszközévé tészsz, s engem kényszeritsz oly embereket üldözni, kik téged legkevésbé sem bántottak meg!“

A testőrző, kinek a király Ganem fölkerestetését parancsolá, azon jelentéssel érkezett meg, hogy nyomozásai siker nélkül maradtak; ő azt el is hitte, mert a két asszonyi arczon mutatkozott gyász nem hagyá őt kétkedni. Most csaknem kétségbe ejté azon szomoru helyezet, melyben kénytelen volt a chalyf parancsait teljesitni; de bármily nagy volt is a szánakozás emberi szivében, még sem merte Harun haragját megjátszani. „Jó asszony, – ily szavakkal fordult Ganem anyjához – menj leányoddal e sirboltozatból, mert itt többé nem vagytok bátorságban.“ – Ők a kápolnából erre kiléptek, s hogy a király őket illetlen bánásoktól megoltalmazza, levevé széles felső ruháját, azzal mindkettejét betakarta s parancsolá nekik, hogy oldala mellől ne távozzanak. Midőn ez megtörtént, a népnek bemenetelt engedett, hogy a fosztogatást elkezdje, a mi is oly vad kicsapongással s lármával vitetett véghez, hogy Ganem anyja és huga, kik okát nem tudták, rendkivül megijedének. A legdrágább eszközöket, butorokat, kincsekkel töltött szekrényeket, perzsa s indiai szőnyegeket, arany s ezüsttel himzett pamlagvánkosokat, porczellánedényt, egy szóval: a rabló nép mindent magával vitt s csupán a ház mezitlen puszta falait hagyá meg; a két boldogtalan asszonyra nézve pedig szivrepesztő néző játék volt – magukat minden javuktól s értéköktől imigy megfosztatni látni, anélkül, hogy sejthetnék, miáltal érdemlék meg e kegyetlen bánásmódot.

A házban végrehajtott fosztogatások után Mohammed a politiabirónak parancsot ada, hogy a házat a sirboltozattal együtt rontassa le, s mig e munkával a zordon nép el vala foglalva, Szívhatalmat s ennek anyját palotájába vezette. Itt kénytelen volt szivök fájdalmát kétszeresen nevelni, tudtokra adván a chalyf akaratját. „A chalyf parancsolja nekem – igy szóla hozzájok – hogy rólatok a ruhát leszedessem s három nap egymásután mezitlen állittassalak ki titeket a népnek látványul. Szivem lázzad s irtózik, midőn e kegyetlen gyalázatos parancsot rajtatok betöltetni rendelem.“ A király ezt oly hangon mondotta, mely eléggé bizonyitá a fájdalmat és szánakozást szivében. Jóllehet a félelem, hogy királyi székét elveszti, nemes lelke sugalmait követni gátlá: mégis Harun Arresyd parancsának keménységét azáltal némileg szelidité, hogy Ganem anyjának és Szívhatalomnak ujatlan bő üngöket lószőrből szőtt daróczból készittetett.

Másnap a chalyf dühének e két áldozatját levetkezteték s reájok adák a darócz-üngöt, megfoszták azután őket minden főékességtől, ugy hogy hajfürtjeik szét omolva lengedeztek vállaikon. Szivhatalom a leggyönyörübb szőke hajakkal birt, melyek aranyszint játszva egész a földig folyának le. Ily alakzatban tevék ki őket látványul a vizsga népnek. A politiabiró valamennyi poroszlójával kiséré őket s imigy vitettek a városban szerte. Előttök egy hirdető mene, ki időnként hangos szóval kiáltozá: „Ez azoknak büntetése, kik az igaz hitüek uralkodójának haragját magokra vonták!“

Midőn a szerencsétlen asszonypár, mezitlen karral és lábbal ily különös öltözetben s szégyenletét repkedő hajfürtjei alatt, elrejteni törekedve – Damask utczáin végig huzódott, a nép szemében érzékeny szánás könnyei csillogtak.

Kiváltkép az asszonyok, kik a rostélyos ablakokról a két ártatlanra lenéztek s a szeretetreméltó Szívhatalom szépsége és fiatalsága által szivökben megindultak, fennhangon jelenték ki a sajnálkozás fájdalmát, midőn a szenvedők ablakaik alatt elhaladtak. Még a kisded gyermekek is, e fájdalmas kiáltás és keserves látvány által megrettenve, a köz szomoruságba vegyiték siralmok keserves szózatit s ez által a jelenésnek még borzasztóbb alakot adtak. Egy szóval: ha maga a legvadabb külső ellenség tört volna Damaskba, s az egész várost tüzzel s vassal pusztitotta volna: az ijedség és jajos bánkódás nem lehete nagyobb.

Már beestvéledett, midőn e borzasztó nézőjáték véget vőn; s most a szerencsétlen anya és leány Mohammed palotájába vezettetett vissza. Mivel nem valának a mezitláb járáshoz szokva, alig érkeztek a palotához, oly szörnyü bágyadságot éreztek, hogy ájultan esének földre, s huzamos ideig nem adák jelét az életnek. A damaski királyné, kit a szerencsétlenek sorsa mélyen meghatott, nem ügyelvén a Harun Arresyd által kimondott tilalomra – néhány asszonyt külde hozájok, kik őket vigasztalnák, nem különben bort s más féle frisitő szert táplálatukra.

A királyné udvarló asszonyi még folyvást ájulásban találák őket s alig vala hatalmokban rajtok segiteni. Mindazáltal a köröttök bizonyitott különös gond és szorgalom nagy nehezen mégis életre költé, és Ganem anyja most nem lele szót az emberi szives jótéteményt hálálni. „Kedves jó asszony! – imigy szólt az udvarló asszonyok egyike – mi teljes mértékben érezzük szenvedésidet, s a syriai királyné a mi fejdelmi asszonyunk az által, hogy segedelmedre küldött, szivünknek nem csekély örömet szerzett. Mi egyszersmind téged bizonyossá tehetünk, hogy a fejdelemné valamint a király is az ő fönséges férje nagy részt vesznek anyai fájdalmidon.“ – Ganem anyja kére a királyné udvarló asszonyit, hogy az ő s leánya nevében a fejdelemnének vinnék meg ezerszeres hálájokat s azután igyen szólt ahoz, ki hozzá előbb beszédét tevé: „Nemes szivü asszony! a király nekem nem mondá meg, miért téteti az igazhitüek uralkodója e gyalázatot rajtunk; esdeklem azért neked, add tudomra; micsoda roszat követtünk el?“ – „Jámbor asszony – válaszolt a királyi komorna – házad szerencsétlenségét Ganem okozta. Ő nem halt meg, miként ti vélitek; ő azzal vádoltatik, hogy a chalif legkedvesebb rabnőjét elcsábitotta; s mivel hirtelen megszökéssel a fejdelem haragját kikerülte, tehát a büntetés sulya titeket ért. Mindenki kárhoztatja a chalyf vad bosszuérzelmét, de egyszersmind retteg is tőle, s te látod, hogy maga Sinebi király sem elég merész – parancsait megszegni, félvén; hogy haragját magára vonja. Minden tehát, a mit tehetünk, abból áll, hogy szánjuk gyászos sorsotokat, s béketürésre buzditunk.“

„Én fiamat ismérem – felele Ganem anyja – én őt nagy gonddal s ama mélységes tiszteletben méltólag neveltem, melylyel mint alattvaló az igazhitüek uralkodójához tartozik. Ő azon rut vétket, melylyel vádoltatik, lehetetlen, hogy elkövette volna, és én ártatlanságáért jót állok. Most megszünöm zúgolódni és sorsomat siratni, minekutána tudom, hogy érette szenvedek s ő még életben van. – Óh Ganem! folytatá szavait szivének szelid ömledeztében – oh szeretett fiam Ganem, igaz-e, hogy még élsz? Ime, most többé már nem siratom javaim veszteségét, s bármi messze terjednek is a chalyf parancsai, én neki megbocsátom keménységét, csak való legyen, hogy az egek még életben tartják fiamat. Most csupán leányom sorsa búsit; szenvedése egyetlen fájdalmam. Azonban neki sokkal jobb testvéri szivet tulajdonitok, hogysem vonakodjék példámat követni.“

E szavaknál Szívhatalom, ki eddiglen egykedvüleg hallgata mindent, anyjához fordult, karjait annak nyaka körül veté s igy szólt hozzá: „Igenis kedves anyám, én mindenkor fogom példádat követni, bárhova és mire kényszeritend is szereteted bátyámhoz.“

Anya és magzat imigy egyesiték fohászaikat s könyeiket s huzamos ideig nyugovának még egymás karjai közt. Azonközben az udvarló asszonyok, kiknek szivét e nézőjáték lágy érzésre olvasztá, mindent elkövettek, hogy Ganem anyját némely étkekkel éhsége lecsillapitására birhassák. Hogy szivesen ismételt kéréseiket teljesitse, az anya evett egy keveset, igy cselekvék Szívhatalom is.

Mivel a chalyf parancsa ugy hozá magával, hogy Ganem hozzátartozói három nap egymás után a fenn érdeklett módon a népnek látványul kitétessenek, tehát Szívhatalomnak az ő anyjával együtt következő napon reggeltől estig kellett másodszor az utczákat végig kalandozni. De ezen s a rá következett napon nem ugy vala mint korábban. Az utczák, melyek kezdetben emberrel tömvék valának, most már pusztán és üresen álltak; minden kereskedő elkedvetlenülvén azon illetlen bánásmódon, mely Abu Aibu özvegyén s leányán elkövettetett, bezárák boltjaikat, s házok termeiben tartózkódtak; az asszonyok a helyett, hogy a rostély ablakokon kinézzenek, termeik szögébe huzódtak vissza; szóval: egy lélek sem mutatkozott ama nyilvános helyeken, melyeken e két szerencsétlen keresztülvitetett; s ugy látszott mintha Damasknak valamennyi lakosa a a várost elhagyta volna.

Negyed napra Mohammed Sinebi király, ki a chalyf parancsait pontosan akará teljesiteni, jóllehet szivének sugalma azokat nem igazolá, a város mindegyik osztályába kiáltókat küldött s minden honosnak s jövevénynek Damaskban, legyen az bármely rangu és származású, életvesztés alatt s még azon büntetés mellett is, hogy halála után az ebeknek vettetik martalékul – keményen tilalmaztatá: Ganem anyját s hugát házához fogadni, vagy azoknak csak egy falat kenyeret, vagy csep vizet, szóval, legparányibb segedelmet szolgáltatni vagy azokkal bármi távolabb közösködni.

Minekutána a kiáltók megtevék, a mit nekik a király parancsolt, a fejdelem rendelé, hogy az anya és leánya, eresztessék ki a palotából, s legyen szabad oda költözniök, a hová akarnak. Alig jelentek meg a szerencsétlenek a nyilvános helyeken, mindenki messziről már kerülé őket; oly nagy hatása volt az imént kihirdetett tilalomnak a nép szivén. A szenvedők csakhamar észrevevék, hogy mindenki kerülni igyekszik őket; azonban, mivel okát nem tudhaták, igen csudálkoztak, s csudálások nőttön nőtt, midőn egy utczába befordulván, néhány legjobb házi barátikra ismertek, kik, mihelyt őket megpillanták, szint oly sebesen, mint mások, szaladtak előlök. „Mi ez? – monda Ganem anyja, – döghalál áradoz-e belőlünk? – Tehát az igazságtalan s kegyetlen bánásmód, mely rajtunk elkövettetett, még polgártársainkat is elleneinkké teszi? – Jól van tehát leányom! – folytatá szavait – jer hagyjuk el minél gyorsabban Damaskust, ne késsünk tovább oly városban, hol még barátaink is borzadnak tőlünk.“

Ily szomoru beszédek közben a két szerencsétlen asszony végre elért a város szélére, s egy régi épület romjai közé vonultak, hogy az éjszakát bene töltsék. Itt néhány szánásra gerjedt musulmán csakhamar napalkonyat után felkeresé őket, hozának nekik eledelt, de nem mertek megállapodni s őket vigasztalni, tartván, hogy vizsga kémek ittlétöket kinyomozzák s mint a chalyf parancsainak általhágói, büntetésre vonatnak.

Sinebi király azonközben galambot szállitá el, hogy Harun Arresydnek, a parancsok pontos végrehajtatását hirül tegye. Mindenről tudositá a mi történt, s égre-földre kéré, adná tudtára, mi szándéka van továbbá Ganem anyjával s testvérével? Ő csakhamar hasonló posta által válaszát vevé a chalyfnak, ki neki azt irá, hogy számüzze őket örökre Damaskból. A syriai király azonnal szolgákat külde az épületromhoz, azon meghagyással, hogy az anyát és leányzót vegyék őrizet alá s őket Damaskustól három napjáró földre kisérjék el s hagyják ott, kijelentvén nekik, hogy többé a városba visszatérni ne merjenek.

Sinebi szolgái kötelességüket teljesiték, de a chalyf parancsainak végrehajtásában kevésbbé pontosak mintsem urok, az anyát s leányzót könyörületből megajándékozák néhány apró pénzdarabbal, hogy azon valami élelmet vásároljanak s mindegyiknek egy zacskót akasztának nyakába, hogy az életnemüket bele rakhassák.

Ily siralmas, szánandó helyzetben jutottak a legközelebbi faluhoz. A pórasszonyok itt köröttük összegyülekezének, s mivel a két idegenen darócz öltözet mellett is sejték, hogy azok fentebb sorsu személyek, kérdék tőlük: mi oknál fogva kénytetének oly ruhában utazni, mely sorsukhoz nem illik? A helyett, hogy a szerencsétlenek e kérdésre válaszolnának, sirni kezdettek, a mi kétségkivül a pórasszonyok kiváncsiságát nevelte és szemlátomást szánakozásra inditá. Ganem anyja elbeszélé nekik, ő és leánya miket szenvedtek. A jámbor pórasszonyokat ez mélyen illeté meg, s buzogtak őket vigasztalni. Megvendéglék őket, mennyire a pórhajlékok szegénysége engedte, ösztönzék, hogy az alkalmatlan daróczüngöt vessék le, s cseréljék fel azokkal, melyekkel őket megkinálják vala. Adának lábukra czipőket, s fejükre lepelt, hogy hajukat kimélhessék.

Minekutána Szivhatalom és anyja a pórasszonyok jámbor adakozásait megköszönék, lassan lépdelve Haley felé vevék utjokat. Ők hozzá szoktak vándorlások alatt a mecsetek közelében vagy magukban a mecsetekben is megszállni, hol a padolat szőnyegén vagy ha szőnyeg nem találkozék, meztelen kövezetén töltötték el az éjszakát, vagy pedig nyilvános helyeken, melyek az utasok fölvételére vannak rendelve, keresének éjjeli telepet. Élelemben nem szenvedtek soha fogyatkozást; mert utjokban igen sokszor jutottak oly helyekre, hol kenyeret, főtt riskását s egyéb eledelt ingyen osztogattak a szükölködő vándorok közt.

Végre eljutottak Haleybe. Itt azonban nem akarának késni, hanem utjokat az Euphrat felé tovább folytatták, átmentek a folyamon s igy költöztek Mesopotamián keresztül, egész Mussulig. Innen, bármi nagyon megviselte is már őket az utazás, Bagdadig vándorlottak, szivök tudniillik oda óhajtozott, remélvén, hogy Ganemet ott feltalálják. Ámbár nem kellett volna hinniök, hogy reá akadhassanak oly városban, hol a chalyf lakószékét tartja, mégis hivék azt, mert óhajták. Szivök vonzódása Ganemhez, bármennyit szenvedtek is miatta, nemcsak nem csökkent, sőt inkább még nevekedett, s beszédük tárgya mindenkor csak Ganem volt, s a hova csak érkeztek s kivel csak találkoztak, örökké csak Ganemet tudakozák.

De távozzunk el most egy kevéssé Szívhatalomtól s ennek anyjától – s térjünk vissza Szívkinjához.

Ez ama szerencsétlen nap óta még folyvást a sötét toronyban, erős zár alatt sanyargott. De bár még oly kellemetlen s epesztő volt is rabsága: szivét kevésbbé érdeklette önszerencsétlensége mint Ganemé, kinek bizonytalan sorsa őt halálos aggódásba és nyugtalanságba helyezte; egy pillanat sem vala, melyben az ifjunak sorsán nem kesergett.

Egy éjszakán, midőn a chalyf palotája falkeritésében magán sétált – a mi nála gyakran megtörtént; mert ő a világnak legszemesebb és kiváncsibb fejedelme volt, ily éjjeli sétáin sokszor hallott dolgokat, melyek palotájában véghezmentek s melyek különben sohasem jöttek volna füléhez; – egy éjszakán tehát elsétált a sötét torony mellett, s mivel benn emberi szózatot vélt hallani, megállapodott. Hogy mindent annál jobban megérthessen, az ajtóhoz közeledék, s tisztán hallá a következő szavakat, melyeket a még folyvást Ganem emlékezetével teljes Szívkinja érthetőleg s emelkedett hangon mondott: „Oh Ganem, igen-igen boldogtalan Ganem, hol vagy te most? Mi helyre vezérlett téged siralmas sorsod? Ah én valék, ki szerencsétlenné tevélek. Miért nem hagyál inkább nyomorultan elveszni, a helyett, hogy nekem nemeslelküleg segédkezet nyujtottál? Minő szomoru gyümölcsöt arattál te gondjaidból és szerény tiszteletedből? – Az igazhitüek uralkodója, ki neked igazsághálával tartozott, üldöz téged, annak jutalmául, hogy velem mindenkor mintegy neki szentelt személylyel bántál; elvesztéd minden javaidat s kénytelen vagy üdvösséget futásban keresni. Oh chalyf, kegyetlen chalyf, mit fogsz te mentségedre felhozhatni, ha egykor Ganemmel az örökkévalónak itélőszéke előtt állandasz s az angyalok jelenlétedben a valót igazolni fogják? Minden mostani hatalmad, melytől az egész földkerekség reszket, nem fog téged védhetni, nem fog megótalmazhatni, hogy el ne kárhozzál, s törvénytelen kegyetlenségedért ne bünhödjél.“ – Szívkinja itt elhallgatott; a kebléből tolongó fohászok s szeméből fakadó könyek elfojták szavait.

Nem kelle több, hogy a chalyf ismét visszanyerje józanabb eszméletét. Ő itt átlátta, hogy ha az, a mit imént hallott, igaz, kedvencznője mindenkép ártatlan, s hogy ő Ganem s ennek háznépe ellen adott parancsaiban hirtelenkedett. Hogy e dolgot, mely az ő, különben magasztalt igazságszeretetét ködbe voná, alaposan megvizsgálja, azonnal visszatért termébe, s mihelyt abba megérkezett, meghagyá Mezrurnak, hogy költözzék a sötét toronyhoz, s kisérje Szívkinját hozzá a palotába.

A heréltek feje a chalyfnak e parancsából, de még inkább arczvonalmiból azt következteté, hogy ő kegyencznőjének megbocsátni és azt szivéhez visszafogadni szándékozik. Ő ezen rendkivül megörült, mert Szívkinját kedvelte, és midőn ez, a chalyf kegyelmét elveszté, mostoha sorsán igen nagy részt vőn. Nyomban futott most a toronyhoz, s örvendező hangon igy szólt a kegyencznőhöz: „Kegyelmes asszony, siess engem követni, én remélem, hogy ezen undok sötét toronyba többé visszatérni nem fogsz. Az igazhitüek uralkodója beszélni kiván veled, és én ebből reád nézve minden jót jövendölök.“

Szívkinja követé Mezrurt, ki őt a chalyf termébe bevezette. A kegyencznő mindjárt beléptekor a fejedelem lábaihoz borult s e helyzetben maradt, szemeit könyözön boritván: „Szívkinja! – szólt hozzá a chalyf, anélkül, hogy felkelni parancsolná – ugylátszik, te engem kegyetlennek s igazságtalannak vádolsz. Kicsoda tehát most az, ki a hozzám bizonyitott szerény tisztelet mellett is, a balsors ürömkelyhéből iszik? Szólj, te tudod, hogy szivem jó és kegyes, te tudod, mint szeretek lenni mindenkihez igazságos.“

A kegyencznő sejté e beszédből, hogy a chalyf hallotta szavait, s most tehát iparkodott e kedvező alkalommal élni, hogy kedves Ganemjét a rút gyanú alul fölmentse. „Igazhitüek uralkodója – imigy szólamlott meg, – ha talán egy szó kirepült ajakimon, mely Felségedet sértheté, lábainál térdelve kérek bocsánatot. Az, kinek ártatlanságát és mostoha sorsát tudni kivánja, Ganem, Abu Aibunak fia, kereskedő Damaskusban. Ő életemet a halál karjai közől ragadta vissza s nekem menedéket s védszállást ada házában. Megengedem, hogy talán első látásomra az a gondolat ébredt lelkében, hogy egész magát nekem szentelje; talán oly remény is kecsegteté, hogy én szives gondjaiért nem leszek hozzá érzéketlen; én legalább ezt ama megelőző nagy gondoskodásból gyanitám, melylyel irántam viseltetett s nekem minden szolgálatot megtőn, melyek akkori állapotomban bármi módon kivánandók lehettek. De alig hallá tőlem, hogy Felséged szivéhez tartozni van szerencsém, azonnal igy válaszolt: „Ah, kegyelmes asszony! A mi az uré, az tilalmas a szolgának.“ E pillanattól fogva erkölcsének nem is tagadhatom meg ezen igazságot, viselete soha sem jött szavaival ellenmondásba. Azonban igazhitüek uralkodója, te tudod, mi kegyetlenül és zordonan bánattál vele, és te egykor az Isten birói széke előtt arról számot fogsz adni!“

A chalyf kegyencznejének e szabadon ejtett őszinte szavait nem vevé rosz néven. „De vajjon – szóla viszont a chalyf – a mi Ganem szerény s tisztes magatartását illeti, megbizhatom-e szavaidban?“ – „Igenis – felele Szívkinja – Felséged megbizhatik; én a világ minden kincseért sem fognám a valót titkolni, s hogy Fölséged előtt még világosb jeleit adjam őszinteségemnek, kénytelen vagyok itt egy vallást tenni, mely Fölségednek nem kedves, s a miért előre bocsánatot kérek.“ – „Szólj, leányom – monda Harun Arresyd – én mindent megbocsátok, ha nyiltszivü lészsz és semmit sem titkolsz előttem.“ – „Jól van – válaszolt Szívkinja – hallja tehát Fölséged! Ganem tisztes gondolkodása s ama szives szolgálati készség, melyeket irántam mutatott, engem hozzá tiszteletre gerjesztettek. Igenis, a mi több: – Fölséged ismeri a szerelem diadalmas erejét – én szivemben a legédesebb vonzalmat érzém keletkezni. Ő sejté ezt; de a helyett, hogy gyöngeségem alkalmával éljen s a keblében lángra gyult indulattól magát elkapatni engedje, folyvást hive maradt kötelességeinek, és minden, a mit indulatjának lángheve ajakira csalt, ama szavak voltak, melyeket Fölséged előtt már fölfedeztem: „a mi az uré, az tilalmas a szolgának!“

Ezen szabad nyilatkozás talán mindenkit haragra ingerlett volna, de a chalyf szivét épen ez békité meg egészen. Parancsola Szívkinjának, hogy keljen fel, maga mellé ültette s igy szólt hozzá: „Beszéld el nekem történetedet kezdettől végig.“ Szívkinja ezt szép józan észszel s nagy ügyességgel teljesité. Azt a mi Szobeidét illeti, csak futólag érintette, de annál hosszabban beszélt ama tartozásokról, melyeket Ganem iránt éreztet hálája s ama költségekről, melyeket Ganem az ő kedvéért tett; különösen magasztalá Ganem titoktartását, s ezáltal a chalyffal azt akará megértetni, mely szükséges volt reá nézve, Ganem házában rejtezve élnie, hogy Szobeide megcsalassék. Beszédét az ifju kalmár megfutásával fejezé be, s itt a chalyfnak rejtőzés nélkül vallá meg: hogy ő maga kénytette légyen arra, nehogy a fejedelem hirtelen haragjának áldozatját sirassa majd benne.

Minekutána beszédét végezte, a chalyf igy szólott hozzá: „Mindent elhiszek, a mit nekem itt mondottál; de miért késtél oly sokáig, hirt magadról adni? Egy egész hónapig kellett-e még visszaérkezésem után veszteglened, hogy engem tudósits hollétedről? – „Igazhitüek uralkodója – felele Szívkinja – Ganem oly igen ritkán távozott házából, hogy nem csudálkozhatik Fölséged, ha mi visszajövetét nem mindjárt hallottuk meg. Ezenkivül Ganemnek, – kinek e levelkét átadtam, hogy Koránynak személyesen nyujtsa kezéhez – igen sokáig kellett a kedvező alkalomra várakozni, mig kivánatom betölthette.“

„Elég, Szívkinja! – válaszolt a chalyf – én megismerem hibámat, s ohajtanám azt viszont jóvá tenni, s a damaskusi ifju kalmárt halmozni jótéteményeimmel. Gondolkozzál tehát, mint teljesitsem e szándékot; kivánj tőlem a mit akarsz, én megadom. E szavakra a kegyencznő ujra a chalyf lábaihoz omlott, arczát föld felé forditá, s azután viszont felkelvén igyen szólott: „Igazhitüek uralkodója, minekutána Fölségednek Ganem végett hálámmal áldoztam, mélységben esdeklem: méltóztatnék tartományaiban kihirdettetni, hogy Fölséged Abu Aibu fiának megbocsát, s hogy ez jelenjen meg vonakodás nélkül a chalyf szine előtt Bagdádban.“ – „Én még többet szándékozom tenni – viszonza a chalyf – hozzá számosak tartozásaim; jutalmaznom kell benne életed szabaditóját, jutalmaznom továbbá az irántam bizonyitott szerény tiszteletért, kárpótlanom kell javainak veszteségét s végre jóvá kell tennem azon törvénytelen bánást, melyet ártatlan háznépén elkövettem; mindezekért megjutalmazom őt kezeddel, te felesége lészsz.“ Szívkinja nem talált alkalmas szavakat, hogy a chalyfnak megköszönje nagylelküségét, hanem termébe ment, melyet már gyászos kalandja előtt lakásul birt. A terem még egészen amaz állapotban volt, mint azt elhagyá, idegen kéz még semmihez sem nyult; de a mi neki legnagyobb örömet szerze, az Ganem szekrényeinek s butorainak megpillantása volt, melyeket Mezrur a mint kiváná, termébe helyezett.

Másnap Harun Arresyd a nagyvezérnek parancsolá, hogy a birodalom minden városában tétesse hirül, hogy ő Ganemnek, Abu Aibu fiának megbocsát; de ezen hirdetmény siker nélkül maradt, mert nagy idő folyt le, a nélkül, hogy az ifju kereskedőről legkevesbet is lehetett volna hallani. Szívkinja azt gondolá, hogy bizonyosan veszteségén eredt fájdalmát nem viselhette el, s kinos nyugtalanság szállá meg szivét. De mivel a reménység mindig utolsó, mely a szeretőktől bucsut vesz, esdeklett a chalyfnak: engedje meg neki, hogy maga nyomoztathassa Ganemet. Minekutána a chalyf teljesité kérelmét, kivőn pénzes szekrényéből egy zacskót ezer aranynyal, s egy reggel, gazdagon szerszámozott öszvéren kiindult a palotából. Két fekete herélt, kik két oldalról kezöket az öszvér hátán tartották, követé őt.

Szívkinja igy haladt egy mecsettől másikig, hogy a jámbor muselmánoknak adakozzék s imádságaikat egy nyomos ügynek szerencsés utolérésére segédül kérje, melytől – mint mondá – két személynek nyugodalma függ. Ő az egész napot igy tölté el, az ezer aranyt a mecsetekben mind alamizsnára osztá ki, s alkonyatkor visszatért a palotába.

Másnap viszont egy zacskót szint annyi darab aranynyal vőn magához, s hasonló készületben, mint tegnap, indult a drágakőáros-piaczra. A kapunál megállapodott, s anélkül, hogy az öszvérről leszálljon, a fekete heréltek egyike által a czéh fejét hivatá magához. Ez, ki igen jóltévő s emberszerető férfi volt s jövedelméből két harmadrésznél többet a szegény jövevényeknek gyámolására – akár betegek voltak, akár ügyefogyottak – osztogatott, nem sokáig váratá magát, Szívkinja öltözetéről megismeré azonnal, hogy az udvarnak egyik asszonya legyen. „Hozzád folyamodom, – szólitá meg őt Szívkinja, oda nyujtván neki a pénzes zacskót – hozzád folyamodom, mint olyan férfihoz, kinek jámborságát az egész város dicséretesen emliti. Kérlek, oszd ki ezen aranyokat a szegény jövevények közt, kiket gyámolitsz; mert én igen jól tudom, hogy mindennapi foglalatosságid közé tartozik, az idegeneket, kik segedelmedet kérik, jóltevőleg ápolgatni. Tudom azt is, hogy megelőzöd szükségeiket, s nincs lelkednek kedvesb éleménye, mint alkalmat találni az inség enyhitésére.“ – „Kegyelmes asszonyom! – felele a tisztes agg – örömmel teljesitem parancsodat; de ha személyesen kivánnád jótéteményeidet kiosztani, méltóztassál házamba lépni, s itt két asszonyt találsz, kik méltók könyörületedre. Én tegnap, épen midőn a városba érkeztek, találkozám velök. Ők a leggyászosabb helyzetben valának, s mostoha sorsuk annál inkább szivemre hatott, mivel ugy látszik, hogy főbb rendű személyek. A foszlékony rongyon által is, mely testöket fedé, s ama kellemetlen jelek ellenére is, melyeket a nap égető heve arczokra sütött, bizonyos nemes illendőséget fedezék fel; mely különben oly szegényeknek, kiket én gyámoliték, épen nem szokott sajátjok lenni. Én mindkettőt házamba vezetém, s átadám őket nőm gondviselése alá, ki szint azt itélé rólok, a mit én. Ő rabnőink által jó ágyat készittete nekik, mialatt ő maga megmosá arczokat s tiszta csinosb ruhát ada reájok. Mi folyvást nem tudjuk még, kik legyenek, mert előbb kinyugodni engedjük őket, mielőtt kérdéseinkkel fárasztanók.“

Szívkinja anélkül, hogy tudná miért, kiváncsi lőn őket látni. A czéh feje lakába akará vezetni őt, de Szívkinja ezt el nem fogadta, s egy rabszolga által kisérteté magát oda, kit a tisztes ősz melléje rendelt. Midőn a ház ajtajához érkezett, leszállott az öszvérről, s követé a rabszolgát, ki előre elsietett, hogy parancsoló asszonyának, ki épen a szobában Szívhatalomnál s ennek anyjánál tartózkodott, – mert ezek valának a fenn érdeklett szegény jövevények, – jelentést tegyen.

Midőn a czéh fejének neje a rabszolgától megérté, hogy egy udvari asszony jelent meg házában, kimene tüstént a teremből, melyben imént vala, hogy a nemes vendéget üdvözölje; azonban Szívkinja, ki a rabszolgát nyomon követte, erre nem engede időt, hanem a terembe lépett. A ház asszonya leborult előtte, hogy mélységes tiszteletét mindenhez, mi a chalyf udvarához tartozék, megbizonyitsa. Szívkinja felemelé őt s igy szólott hozzá: „Jó asszonyom, kérlek, hagyj engem a két jövevény asszonynyal beszélni, kik tegnap estve ide Bagdádba érkeztek.“ – „Kegyelmes asszony – felele a házi nő – itt feküsznek e két kisded nyoszolyában, melyeket egymás mellett látsz.“ – Szívkínja azonnal az anya nyugvóhelyéhez közelitett, figyelmesen nézlelé s azután ezt mondá: „Jámbor asszony, én jövök gyámkezemet neked ajánlani. Nekem nagy befolyásom van e városban s igy talán neked, valamint társnédnak is hasznos lehetek.“ Kegyelmes asszonyom! – felele Ganem anyja – ama szives ajánlásokból, melyeket nekünk tészsz, ismerem meg, hogy az egek még nem egészen hajoltak el tőlünk; jóllehet a sorsnak ama sok véres csapása, mely bennünket ért, okot adott az ég neheztelését hinni.“ E szavaknál oly keserves sirásra fakadt, hogy Szívkinja s a házi asszony hasonlóan nem fojthatták el könyeiket.

A chalyf kegyenczneje erre igy szólott, minekutána saját könyeit törlé, Ganem anyjához: „Mondd el nekem, kérlek, szenvedésidet, beszéld el mostoha történetedet.“ – Te senkit sem fogsz találni, ki hajlandóbb volna titeket vigasztalni és sorsotokon enyhitni, mint mi.“ – „Kegyelmes asszony – válaszolt Abu Aibu szerencsétlen özvegye – az igazhitüek uralkodójának egyik kegyencznője, egy Szívkinja nevezetű asszony szülője szomorú sorsomnak.“ E szavak villamként sujtának a kegyencznő szivébe; ő mindazáltal rejté, mint lehetett, zavarodását s keble zajló érzelmeit, s hagyá Ganem anyját tovább beszélni, ki is történetét imigy folytatta: „Én Abu Aibunak, damaski kereskedőnek özvegye vagyok. Nekem egy fiam volt, neve Ganem, ki egy kereskedési utat tőn Bagdadba s itt azzal vádoltatott, hogy az emlitett Szívkinját elcsábitotta. A chalyf őt mindenhol nyomoztatá, hogy megölethesse, s mivel a kiküldött poroszlók reá nem akadhattak, levelet irt a damaski királynak, hogy házunkat raboltassa ki s rontassa le; minket kettőnket pedig, ugymint leányomat s engem három nap egymás után mezitlenül állittasson ki a népnek látványúl s azután számüzzön örökre Syriából. De bármi méltatlanul bántak is velünk, szenvedném a sors ostorcsapásait békével s megnyugodnám, csak fiam élne még s őt valahol megtalálhatnám. Mely kimondhatlan öröm volna mind hugának, mind nekem szerető édes anyjának – őt viszont láthatni! karjai közt javaink veszteségét s minden szenvedésinket mi könnyen elfelejtenők! – Oh – én meg vagyok győződve, én teljesen hiszem, hogy ő a chalyf ellen épen oly kevessé vétkezett, valamint testvére és én.“ – „Nem – szavába esett Szívkínja – ő szint oly kevessé vétkes, valamint ti. Én bizonyságot tehetek, én vállhatom, hogy ártatlan, mivel én magam vagyok Szívkinja, kit annyi oknál fogvást vádolhattok; én vagyok, ki a csillagzatok végezte által minden inségteket szülte s nekem tulajdonithatjátok Ganem veszteségét, ha ő többé nincs életben. De ha sanyarú szenvedéstek általam származott, hatalmamban is áll azt viszont enyhiteni. Én Ganemet a chalyf szörnyü gyanuja alól felmentém; és a fejedelem az egész birodalomban kihirdetteté, hogy Abu Aibu fiának megbocsát, s ti ne kételkedjetek, hogy épen azon mértékben leend kegyes és jóltevő hozzátok, a mely mértékben vala kegyetlen, és rettentő. Ti többé nem vagytok ellenei; ő várja Ganemet, hogy őt a hozzám bizonyitott szolgálatokért megjutalmazza, a chalyf ezt az által eszközli, hogy bennünket egyesit s engem nejéül ád Ganemnek. Tekints tehát most úgy, jámbor anya, mint leányodat, s engedd meg, hogy itt nektek örök barátságot fogadjak.“ – Ezt mondván, Ganem anyjához lehajlott, ki reá semmit sem vala képes válaszolni, oly nagy álmélkodással tölté e váratlan beszéd. Szívkinja őt sokáig átölelve tartotta, s ekkor is csak azért bocsátá karjai közül, hogy a másik ágyhoz siessen, Szívhatalmat ölelhetni, ki fektéből felült, s elébe nyitá karjait.

Minekutána a kedvencznő az anyához és leányához számos jelekkel bizonyitá szives vonzalmát, oly módon és mértékben, mint azt Ganem néjétől csak várni lehetett, igy szólott hozzájok: „Szünjetek mindketten szomorkodni, ama kincs és vagyon, melyeket Ganem e városban visszahagyott, nem vesztek el, azok a chalyf palotájában vannak letéve, és pedig saját termeimben. Egyébiránt jól tudom, hogy reátok nézve a világ minden java is erőtlen vigasztalás volna Ganem nélkül, én ezt Ganem anyjáról s testvéréről elég élénken képzelhetem, ha önmagamról hagyok reátok következtetést, mert a vérség kötele a nemes szivekben oly hatalmas, valamint a szerelemé. De miért akarnál, jámbor anya, lemondani azon reményről: hogy fiadat egykor viszont meglátod? Mi minden bizonynyal meg fogjuk őt viszont találni; szerencsés összejövetem veletek ad nekem reményt. Talán már e mai nap utósó napja szenvedésteknek s kezdete egy sokkal fényesebb szerencsének, mint mely Damaskban egykor házatokat áldá, midőn Ganem még veletek lakott.“

Szívkinja még tovább is akara szólni, de itt a diszmüvesek feje belépett s mondá: „Kegyelmes asszony, én épen most egy igen érzékeny nézőjátékot láttam. Ez tudniillik egy fiatal férfi volt, ki tevén e város kórházába hozatott; kötelekkel vala a teve hátára szoritva, mivel nem birt annyi erővel, hogy rajta szabadon megülhessen. Épen most oldák fel a köteleket, s akarák őt a kórházba bevinni, midőn véletlenül ott elmenék. Én közeledém az ifju férfihoz, figyelemmel vizsgálám s ugytetszett, mintha arczvonalai nem volnának előttem egészen ismeretlenek. Én különféle kérdést tevék hozzá háznépe iránt, de felelet helyett csupán könyeket és sohajtást nyerék. Szivem rajta megindult, s mivel mindennapi tapasztalásomból megismerém, hogy a leggondosabb gyámolásra van szüksége, tehát nem hagyám őt a kórházba vitetni; mert csak igen is jól tudom: mint bánnak ott a betegekkel, s mily tudatlanok benne az orvosok. Ezen oknál fogvást őt rabszolgáim által ide házamba hozattam; ezek egy különös terembe tevék le, parancsomra a magaméból tiszta gyolcsruhát adnak neki, s egészen oly bánással vannak hozzá, mint enmagamhoz.“

Szívkinja reszketett a jámbor diszárosnak e beszédénél, s bizonyos érzés támadt szivében, melynek okát nem adhatta: „Ugyan vezess engem – igy szólott a tisztes agghoz – e betegnek termébe, kivánnám őt látni“ – Az ősz férfi azonnal oda vezette s mialatt Szívkinja oda ment, monda Ganem anyja Szívhatalomhoz: „Oh leányom, bármely siratni méltó legyen is e beteg jövevénynek sorsa, bátyád, ha még él, nehezen van szerencsésb helyhezetben, mint ő.“

Midőn a chalyf kedvencznője ama terembe, hol a beteg feküvék, belépett, oda járult az ágyhoz, melybe a ház urának rabszolgái lefektették vala. Szívkinja itt egy ifju férfit pillantott meg hunyt szemekkel, beesett, halovány, és sirástól eltespedt arczczal; folyvást élénkebb figyelemmel nézé, szíve itt hangosan ver: Ganemet gondolja megismerni, de csakhamar ismét nem hisz szemének. Ha mindjárt egy részről a betegnek arczán sejt is néhány egyező vonást, még is az egészben ezen nagy különbség látszik, s nem meri elhinni, hogy valóban ő az. Mivel azonban a tüzes ösztönnek, hogy a dologról meggyőződjék, ellen nem állhat, imigy szól reszkető hangon: „Ganem, te vagy-e, kit szemeim látnak?“ – E szavaknál megállapodott, hogy az ifju férfiunak időt engedjen a feleletre, de mivel a beteg arra nem látszott ügyelni, igy szólott tovább: „Oh Ganem, te nem vagy az. Csupán képzeletem, mely folyvást alakoddal játszik, ada ezen jövevénynek csalékony hasonlatosságot. Abu Aibu fia, bármily beteg volna is, hallani fogná Szívkinjának szavait.“ – E névre Szívkinja Ganem – mert valóban ő volt – felveté szemeit, fejével azon oldalra fordult, honnan a szózat jöve s monda, midőn a chalyf kedvencznejét viszont megismeré: „Oh kegyelmes asszony! te vagy-e valóban? – Minő isteni csuda által…?“ Tovább nem szólhatott, az örömittasság oly hirtelen hatalommal szállá meg szivét, hogy elájult. Szívkinja s a házi gazda segedelmére siettek; de mihelyt az életnek néhány jelét viszont észrevevék a betegen, kéré a tisztes agg az udvari asszonyt, távoznék el, nehogy látása az ifjut ujabb ájulásba ejtse.

Midőn az ifju férfi viszont eszméletre tért, körülnézé magát s midőn nem látná már, a kit keres vala, felkiáltott: „Szép Szívkínja, mi leve belőled! Való-e, hogy szemeim előtt állottál, avagy csak egy csalóka tünemény volt?“ – „Nem uram – monda a háziur – én magam kénytetém ezen nemes asszonyt eltávozni; mindazáltal meg fogod őt ismét látni, mihelyt képes leendesz csöndesen viselni tekintetét. Most nyugalomra van szükséged, és ezt ne akadályozza semmi. Mivel te – mint most sejtem – ama Ganem vagy, kinek az igazhitüek uralkodója Bagdádban nyilván bocsánatot hirdetett, tehát megvallhatom, hogy sorsod egészen más fordulást nyert; ezt tudnod a mostani pillanatra legyen elég. Amaz asszonyság, ki imént beszélt veled, bővebben fog téged arról tudósitni. Most tehát csak arra legyen főgondod uram, hogy előbbi egészségedet visszaszerezd; a mi engem illet, várd bizvást segedelmemet azon mértékben, a mint és mennyire emberi erőm azt nyujtani képes.“ Miután ezt mondotta, nyugodni hagyá Ganemet s eltávozott, hogy számára megkészittesse amaz orvosszereket, melyeket a bőjtölés és sorsvihar által megfogyasztott erő visszaszerzésére szükségeseknek gondolt.

Ezen időközben Szívkinja Ganem anyjának és Szivhatalomnak termében veszteglett, hol csaknem ugyanazon jelenés ujult meg. Mert midőn Ganem anyja megértette, hogy azon beteg jövevény, kit a jámbor ház ura lakába fogadott, Ganem, örömében elájult; s midőn a jó háziasszony és Szívkinja gondos ápolása által viszont eszméletre tért, fel akara kelni s fiát meglátogatni. De a házigazda, ki azalatt a terembe lépett, visszatartotta, s értésére adá, hogy Ganem igen gyönge s erőtlen s életét könnyen veszedelembe hozhatja az érzékeny megindulás, melyet egy szeretett anyának váratlan megjelenése a fiui sziven fogna okozni. A tisztes ősznek nem vala hosszu beszédre szüksége, hogy Ganem anyját ezen valóságról meggyőzze. Mihelyt hallá, hogy fiával nem szólhat életveszedelmeztetés nélkül, többé nem vala indulatos őt látni. Most Szívkinja kezde szólni s ezt mondá az anyához: „Hozzunk az égnek hálaáldozatot, hogy mindnyájunkat egyazon helyen összevezérlett. Én most visszatérek a palotába, hogy a chalyfnak mindezen csodás kalandokat hirül vigyem s holnap reggel viszont eljövök hozzátok.“ – E szavaknál megölelé az anyát és leányzót s eltávozott. Midőn a palotába megérkezett, engedelmet kére a chalyftól, hogy vele négy szem közt beszélhessen. Ezt azonnal megnyeré. Szívkinja bevezetteték a chalyf titkos termébe, melyben ez egyedül vala. Először is, mint az uralkodó szokás kiváná, arczczal földre borult előtte. A fejedelem fölkelésre inté s leültette; kérdezé azután, vett-e Ganemről hirt? „Igazhitüek uralkodója – válaszolt erre – én szerencsés valék őt anyjával és hugával együtt feltalálni.“ – A chalyf kiváncsi volt megtudni, mint eszközölheté ezt oly rövid idő alatt. Ő kielégité kiváncsiságát s Ganem anyjáról s hugáról oly sok jót mondott, hogy a chalyfnak kedve jött, mindkettejét Ganemmel, az ifju kereskedővel együtt megláthatni.

A mint Harun Areschyd hirtelen gerjedelmű férfi vala és néha haragtüzétől elkapatva, kegyetlen tettekre vetemült: ugy viszont egyszerre a világ legigazságosb s legnemesb lelkű fejedelmévé lőn, mihelyt haragja leszelidült s igazságtalan tetteiről valaki meggyőzé. – Minekutána most már kétségbe nem hozhatta, hogy Ganemet s ennek háznépét igazságtalanul üldözte s azokkal nyilván kegyetlenül bánt, eltökélé magában, hogy nekik nyilvános elégtételt szerzend. „Örvendek – monda Szívkinjához – nyomozásid szerencsés következésein; s örvendek nem annyira végetted, mint magam végett. Én azon fogadást, melyet neked tevék, megtartom; Ganem férjed legyen, és én ezennel kinyilatkoztatom, hogy te mostantól fogva nem rabnőm, hanem szabad asszony vagy. Menj most viszont az ifju kalmárhoz s mihelyt felgyógyult, szabad legyen neked őt anyjával s hugával együtt hozzám vezetni.“

Másnap midőn virradt, Szívkinja már a jámbor diszműveshez megindult; alig várhatván, hogy Ganem mintlétéről tudakozódjék s anyjának és hugának a szerencsés hireket elmondhassa. Az első, kivel összejött, a tisztes házigazda volt, ez elbeszélé neki, hogy Ganem az éjszakát igen nyugalmasan tölté; s mivel betegsége csak ábrándosság szüleménye volt, méltán hinni lehet, hogy ő maga is, ha az okok elhárulnak, rövid időn felgyógyul.

És valóban Abu Aibu fia már sokkal jobban érzé magát. A nyugalom s a hathatós gyógyszerek, de mindennél inkább a sziv mostani szelidült érzelme szerencsés változást szültek Ganem állapotán, s a tisztes házigazda ugy vélé, hogy most már anyját, hugát és kedvesét veszedelem nélkül láthatja, csak előre azok eljövetelére készittessék el; különben ha még nem tudná, hogy anyja és testvére Bagdádban vannak, attól lehet tartani, hogy látásuk neki igen nagy örömet és meglepetést okozand. Azért elvégezék, hogy előbb Szivkinja csak magánosan menjen Ganem termébe, s midőn majd alkalom leend, adjon a két asszonynak jelt a bejövetelre.

Minekutána minden ugy előre elintézve lőn, Szívkinját a jámbor házigazda Ganemnek bejelenté, ki is annak viszontláthatásán rendkivül megörült, s kevésbe mult, hogy ujolag el nem ájult. „Nos Ganem – mondá Szívkinja s közelite ágyához – ihol van a te régi barátnéd Szívkinja, kit már örökre elvesztettnek gondoltál –“ „Oh kegyelmes asszonycm – félbeszakasztá hevesen a beteg – minő csoda által jelensz te meg előttem? Én a chalyf palotájában véltelek; – ah minden bizonynyal a fejedelem meghallgatta szavaidat, te lelkéből a gyanut számkivetéd, s ő szerető szivét viszont neked ajándékozta.“ – „Igenis, kedves Ganemem – felele Szívkinja – én az igazhitüek uralkodójában a gyanut eloszlattam, ő most, hogy szenvedésidet, melyeket zordon haragja okozott, viszont jóvá tegye, engem szivétől elszakaszt és neked ajándékoz. E végső szavak oly élénk s rendkivüli örömre tüzelék Ganemet, hogy nem vala képes egyébként felelni, mint ama sokat jelentő beszédes némaság által, mely csak a szerető lények tulajdona. Végre félbeszakasztá hallgatását, mondván: „Ah gyönyörü Szívkinja, hihetek-e szavaidnak? Hihetem-e valóban, hogy a chalyf Abu Aibu fiának ajándékoz téged?“ – „Semmi sem bizonyosb; – felele a szépség – e fejedelem, ki kevéssel ezelőtt mindenhol nyomoztatott, hogy hóhér által fejedet vétesse, s ki vak dühében anyáddal s testvéreddel annyi éktelent követtetett el, most téged látni kiván; hogy azon szerény tiszteletért, melyet iránta bizonyitottál, megjutalmazzon és világos mint a napfény, hogy egész házadat jótéteményeivel fogja halmozni.“

Ganem kérdezé, mint bánatott a chalyf anyjával és testvérével. Szívkinja mindent elbeszélt. A sanyaru eseteket nem hallgathatá könyezés nélkül, még azon nagy öröm mellett sem, melyre szivét a kedvessel való összekelhetésnek hire tüzelé. De miután Szívkinja neki felfödözte, hogy hozzátartozói jelenleg Bagdádban vannak, és pedig vele egyazon házban, a kivánat – őket látni – oly nagy lőn, hogy a kegyencznő szükségesnek vélé, tüzes óhajtását azonnal kielégitni. Meghivá tehát őket. Ezek már az ajtó előtt állának s csupán a jelre várakoztak; most beléptek a terembe, Ganem felé repültek a sziv szárnyain, viszont ölelék és csókolák. Mennyi könyeket látott e jelenet folyni! Ganem arcza el volt az érzésnek e hő árjával boritva, sirt anyja, sirt testvére. Szívkinjának szemeiben is csillogott a mennyei harmat. Maga a tisztes házigazda és neje, kiket e nézőjáték mélyen meghatott, sem tarthaták vissza könyüiket; nem győzék csodálni a gondviselés titkos utait, mely házukban négy személyt, kiket a sors kegyetlenül szakasztott el, ismét összevezérlett.

Minekutána mindnyájan könyeiket letörlék, Ganem ujra megnyitotta azok forrását, elbeszélvén nekik mindent, a mit azon naptól kezdve, melyen Szívkinját elhagyta, egészen azon pillanatig, melyben a diszmüves házába felvevé, szenvedett. Elbeszélé nekik, mint talála menedéket egy közel faluban, mint betegedett meg, s végre, midőn javulását érzé, mint kére meg egy tevehajtót, hozná őt egy kórházba Bagdádban. Szívkinja szintugy elbeszélé rabságának keserűit, mint hallá a chalyf magányos szólását a toronyban, mint hivatá őt fejedelmi termébe, s mint menté fel magát a méltatlan gyanu alól. Végre miután egymással a szomoru történeteket viszonozott nyiltsággal közlék, monda Szívkinja: „Adjunk hálákat most a gondviselésnek, mely mindnyájunkat egyesitett, s most csak azon szerencsére forditsuk figyelmünket, mely reánk várakozik. Mihelyt Ganem egészen felgyógyul, anyjával és testvérével együtt a chalyf szine előtt fog megjelenni; mivel azonban mostani állapototok nem engedi meg, hogy magatokat nála mutassátok, megteszem ez iránt a szükséges rendeléseket; kérlek, csak néhány pillanatig várjatok.“

E szavak után eltávozék, a palotába mene, s rövid időn ismét visszatért, egy, ezer aranynyal teli zacskóval. E zacskót a diszmüvesnek adá azon kéréssel, hogy vásároljon Szívhatalom és anyja számára ruhákat. A tisztes diszmüves, ki jó izléssel biró férfi volt, igen szépeket választa ki, és csakhamar testhez idomoztatá. Három nap mulva készen voltak, és mivel Ganem a kisétálásra elég erősnek érzé magát, ő is utnak indult. De ugyanazon napon, melyen a chalyfnak tisztelkedni akart, s anyjával és Szívhatalommal az ajtó küszöbén már-már kilépni akart, Giafar nagyvezér a diszmüves házába jött.

E miniszter, ki lóháton s számos követséggel érkezett, a bejövetnél igyen szólott Ganemhez: „Uram! én az igazhitüek uralkodójának a te s az én uramnak nevében jövök. Az a parancsolat, melyet a chalyftól vevék, igen különbözik amattól, melynek emlékezetét benned visszaidézni nem szándékom: én azért jövök, hogy téged a chalyfhoz kisérjelek, előtte bemutassalak, ki igen ohajt látni.“ Ganem a nagyvezérnek e felszólitására mély magameghajtással felelt, a chalyfnak ménaklából hozott lóra felült, melyet igen nagy ügyességgel s illedelemmel igazgatott. Az anyja és a leányzó egy öszvérre ült, s azonközben, hogy Szívkinja, ki hasonlag öszvérre ült, ezeket mellékuton a fejedelemhez vezette, Giafar Ganemet egy másikon vivé egészen az előcsarnokig. Ekkor beléptek a nagyterembe, a chalyf királyi székén ült, körülvevék az emirek, vezérek, a poroszlók feje, s más nagyok, Arábiából, Persiából, Egyiptomból, Afrikából, Syriából s többi tartományaiból, az idegeneket nem is érintvén.

Midőn a nagyvezér Ganemet egészen a trón elébe vezette, az ifju kereskedő arczczal földre borult, azután viszont fölkelt, s egy szép rögtön költött megszólitó beszédet mondott versekben, mely az egész udvar előtt tetszést nyere. E beszédet végezvén, a chalyf közelebb járatá magához s monda hozzá: „Örülök látásodon, hogy saját ajkaidról érthessem, hol s mint lelél kegyencznőmre, valamint azt is, mit miveltél érette mindent.“ Ganem teljesité a chalyf akaratját, és pedig oly ártatlan nyiltsággal, hogy a chalyfban őszinte szivéről utolsó kétsége is eloszlott. A fejedelem erre egy igen gazdag ruhát adata reá, a mint szokás mindazokra adatni, kiket az ország feje magánál elfogad, s azután igy szólott hozzá: „Ganem, én akarom, hogy udvaromban maradj.“ – „Igazhitüek uralkodója – felele az ifju kereskedő – szolgának nincs más akaratja, csak uráé, kitől java és élete függ.“ A chalyf Ganem feleletével igen megelégedék s számára igen jeles esztendei fizetést rendelt. Erre leszállt a trónusról, inte a nagyvezérnek és Ganemnek, hogy egyedül kövessék őt, s bement magános termébe.

Mivel nem kétkedett, hogy Szívkinja is Abu Aibu özvegyével s leányával hozzá közel lesznek, tehát maga elébe jöveté őket. Ezek leborultak szine előtt. Ő parancsolá, hogy keljenek fel, és Szívhatalmat oly szépnek lelé, hogy miután figyelmesen megtekintette, igy szólott hozzá: „Sajnálom, hogy ily szeretetreméltó alakkal oly méltatlanul bántam, és annyira sajnálom, hogy el nem mulaszthatom neked oly mértékben elégtételt szerezni, mely felülmulhassa a rajtad esett bántalmat. Én ezennel nőmmé választlak s ez legyen egyszersmind Szobeide büntetése, ki ezáltal szerencséd kutfeje lesz, a mint kiállott szenvedéseidnek első forrása volt. De ez még nem elég – szóla Ganem anyjához fordulva, – te asszonyom még életed szép nyarában vagy, s azt gondolom, hogy a házassági összeköttetést nagyvezéremmel nem fogod megvetni. – Én neked férjül adom Giafart, s neked Szívkinja Ganemet; jőjön tüstént egy kadi s jőjenek tanúk, hogy a három házassági egyesség feltétessék s alá is irassék.“ Ganem elébe akará a chalyfnak terjeszteni, hogy huga eléggé megtiszteltnek fogná az által érezni magát, ha a kedvencznők sorába veendi fel; de a fejedelem Szívhatalmat egyátalában hitvesének kivánta.

A chalyf e történetet rendkivülinek találta s e végett egy jeles történetirónak meghagyá, azt legkisebb körülményeiben is följegyezni. A könyv azután kincstárába tétetett le, honnan az sok másolt példányokban a világra elterjedett.