Harun Arresyd chalyf kalandjai.

Elmerültségbe sülyedett volt egykor a chalyf, midőn hiv nagyvezére, Giafar, előtte megjelent. A miniszter egyedül lelte, a mi ritkán történt, s midőn feléje közeledéskor észrevenné, hogy komolyságba elmerülve még fel sem tekinte, várakozólag álla meg sokáig, mig pillantatjára méltatná.

Végre a chalyf feltekinte s Giafarra néze; de hamar lesüté ismét szemeit, s elébbi helyzetében marada, még pedig oly feszesen mint azelőtt.

A nagyvezér a chalyf tekintetében nem vévén észre semmi őt érdekelhető személyes boszúságot, végre megszólamlék, mondván: „Igazhitüek uralkodója, meg fogja engedni felséged azon kérdésemet, honnan van azon komolysága, melyet ma mutat, holott egyébkor oly távol látszik attól lenni?“

„Vezér, igaz“ mond a chalyf, helyzetét változtatva, „hogy különben nem vagyok reá épen hajlandó, s ha nem jövél, jelen komolyságomat észre sem vettem volna, melyben azonban egy szempillantásig sem akarok tovább maradni. Ha talán nem valami különös ok vezete hozzám, kedves lenne előttem, ha mulattatásomra kigondolnál valamit.“

„Igazhitüek uralkodója,“ felelt erre Giafar nagyvezér „csupán kötelességem vezérle ide, s bátorkodom felségedet emlékeztetni arra, hogy önmaga tevé kötelességévé a fővárosban és annak környékén a jó rendre személyesen felvigyázni. Ma van épen azon nap, melyet előre elhatároza e végre, s ez egyuttal a legjobb alkalom a különben derültségét homályositó fellegek elüzésére.“

„Egészen el is felejtém,“ mond a chalyf, „és te épen jókor emlékeztetsz reá. Menj tehát, és öltözzél álruhába, mig azalatt magam is azt teendem.

Mindenik kereskedői köntöst ölte magára, s ezen álruhában menének ki együtt a palotakertnek egy titkos ajtaján a szabadra. A kapuktól jó távolságban körülkerülték a várost Euphrates partjáig, a nélkül hogy valamit vennének észre, a mi a jó rend ellen volna. Az első előtalált csónakon általkeltek a folyón, a város másik felét is körülkerülték kivül, s azután a város két részét összekötő hidnak vették utjokat.

A hidon menvén, annak végében egy világtalan öreg embert találtak, ki alamizsnát kére tőlök. A chalyf feléje fordulva, egy aranyat nyoma markába.

A világtalan azonnal megfogá kezét s őtet feltartóztatva, mondá:

„Könyörületes férfiu, akárki légyen kegyelmed, ki a mindenható sugaltából nekem ezen alamizsnát nyujtja, meg ne tagadja tőlem azon kegyelmet, melyért kérem, hogy t. i. üssön pofon, mert megérdemlem, sőt talán még keményebb büntetést is.“

Ezen szavak után elbocsátá a chalyf kezét, hogy ez pofon üthesse vele; attól tartván azonban, nehogy e nélkül távozzék el tőle, megfogta ruháját.

A chalyf, ki a világtalan kérelmén s magaviseletén egészen elbámult, monda hozzá: „Jó ember, kérésedet nem teljesithetem. Fogok őrizkedni, nehogy alamizsnám érdemrészét oly rosz bánásmóddal, milyet te kivánsz tőlem, ismét megsemmisitsem.“ S ezen szavaknál erővel törekedék a világtalantól menekedni.

A világtalan, ki régidőtől fogva tett tapasztalásaiból e pontra nézve, jótevője részéről vonakodást gyanita, még inkább erősködék őt letartóztatni, egyszersmind mondván: „Uram! bocsásson meg bátorságomért s erősködésemért. Vagy üssön pofon, vagy vegye vissza adományát; én csak ezen feltétel alatt vehetem el, ha csak egy a mindenhatónak tett szent fogadásomat meg nem akarom szegni, s ha tudná az okát, bizonyára egyetértene velem, hogy e büntetés igen csekély.

A chalyf, ki nem akará magát tovább tartóztatni, engede a világtalan hálálkodásának, s arczul csapá könnyeden. A vak köszönve, s őtet áldva, azonnal elereszté. A chalyf a nagyvezérrel tovább indult; de alig haladtak néhány lépésnyit, mondá vezérének: „Igen fontos lehet azon ok, mely ezen világtalant ilyen magaviselésre készti mindazok iránt, kik neki alamizsnát adnak. Szeretném közelebbről tudni. Azért fordúlj vissza gyorsan, mondd meg neki, ki vagyok, és hogy el ne mulaszsza holnap a délesti imádság táján a palotában megjelenni, mivel szólni akarok vele.“

A nagyvezér azonnal visszafordult, a vaknak alamizsnát és erre egy pofoncsapást ada, s minekutána elvégzé izenetét, visszasietett a chalyfhoz.

Visszatértek a városba, s midőn egy piaczon keresztülmenének, sok nézőre találtak, kik egy fiatal, s tisztességesen öltözködött férfiut néztek, ki egy kanczán ült, melyet szélnek eresztett zabolával zaklatott a piaczon köröskörül, és sarkantyúival s ostorával szünet nélkül oly kegyetlenül kinzá, hogy a tajtéktól s vértől egészen el vala boritva.

A chalyf, ki a fiatal ember embertelenségén egészen elbámula, megállott, hogy megkérdezze, mi okból kinozza kanczáját annyira, s azt nyeré feleletül, hogy azt senkisem tudja, hogy azonban már hosszabb idő óta ismétli ezen kegyetlen gyakorlást naponként ugyanazon időtájban.

Tovább idultak, s chalyf mondá nagyvezéréhez, hogy jegyezze meg magának a piaczot és el ne felejtse e fiatal embert holnap ugyanazon időre magához rendelni, mint a vakot.

Minekelőtte palotájához ért volna még a chalyf, egy utczában, melyen már régen nem ment volt keresztül, megpillanta egy ujonnan épült házat, melyet ő az udvar valamelyik nagyja házának vélt. Megkérdé nagyvezérét, tudná-e kié? Mire ez mondá, hogy nem tudja ugyan, de megtudakolhatja.

Valósággal meg is kérde egy szomszédot, ki neki azt mondá, hogy ezen ház Kodjah Hassané, kit Alhabbalnak neveznek kötélgyártó mesterségéről, s hogy maga is látta még, midőn azt nagy szegénységben űzte, azonban, – a nélkül hogy tudhatnák, mi módon – annyira meggazdagodott, hogy ezen gyönyörü épület költségeit igen jól győzhette.

A nagyvezér most a chalyf után siete, s tudósitá a felől, a mit megtudhata. „Szeretnék ezen Kodjak Hassan Alhabballal szólani,“ mond a chalyf; eredj, s mondd neki, hogy ő is jelenjék meg palotámban holnap ugyanakkor, midőn a többi kettő.“ A nagyvezér teljesité a chalyf parancsolatját.

Másnap délesti imádság után szobájába lépe a chalyf, s a nagyvezér azonnal bemutatá neki az emlitett három személyt.

Mind a három leborult fejedelmi széke előtt, s midőn ismét felkeltek, kérdé a chalyf a vakot, mi a neve?

„Az én nevem Baba Abdallah“ mond a vak.

„Baba Abdallah,“ folytatá chalyf, „azon mód, melyel alamizsnát kértél tőlem, oly különösnek tetszett előttem tegnap, hogy én, ha bizonyos okok nem tartóztattak volna, bizonyára őrizkedtem volna kivánságod teljesitésétől, hanem inkább meggátoltalak volna azon szempillantástól fogva, a világnak ily botránkoztató magadviseletében. Azért ide hivattalak, hogy megtudjam tőled, mi okon tettél oly meggondolatlan fogadást, s majd csak abból, a mit közlendesz velem e felől, fogom megitélhetni, jól cselekedtél-e, s továbbra is meg engedhetem-e azon magadviselete módját, mely oly rosz például látszik szolgálni. Mondd meg azért tartózkodás nélkül, hogyan jutott eszedbe ezen vad gondolat; semmit el ne titkolj, mert én minden esetre tudni akarom.

Baba Abdallah, ki ezen intéstől megszeppent, ismét arczára borult a chalyf fejedelmi széke előtt, s midőn ismét felkelt, ezeket mondá: „Igazhitüek uralkodója! Mély alázattal esdeklem bocsánatért felséged előtt, abbeli merészségemért, melylyel oly dolgot bátorkodtam kérni s erősködve kieszközölni, mely a józan észszel ellenkezni látszik. Elismerem vétkemet; mivel azonban felségedet akkor még nem ismertem, kegyelemért esdekelve remélem, hogy tekintetbe veendi ez okot. A mi ama magamviseletét illeti, melyet felséged esztelenségnek méltóztatik tekinteni, megvallom, hogy az valósággal az is, és hogy a világ annak is fogja azt tekinteni, a mindenható szemében azonban csak igen csekély elégtétel egy rettentő nagy bűnért, melyet elkövettem, s melyért eleget nem fogok tehetni soha, ha sorjában valamennyi halandó pofon ütne is. Felséged önmaga fog róla itéletet tehetni, ha történetem elbeszélésével meg fogtam mutatni, miben áll ezen rettenetes bűn.“