A világtalan Baba Abdallah története.

„Igazhitüek uralkodója, – folytatá Baba Abdallah – én Bagdádban születtem. Atyám és anyám után, kik kevés napok alatt meghaltak egymásután, maradt rám egy kis örökség. Noha koromra nézve még nem sok évet haladtam, még sem vettem ugy hasznát, mint a fiatalemberek rendszerint szokták, kik az ilyet rövid idő mulva felesleges fényűzésben vagy lakozásokkal pazarolják el; hanem inkább semmit sem mulaszték el, hogy reáforditott szorgalmam, gondom s iparkodásom után szaporithassam. Ekként végre annyira meggazdagodtam, hogy tulajdon magamnak volt nyolczvan tevém, melyeket utazó kalmároknak bérlék ki, s melyek nekem felséged tágas birodalmainak különböző tartományaiba tett utazásaimnál nagy sommákat hoztak be.

Midőn egykor ezen szerencsém virágában, s a legnagyobb kivánsággal még több gazdagság után Balsorából üresen térék vissza tevéimmel, melyeken odamenet Indiába hajón viendő portékákat szállitottam, s melyeket most egy lakatlan pusztán, hol a szép legelő miatt tanyát ütöttem, épen legelteték, megszólita egy barát (dervis), ki Balsorába gyalogola s pihenés kedvéért mellém telepedék. Én megkérdém, honnan jő és és hova megy? Ő viszont ugyanazt kérdé tőlem, s minekutána tudnivágyásunkat kölcsönösen kielégitők, felosztánk magunk között ennivalónkat s együtt falatozánk.

Evésközben különféle érdeknélküli tárgyakról beszélgeténk s a barát többek között beszélé nekem, hogy nyugvóhelyünktől nem igen messze tudna egy helyet, hol oly temérdek sok kincs van, hogy ha abból annyit venne is el az ember, a mennyit elbirna nyolczvan tevém, még sem vennék észre, hogy abból valami elvétetett.

Ezen jó hir engem meglepe, s örvendeztete is egyuttal. Azon örömtől, melyet belsőmben éreztem e miatt, egészen magamon kivül valék. Én a barátot nem tartám képesnek arra, hogy engem e dologban mesével mulasson; azért nyakába borulék s mondám hozzá: „Jó barát, igen jól látom, hogy keveset aggódol e világ kincseiről, mire használhat neked ezen kincsnek tudása? Te csak magad vagy s igy csak igen keveset vehetsz el belőle. Mutasd meg nekem tehát, hol van, s én a nyolczvan tevémet megterhelem vele, s magam fogok azután közülök egyet neked ajándékozni, köszönetül azon jóért és örömért, melyet nekem azáltal okozandasz!“

Igaz, hogy csak igen kevés volt, a mivel megkináltam, nekem azonban igen soknak tetszett, azon pénzvágynál fogva, mely bennem ezen kinyilatkozás óta elhatalmazott s nekem a még megmaradó hetvenkilencz teve tehernyi, mely még megmaradt, semminek sem tetszett ahhoz véve, melytől magamat megfosztanom s neki átalengednem kellene.

A barát, ki a gazdagságra szenvedélyes vágyódásomat észrevette, mindamellett is nem ütközött meg ezen oly annyira arány nélküli ajánláson, mit épen tevék neki, hanem egész lelki csendességgel mondá hozzám: „Atyámfia, magad látod, mily rosz arányban áll ajánlásod azon jótéteményhez, melyet tőlem kivánsz. Hiszen nem voltam kénytelen ezen kincsről beszélni, s titkomat inkább magamnak tarthattam volna meg; azonban pedig az, a mit felőle veled jószivüleg közlöttem, legalább bizonysága lesz azon jó szándékomnak, melylyel neked tetszeni kivántam, és az által, hogy kölcsönös szerencsénket alapitám, nálad jó emlékezetben maradhassanak. Én tehát neked egy igazságosabb és helyesebb ajánlást teszek, s magad lássad, fog-e neked tetszeni? Te mondád – folytatá a barát, – hogy nyolczvan tevéd van. Én tehát kész vagyok téged a kincshez vezetni s ott veled annyi aranyat és drágaköveket rakni reájuk, a mennyit csak elbirnak, azon föltétel alatt, ha illendően megrakodtunk, te nekem tevéid felét a rajtok levő kincscsel együtt átengeded, s magadnak csak a másik felét tartod vissza, mire azután elválunk, ugy hogy mindenik oda vezethesse tevéit, a hova neki tetszik. Látod, hogy ezen osztozás egészen megegyezik az illendőséggel, s ha nekem negyven tevét ajándékozol, tőlem helyette annyit kapsz, hogy azon magadnak ezer más tevét is vehetsz.“

Nem tagadhatám, hogy a barátnak ajánlása igen igazságos. Azonban anélkül, hogy gondolkodtam volna azon temérdek kincsekről, melyek nekem ezen egyezésnél fogva juthattak, tevéim felének átengedését nagy veszteségként néztem, kivált ha meggondolám, hogy a barát szintoly gazdag leend, mint én. Elég ahhoz, én máig is háládatlansággal köszönék meg egy önkényt való jótéteményt, melyet azontul a baráttól még nem is kaptam volt. Itt azonban nem sok idő maradt a tanakodásra. Vagy el kelle fogadnom az ajánlatot, vagy elkészülnöm egy holtom napjáig tartó bánkodásra amiatt, hogy magam hibája által szalaszték el egy alkalmat, melynél tetemesen meggazdagodhattam volna.

Én tehát azonnal összehajtám tevéimet, s igy megindulánk. Minekutána igy haladtunk egy darabig, egy igen bő völgyhöz értünk, melynek bejárása azonban igen szük és keskeny vala. Tevéim csak egyenkint mehettek rajta keresztül, s a mint tágult a vidék, ugy lett ismét lehetségessé, hogy a legjobb rendben haladhassanak. A két hegy, mely a völgyet képezé s hátul félkörösen zárá, egyébiránt oly magas, meredek és járhatlan vala, hogy nem kellett attól tartanunk, hogy ott valamely halandó megláthasson.

Midőn megérkeztünk a két hegy közé, szól hozzám a barát: „Most ne menjünk már tovább; állitsd meg tevéidet s fektesd azokat álló helyükön hasra, hogy fáradság nélkül megterhelhessük, s ha ezt megtevéd, a kincs felnyitásához fogok.

Megtévén azt, a mit a barát mondott, magam is utána menék. Csiholó szerszámmal egyik kezében, egy kevés száraz gallyat szedegetett össze, hogy tüzet rakhasson. Mihelyt ez égett, egy kevés tömjénfélét hinte bele, néhány szavakat mormogva hozzá, melyeket én nem érték. Azonnal sürü füst kerekedett fel belőle. Ő ezen füstöt elosztá, s ekkor a sziklában, mely a két hegy között meredeken igen magasra felnyult, noha abban semminemü nyilásnak még csak nyoma se látszott, egyszerre mégis igen nagy támadt, mely kapuforma volt két kapuszárnynyal s csodálatos mesterséggel volt a sziklába készitve.

Ezen nyiláson át egy, a sziklába vágott nagy térségben gyönyörü palotát szemlélénk, mely inkább valami lelkek, mint emberi kezek munkaművének tetszett lenni, mert nem is látszott lehetségesnek, hogy emberek ily merész és csodálnivaló dologra csak gondolatban is vetemedhettek volna.

Azonban, oh igazhitüek uralkodója, ezen észrevételt csak most teszem még felséged előtt, és nem tettem akkor mindjárt. Sőt azon mérhetetlen gazdagságokat sem csudáltam, melyek ott mindenfelől szemeimbe ötlöttek, hanem anélkül, hogy ezen temérdek kincsek czélirányos elosztásán elmélkedtem volna, hanem valamint a prédára lecsapó sas, az előttem levő legelső rakás aranynak estem, s abból, egy épen felkapott zsákba annyit kezdettem rakni, a mennyit csak elbirhatni véltem. – A zsákok igen nagyok valának, s én szerettem volna egészen megtölteni, azonban mégis kénytelen voltam tevéim erejével néminemü arányba hozni.

A barát szintugy tett, mint én; azonban észrevevém, hogy inkább a drágakövek után kapkodott, s midőn nekem annak okát megmondotta, követém példáját, s mi sokkal több drágaköveket vittünk magunkkal, mint vert aranyat. Végre minden zsákunkat tele töltők, s felrakók tevéinkre, miután nem volt egyéb hátra, mint a kincset bezárni, s elindulni.

Minekelőtte elindulánk, még egyszer bement a barát a kincshez, s minthogy abban több, aranyból s más drága anyagokból mesterségesen készült edények valának, észrevevém, hogy ezen edények egyikéből kivett egy kis, előttem ismeretlen fából készült szelenczét, s keblébe dugta, minekutána nekem megmutatta, hogy abban csak valami hajkenőcs féle van.

A barát annakutána ismétlé a felnyitáskor tett szertartásait, s minekutána bizonyos szavakat mondott volna, ismét bétevődött a kincstár, s a szikla ugy álla előttünk, mint azelőtt.

Erre tevéinket fel hagyánk kelni, s felosztánk magunk között. Én azon negyven elébe állottam, melyet magamnak kiválasztottam, a barát pedig azon többi elébe, melyet neki által engedtem.

Ezután ismét kimenénk a szorulaton, melyen bejövénk, s igy ballagánk egymással a nagy országutig, hol el akaránk válni, a barát t. i. hogy Balsora felé folytassa utját, magam pedig, hogy haza térjek Bagdádba. Hogy megköszönhessem ily nagy jótéteményét, a leghathatósabb kifejezésekkel, s hálálkodásom legbuzgóbb fogadásaival éltem, hogy engem választott minden többi halandó közül ki, e temérdek kincsekben való részesitésre. Erre igen szivesen megölelkezénk, s minekutána egymásnak minden jókat kivántunk, mindegyik utjának indult.

Alig haladtam nehány lépésnyire, hogy tevéimet, melyek azalatt kimutatott utjokon előre haladtak, ismét elérhessem, midőn a háládatlanság és irigység rosz lelke keblembe fészkelődött. Töprenkedtem elvesztett negyven tevémen, de még inkább a rajtok lévő gazdagságon. „A barátnak,“ igy gondolkodám, „mind ezen drágaságokra nincsen szüksége; hiszen ő tetszése szerint parancsolhat az egész kincscsel, s abból annyit vehet, a mennyit akar.“ Én tehát a legfeketébb háladatlanságot forralva, egyszerre eltökélém magamban, hogy tevéit terhestül elszedem.

Tervem végrehajtása végett legelőbb megállitám tevéimet, s azután a barát után szaladtam, kinek egész erőmből utána kiálték, mintha még valami mondandóm volna neki; egyuttal jegyek által értésére adám, hogy ő is állitsa meg tevéit, s várjon rám. Meghallá kiáltásomat, s megálla.

Midőn utólértem, mondám neki: „Atyámfia! alig hagytalak el, midőn meggondolék valamit, mi előbb eszembe nem jutott, s miről talán magad sem gondolkodtál azelőtt. Te igen jó barát vagy, s egy csendes, minden földi gondoktól s egyéb foglalatosságoktól, azt kivéve, hogy istennek szolgálj, szabad élethez vagy szokva. Te bizonynyal nem fogod tudni, mily terhet vállaltál magadra, midőn általvettél ily számos tevét. Ha fogadnád tanácsomat, csak harminczat vinnél el magaddal, s vélekedésem szerint még ezeknek vezetésével is elég bajod lesz. E tekintetből bizhatol bennem, mert nekem e dologban van tapasztalásom.

„Úgy vélem, igazságod van“ mond a barát, ki látá, hogy nem igen tagadhat meg tőlem valamit, „s megvallom,“ folytatá, hogy erről valóban nem gondolkodtam. Arról, a mit itt mondasz, már valóban nyugtalankodni is kezdtem. Azért válaszsz magadnak ki közülök tizet, s vezesd el Isten nevében.“

Én tehát kiválaszték tizet, megtéritém s többi tevém után eresztém. Valóban nem hittem, hogy a barátot ily könnyen rábeszélhetem; ez telhetetlenségemet még inkább öregbité, s kecsegtetém magamat, hogy talán baj nélkül kaphatok tőle még tizet.

A helyett tehát, hogy a gazdag ajándékot, melyet épen ada, megköszöntem volna, igy szólottam hozzá tovább: „Atyámfia! azon részvételnél fogva, melylyel viseltetem nyugodalmad iránt, meg nem válhatom tőled, hogy figyelmessé ne tegyelek annak isméti megfontolására, mi bajos harmincz tevével bánni, kivált oly embernek, mint te, ki az ilyeshez épen nem szoktál. Sokkal nyugodalmasabb lehetnél, ha engem még egyszer megajándékoznál ugy, mint csak az imént. Én neked ezt, mint könnyen általláthatod, nem annyira magam s önhasznom miatt, mint inkább a végre cselekszem, hogy ez által neked nagyobb örömet szerezzek. Könnyitsd meg tehát terhedet még tiz tevével, s add által azokat is nekem, mint oly embernek, ki szintoly könnyen bánik száz tevével, mint egygyel.“

Beszédem kivánt foganatu volt, s a barát minden vonakodás nélkül általengedé a tiz tevét, melyet ujra kivántam tőle, ugy, hogy neki nem maradt már több, csak husz. Én tehát hatvan tevének birtokában voltam, melyek terhének értéke jóval felülmulta sok fejedelem gazdagságáét, s igy azt lehetne gondolni, hogy igy végre meg kellett lennem elégedve.

Azonban, oh igazhitüek uralkodója! valamint a vizkórságos, ki minél többet iszik, annálinkább szomjazik, még hevesebben vágyakodtam, hogy a barátnak maradt husz tevét is magamévá tegyem.

Megkettőztetém tehát buzgó kérésemet, esedezésemet és sürgetésemet, a barátot arra venni, hogy a huszból még tizet adjon, s ő végre hajolt kérésemre. A mi a még nála levő tiz tevét illeti, ezekért megölelém, megcsókolám, s szentül kérém, hogy meg ne tagadja tőlem, s azáltal azon örökös kötelezettségeknek, melyekkel iránta viseltetem, tegye fel a koronát, hogy végre azon nyilatkoztatásával, hogy mindenre rá áll, örömömet teljesité.

„Jó hasznát vedd azonban atyámfia! – mond ő – s emlékezzél meg arról mindig, hogy az Isten szintoly könnyen elveheti tőlünk a gazdagságokat, a mint azokat adta, ha nem forditjuk szegények gyámolitására, kiket ő csak azért hágy szükségben, hogy a gazdagoknak alkalmuk legyen, alamizsnáik által nagyobb érdemeket szerezni ama világra.“

Elvakultságom oly nagy volt, hogy nem voltam képes ily üdvösséges tanácsot követni. Sőt meg sem elégedtem azzal, hogy magamat nyolczvan tevéim birtokában lenni láttam s tudtam, hogy oly kincscsel vannak megterhelve, melylyel nekem a legboldogabb emberré kellett lennem; hanem eszembe jutott, hogy az a kis szelencze kenőcs, melyet a barát magához vett, s nekem megmutatott, valami sokkal nagyobb értékü lehet, mint mindazon kincsek, melyeket neki köszönheték.

„A hely, honnan a barát elvevé,“ igy okoskodám magamban, „s azon nyugtalanság, melylyel annak birtokába jutni törekedék, gyanitatja velem, hogy az valami rejtélyest foglal magában.“

Ez engem annak megnyerése végett következőre indíta. Csak épen imént ölelém meg s búcsuztam el tőle. Azonban még egyszer feléje fordulék, s mondám neki: „Még egyet, mitevő leszsz ama kis kenőcs szelenczével? Oly csekély becsűnek látszik előttem,“ folytatám, „hogy nem is érdemes arra, hogy magaddal vigyed; kérlek tehát, ajándékozd nekem. Hiszen általában véve egy barátnak, mint te, ki a világ hiuságairól egészen lemondott, ugy sem kell hajkenőcs.“

Adta volna az Isten, hogy ezen szelenczét megtagadta volna tőlem! Azonban, ha tenni akarta volna is, már nem lettem volna eléggé eszemen, s azontul erősebb is voltam nálánál, s erősen eltökélve, annak magam részére erővel való megszerzésére is, hogy meg legyek nyugtatva a felől, nehogy valaki mondhassa, hogy ama csak legkevesebbet is kapott a kincsből, – bármennyi háládatossággal tartoztam is neki.

A barát azonban, a helyett, hogy megtagadta volna tőlem, azonnal kihuzá kebléből, s a legnagyobb illendőséggel általadá nekem, mondván: „Itt van, atyámfia, nehogy még ez az egy is hibázzék teljes megelégedésedből. Ha szolgálhatok még más valamivel, csak mondd meg, én kész vagyok annak teljesitésére.“

Midőn a szelencze kezeimben volt, kinyitám, megtekintém a kenőcsöt, s mondám hozzá: „Minthogy oly jószivü vagy, hogy ki sem fáradsz az irántam való szivességekben, mondd meg kérlek, mi különös hasznát vehetni ezen kenőcsnek?“

„Az felettébb emlékezetre méltó és csudálatos“ mond a barát. „Ha t. i. abból egy keveset a bal szemedre és szempilládra kensz, szemeid elébe tünnek minden kincsek, melyek a föld kebelében rejtekeznek; ha pedig jobb szemedre kensz valamit belőle, megvakulsz.“

E csudálatos foganatot magamon kivántam tapasztalni, s ezért, kezébe adván a szelenczét, mondám a barátnak: „Nesze, s kenj egy keveset a kenőcsből bal szememre; te ahhoz jobban értesz mint én. Égek azon kivánságtól, azt magamon tapasztalni, a mi nekem hihetetlennek tetszik.“

A barát kész vala e fáradságra. Be kelle hunynom bal szememet, s ő rá kene egy keveset a kenőcsből. Ez meglevén, kinyitám szememet, s látám, hogy igazat mondott. Én valósággal temérdek számu kincstárakat szemlélék meg, melyek oly temérdek és számtalanféle kincsekkel valának megtelve, hogy lehetetlenség lenne, azokat mind egyenkint előadnom. Mivel azonban jobb szememet kézzel erősen be kelle fognom, s én ezt eluntam, megkérém a barátot, hogy ezen kenőcsből a jobb szememre is kenjen egy keveset.

„Azt is megteszem ugyan,“ mond a barát, „azonban nem szabad megfelejtkezned arról, a mit csak az imént mondtam, hogy mihelyt csak egy keveset tészsz belőle jobb szemedre, azonnal megvakulsz tőle. A kenőcsnek már egyszer meg van ezen ereje, s ehhez kell magadat tartanod.“

A helyett, hogy elhittem volna, hogy a barát igazat szól, inkább azt képzeltem magamban, hogy alatta még más titok is lappang, melyet nem akar velem tudatni.

„Atyámfia“ mondám hozzá, „jól látom, hogy el akarsz ámitani; hiszen természet ellen való volna, ha egy és ugyanazon kenőcs két épen ellenkező foganatot szülne.“

„S mégis egészen ugy van a dolog, a mint neked mondom,“ felel a barát, az Isten nevét hiva tanubizonyságul, „s elhiheted szavamra, mert én az igazságot sohasem vagyok képes eltagadni.“

Én a barát szavának, ki velem mint becsületes ember szólott, nem akarék hinni; azon telhetetlen kivánás, hogy a föld minden kincseit öntetszésem szerint nézhessem, s azokkal talán, valahányszor kedvem telnék, élhessek, azt tevé, hogy sem nem hallgattam óvó intéseire, sem pedig egy dolgot el nem akarék hinni, mely – mint nemsokára azután legnagyobb szerencsétlenségemre tapasztalám, – csak igen is igaz volt.

Belém fészkelt előitéletemben azt hitetém el magammal, hogy ezen kenőcs, ha bal szemre kenve oly erejü, hogy a föld minden kincseit láttatja, jobb szemen használva talán azon erővel bir, hogy azokkal azonnal kivánságom szerint parancsolhatok. Ezen gondolatomban erősködve unszolám a barátot, hogy kenjen valamit a jobb szememre; ő azonban állhatatosan vonakodék annak teljesitésétől.

„Minekutána ennyi jót tettem veled atyámfia, mond ő hozzám, „rá nem vehetem magamat, hogy neked ily szörnyü boldogtalanságot okozzak. Fontold meg magad, mily szerencsétlenség a szeme világától megfosztva lenni, s ne helyezz azon szomoru kénytelenségbe, hogy oly dologban tegyek eleget kivánságodnak, melyet holtod napjáig siratnál.“

Én megátalkodásomban végsőre vetemedtem. „Atyámfia, mondám hozzá eléggé kemény hangon, kérlek, hagyj fel mindazon nehézségekkel, melyeket itt teszesz nekem; te nekem nagylelküleg megtettél mindent, a mit tőled addig kértem, azt akarod most, hogy ily szembe sem tünő csekélység miatt megelégedetlenül váljam el tőled? Isten nevében, tedd meg ezen utolsó kegyességet is velem. Akármi legyen is következése, soha sem foglak okolni, hanem annak oka mindig rám fog háramlani“

A barát minden lehetséges módon próbált ellentállani, de midőn látná, hogy képes volnék rajta erőt venni, mondá: „Minthogy már épen okvetetlenül akarod, megteszem kivánságodat.“

Ekkor vett egy keveset ezen veszélythozó kenőcsből, s a jobb szememre kente, melyet erősen behunytam. De fájdalom, midőn ismét felnyitám, nem láttam szemem előtt egyebet sürű setétségnél, s én folyvást vak maradtam, a mint látod.

„Oh szerencsétlen barát.“ Kiálték azonnal, „a mit mondottál, csak igen is igaz! Boldogtalan kiváncsiság“ tevém hozzá, „telhetetlen gazdagságok után való vágyakodás, a szerencsétlenségnek mily örvényébe döntöttetek engem! Érzem ugyan, hogy ezt mind magam okoztam magamnak; azonban, kedves atyámfia“ szólék a barát felé fordulva, „ki te oly adakozó és jól tévő vagy, nincsen annyi csudatévő titkaid között egy is, mely nekem szemeim világát ismét visszaadná?“

„Boldogtalan“ felel nekem erre a barát, „hogy ezen szerencsétlenséget el nem kerülted, bizonyára nem hibám; neked azonban most csak az jutott, a mit megérdemlettél, s szived vaksága tested világtalanságát okozta. Igaz, hogy birok titkokkal; ezt te azon rövid idő alatt, hogy együtt vagyunk, könnyen észrevehetted; azonban egyet sem ismerek, mely szemed világát ismét visszaadhatná. Ha gondolod, hogy van még egy olyan is, folyamodjál az Istenhez; csak ő adhatja neked azt ismét vissza. Ő neked oly kincseket adott, melyekre nem valál érdemes; ő azoktól most ismét megfoszta, s általam oly emberekre juttatja, kik nem lesznek oly háládatlanok mint te.“

A barát egy szót sem szóla többé, s én sem birtam neki felelni egy szót is. Ő most zavarodásomban, s egy leirhatatlan mély fájdalomba merülten elhagya, s minekutána nyolczvan tevémet összegyüjté, maga előtt hajtá azokat, s folytatá utját Balsora felé.

Rimánkodám neki, hogy ne hagyna el ezen szerencsétlen állapotomban, s vezetne legalább a legelső karavánig; de ő siket marada kéréseim s jajgatásaim iránt. Ily móddal megfosztva szemeim világától, s mindentől, a mivel e világon birtam, éhség és szomoruság miatt meghaltam volna, ha egy karaván, mely Balsorából jött, fel nem vett s Bagdádba nem vitt volna.

Oly helyzetből, mely, ha mindjárt nem hatalomra s erőre is, de legalább gazdagságra s fényre nézve, engem fejedelmek sorába állita, egyszerre gyám nélkül látám magamat koldusbotra jutni. Kénytelen valék alamizsnáért esedezni, a mit eddig tettem is; de hogy Isten ellen való vétkemért lakoljak, egyuttal azon büntetést is szabtam magamnak, hogy minden jóltevőtől, ki könyörül nyomoruságomon, egy pofoncsapást kapjak.

Ez az oka, oh igazhitüek uralkodója! ama magamviseletének, mely felséged előtt tegnap oly különösnek tetszett, s rám talán haragját is háritotta. Bocsánatot kérek még egyszer, mint rabszolgája, és szivesen alája vetem magamat minden büntetésnek, melyet megérdemlettem. Ha azonban felségednek tetszenék, bünbánatomról itéletet hozni, meg vagyok róla győződve, hogy igen csekélynek s messze bünöm alatt lévőnek fogja felséged találni.

Minekutána elbeszélte a világtalan történeteit, mondá a chalyf hozzá: „Baba Abdallah, bünöd nagy; azonban, hála az Istennek, hogy általláttad annak nagyságát, s magadra azért ezen nyilvános elégtételt szabtad. Ez már most elég: azután magadban gyakorold ezen bünbánásodat; s el ne mulaszd semmi imádságodban, melyet hitbeli kötelességből teszesz mindennap, hogy őtet bocsánatért kérd; s hogy ettől életed fentartásáról való gondoskodásod el ne vonjon, egész életedre kiszabok egy alamizsnát, melyet neked nagyvezérem kiadatand. Azért el ne távozzál, s várakozzál, mig parancsom teljesité.“

Ezen szavaknál leborult Baba Abdallah az uralkodó fejedelmi széke előtt, s felkelvén, minden kigondolható szerencsét s boldogságot kivánt neki.

Harun Arresyd chalyf, megelégedve Baba Abdallah és a barát történetével, a fiatal ember felé fordult, kit kanczájával láta oly roszul bánni, s szintugy megkérdezte tőle nevét, mint a vaktól. A fiatal ember mondá neki, hogy neve Sidi Numan.

„Sidi Numan“ mond erre a chalyf hozzá „én életemben már sok lovat láttam nyereg alá szoktatni, s magam is szoktattam már, de még egyet sem oly kegyetlenül ütni verni, mint te tegnap az utczán, s minden nézők botránkoztatására, kik a miatt hallhatólag morogtak, bántál kanczáddal. Én szintugy megbotránkozám rajta, mint a körülállók, s nem sok hibázott, hogy – egészen egyébiránti szokásom ellenére – ki nem nyilatkoztatám magamat, pajkosságod félbeszakasztatására. Mindamellett is külsőd nem mutat kegyetlen s durva emberre. Sőt kész vagyok elhinni, hogy nem épen ok nélkül bántál vele igy. Minthogy tudom, hogy ez nem volt először, s te már hosszabb idő óta naponkint kinozod igy kanczádat, szeretném annak okát megtudni, s azért idéztelek előmbe, hogy azt tőled megtudjam. Fedezd fel azért előttem a dolgot egész mivoltában, s ne titkolj el tőlem semmit is.“

Sidi Numan könnyen elértette, mit kiván tőle a chalyf; de ennek teljesitése őt a legkinosb zavarodásba ejté. Több izben változott szine, s akaratja ellen látszott belőle a zürzavar, melyben volt. Mindamellett meg kellett vallani az okát. Ezért, minekelőtte megszólamlék, leborula a chalyf fejedelmi széke előtt, s midőn ismét felkele, beszédhez akara fogni, hogy kielégitse a chalyf ujságvágyát; mindazáltal zavarodva hallgatott, nem annyira a chalyfnak, ki előtt megjelent, dicsősége, mint inkább teendő elbeszélése tartalmától rettenve meg.

Bármi nyughatatlanul várta is különben a chalyf akaratja teljesitését, még sem mutatott haragot Sidi Numan hallgatásáért; mert azt vélé, hogy talán nincs elegendő bátorsága, előtte szólani vagy hogy beszédének azon hangjától, melylyel megszólitá, szeppent meg, vagy hogy végre abban, a mit elő kelle beszélnie, oly dolgok fordulnának elő, melyeket inkább el szeretne hallgatni.

„Sidi Numan“ monda hozzá a chalyf bátoritására, „szedd össze magad, s képzeld ugy a dolgot, mintha azt, a mit kivántam, nem nekem, hanem valamelyik barátodnak, ki arra megkérne, kellene elbeszélned. Ha egyébiránt e történetben olyas valami foglaltatnék, a mi neked zavart okoz, vagy melyről gondolod, hogy engem megbánthatna, azt előre megbocsátom. Azért tehát ne nyugtalankodjál, beszélj bizvást, s el ne titkolj előttem semmit is, épen ugy, mintha legjobb barátodat szemlélnéd magad előtt.“

Sidi Numan, kit a chalyf utolsó szavai megnyugtatának, végre megszólamlott, mondván: „Igazhitüek uralkodója, bármi nagy légyen is a zavarodás, melybe felséged közelében, s fejedelmi széke fénye előtt esik minden halandó, mégis sokkal erősebbnek érzem magamat, hogy sem elhinném, hogy ezen tisztelő félelem annyira el birna némitani, hogy a felségednek tartozó engedelmesség ellen vétsek, vagy abban, mit tőlem kivánna, tudósitással szolgálni ne tudnék. Ha nem merem is magam legtökéletesb embernek állitani, még sem vagyok viszont oly roszakaratu, hogy csak valaha is eszembe jutott volna legkisebb olyas valamit a törvények ellen cselekedni, a mi bennem félelmet gerjeszthetett volna ezeknek kemény büntetésöktől. Azonban, bármi jó volt is akaratom, elismerem mégis, hogy nem voltam ment tudatlanságból elkövetett hibáktól. Ez az én esetem. Mindamellett nem mondom, hogy a felségedtől még meghallgattatásom előtt nyert kegyes bocsánatjában bizom; hanem inkább meghajlom felséged igazságos itélete, sőt büntetése alá is, ha megérdemlettem. Megvallom, hogy kanczámmal egy idő ótai bánásom furcsa, kegyetlen s nem követnivaló, de reménylem, hogy okát igen helyesnek, engem pedig inkább szánakodásra, mint büntetésre méltónak fog itélni. Azonban nem illik unalmas előbeszéddel felségedet tovább is függőben tartanom, a miért is ime történetem.“