Sidi Numan története.

„Igazhitüek uralkodója,“ folytatá Sidi Numan, származásomat elhagyom, mert az nem oly fénylő, hogy érdemes volna az emlitésre. A mi a szerencse javait illeti, elődeim jó gazdálkodásukkal hagytak reám annyit, a mennyit csak kivánhattam, hogy abból becsületes ember módjára fenhéjázás nélkül és másnak terhére nem esve, élhessek.

Ily körülmények között szerencsém befejezésére nem kivánhattam már egyebet, mint oly szeretetre méltó házaspárt lelhetni, ki engem szintoly hűszivüleg és gyengéden szeretne viszont, mint én őtet. Az Istennek azonban nem tetszett engem olyannal ajándékozni meg; hanem inkább olyat ada, ki összekelésünk első napjától kezdé türelmességemet oly próbákra tenni, melyeket csak azok képzelhetik el, kik hasonlókat valának kénytelenek szenvedni.

Minthogy honunk szokásai szerint minden házasságok ugy szerződnek, hogy azt, kivel összekelünk, azelőtt sem látjuk, sem ismerjük, tudva lesz felséged előtt, hogy nincs oka panaszkodásra egy férjnek is, csak ijesztő csunya, vagy idétlen alaku ne legyen elvett neje, s jó erkölcsei, esze, módos magaviselete, testének netaláni apróbb hibáit ismét felüssék.

Midőn nőmet legelébb látám fátyola nélkül, – akkor t. i. midőn a szokott szertartások után épen házamhoz hozatot, – örültem, hogy szépségéről tett magasztalásokban meg nem csaltak; egészen izlésem szerintinek találtam, s ő nekem tetszett.

Összekelésünk utáni napon több tál ételből álló ebédet adtak az asztalra. Az ebédlőbe menék, hol nem találván nőmet, hivatám. Sok ideig hagyván magát várni, végre előjött. Én nyugtalanságomat elpalástolám, s igy asztalhoz ülénk.

Én legelébb a rizsből evém, melyet szokásként kanállal vevék ki. Nőm ellenben, kanál helyett, zsebében hordozott kis evőeszközből, egy fülvakaró kalánformát veve elő, melylyel kezde a rizsből kivenni, s azt szemenként, – mert több rá sem fért – szájába kezdé rakni.

Ily evésmódon elbámulva, mondám hozzá: „Amine – mert ez volt neve – szüleid házánál igy tanultad enni a rizst? Azért teszed talán, mivel nem vagy nagyehető, vagy szemenként akarod megszámlálni, hogy egyszer ne egyél többet mint másszor, ha csupa takarékosságból teszed, hogy tékozlóvá ne legyek, bizonyossá teszlek, hogy e részben nincs mitől félned, s hogy az által sohasem fogunk tönkre jutni. Hála az Istennek, van annyink, hogy abból könnyen elélhetünk, anélkül, hogy megtagadnók magunktól a szükségest. Azért kedves Aminém, ne kényszeritsd magad, hanem egyél ugy, mint engem látsz enni.“

E barátságos móddal, tett észrevételeimre, udvarias feleletet vártam tőle; azonban egy hangot sem válaszolva, tovább is csak ugy evett, s hogy még inkább boszantson, csak néha falt egyet a rizsből, s a helyett, hogy a többi ételből is evett volna velem, csak néha néha dugott annyi összezsurmolt kenyeret a szájába, a mennyit egy veréb is felkapott volna.

Agyafurtsága boszanta. Hogy azonban kedvét keressem, s kimentsem, azt képzelém magamban, hogy nem szokott hozzá férfiak társaságában enni, annál kevésbbé pedig férjével, kinek jelenlétében talán tartózkodásra taniták, mit ő együgyüségében felettébb messze üzött. Azt is gondolám, hogy talán már reggelizett, vagy ha nem is, akar magának egy kevés étvágyat hagyni, hogy azután magában tetszése szerint falatozhassék. E gondolataim miatt semmi olyat sem mondtam neki tovább, a mi elijeszthette, vagy a miből rosz kedvemnek valami jelét sejdithette volna. Ebéd után szintoly barátságosan válék el tőle, mintha rendes magaviseletével legkisebb okot sem adott volna a megelégedetlenségre, s magában hagyám.

Este szintugy tett, jövő nap is, s átalában véve valahányszor együtt evénk, mindig szintazon módon viselte magát. Én jól láttam, hogy egy asszony lehetetlenül élhet oly kevés eledelből el, mint a mennyit ő veve magához, s következőleg ez alatt más valami előttem ismeretlen titoknak kell rejtezni. Ez engem tettetésre birt. Én tehát ugy tevék, mintha nem is figyelnék cselekedeteire, azt remélve, hogy idővel hozzám szokik, a mint kivántam; reményem azonban nem sikerült, miről rövid időn meg is kelle győződnöm.

Egy éjjel, midőn Amine engem legmélyebb álomba merültnek gondola, egész csendességgel felkele, s én észrevevém, hogy a legnagyobb vigyázattal, nehogy valami zörrenés által felébreszszen, felöltözködött. Sehogysem foghatám meg, mi czélból háborgatja nyugalmában magát, s vágyakodva megtudni, mi szándékkal jár, mély álomban szendergőnek tettetém magam. Egészen felöltözve, nagy csendességgel mene ki a szobából.

Mihelyt kiment, fölkelék, s magamra öltém köntösömet. Egy az udvarra szolgáló ablakból észrevehettem, hogy az utczaajtót nyitotta ki és kiment.

Azonnal az ajtóhoz sieték, melyet félig nyitva hagytam, s utána suhanék a holdvilágban, mig egy temetőhelybe nem látám bemenni, mely házunk közelében feküdt. Azonnal egy a temetővel határos falra mászék, s minekutána jól körülnéztem, nem láthat-e senki, megpillantám Aminét egy gule-val.1)

Felséged fogja tudni, hogy mindakét nemen lévő gulek a mezőségen kódorgó rosz lelkek. Rendszerint régi, düledezett épületekben lappangnak, a honnan az utasokra rohannak, azokat megölik, s husokat felfalják. Ha nem kapnak utasokat, éjente temetőhelyekre mennek, hol a kivájott holt testeket emésztik meg.

Én szörnyen megijedtem, midőn nőmet e boszorkánynyal láttam menni. Egy az nap eltemetett holtat vájtak ki, s a gule több izben szeldelt le róla hust, melyet a sir karimáján ülve, együtt megettek. Mig e borzasztó s embertelen eledelt költék el, egész csendességben beszélgetének együtt, magam azonban sokkal messzebb voltam tőlök, hogysem beszédökből valamit érthettem volna, mely szintoly különös lehete, mint vacsorájok, melyre most sem emlékezhetem vissza borzadás nélkül.

Elvégezvén borzasztó falatozásukat, a holt tetemet ismét a sirba veték, melyet a kivájott földdel ismét befedének. Én elhagyám őket, és sietve takarodtam haza. Bejövet az utczaajtót félig nyitva hagyám, s minekutána hálószobámba érkeztem, lefeküvém ismét, s alvónak tettetém magamat.

Amine nemsokára egész csendesen bejött az ajtón, levetkezett s lefeküdt, örömmel teli – mint nekem tetszett – hogy minden oly jól mene, hogy én észre nem vettem.

Gondolatokba merülve oly embertelen s förtelmes cselekedetről, milyennek épen most valék szemmel látott tanuja, s teli idegenséggel a mellett feküdni, ki azt elkövette, igen sokáig tartott, mig elalhattam. Végre mégis elalvám, de oly gyengéden, hogy az első szózatra, mely hajnal hasadtával nyilvános imádkozásra szólita, felserkentem. Felöltözém, s a mecsetbe menék.

Imádság után kimenék a városból, s a reggelt a kertben sétálással s annak fontolgatásával töltém el, mitevő legyek, nőmet élete módja változtatására birhatni. Félrevetve minden eszembe ötlött erőszakos módokat, elhatározám magamban, hogy szerencsétlen hajlandóságának elszoktatására, csak szelid módokat használjak. – E fontolgatások közben észrevétlenül jutottam lakásomig, melybe épen délkor léptem be.

Mihelyt Amine meglátott, tálaltatott s mi ebédhez ülénk. Minthogy láttam, hogy a rizst még most is folyvást csak szemenkint eszi, minden, csak lehető szelidséggel mondám neki; „Amine, tudod mi nagy okom volt összekelésünk utáni első napon csodálkoznom azon, hogy te csupán a rizsből, ebből is pedig oly furcsa módon ettél, hogy akármelyik más férj is megbántódott volna általa; tudod továbbá, hogy én erről elégedetlenségem értésedre adásával megnyugodtam, s arra kértelek, hogy a többi felhordott, és izlésed iránti kedvezésből különféle módon készitett husételekből is egyél. Azóta asztalunk mindig azon módon volt teritve, az étkek közti némely változást kivéve, nehogy mindig ugyanazt legyünk kénytelenek enni. Emlékeztetéseim azonban sikeretlenek maradának, s mind a mai napig sem hagytál fel vele, hanem tovább is rajta vagy, nekem e boszuságot okozni. Én hallgattam, mivel nem akartalak kényszeritni, s igen sajnálnám, ha az, a mit jelenben mondok, téged legkisebbé is megsértene, azonban Amine, mondd meg kérlek, nem jobb-e az előttünk levő hus a halotti husnál?“

Alig ejtém ki ez utolsó szavaimat, midőn Amine, ki igen jól sejdité, hogy éjszaka meglestem, minden képzelhetést felülmuló dühösségre gerjedt, arczulata szinte égett; szemei majd kidudorodtak fejéből s dühében tajtékzott.

Ezen borzasztó állapotja rémüléssel tölte el; megmeredtem, tehetetlen voltam ellenem koholt gonoszságától, melyen felséged maga is fog csodálkozni, megőrizkednem.

Erre legnagyobb hevében egy hozzája közel álló vizmedenczét ragada meg, ujjai hegyét belemártá, nehány érthetetlen szavat mormogva, arczul fecskendeze s dühöngő hangon orditá felém:

„Boldogtalan, vedd kiváncsiságod bérét, s légy ebbé.“

Alig mondá ki Amine, kiről eddig még nem tudtam, hogy boszorkány, ez ördögi szavakat, midőn hirtelen kutyává változottnak szemlélém magamat. E váratlan változás miatti meglepetésem s álmélkodásom közben elfelejtkezém eleinte menekedésemre gondolni, s igy elég ideje volt egy botot ragadni fel, s engem megkinozni. Valóban oly kegyetlen ütésekkel vendégelt, hogy most sem foghatom meg, mint maradtam életben. Udvarra szökésemmel dühét kerülni vélém; azonban ott is szintazon méreggel üldözött, s bármi fortélyosan bujkáltam is egyik oldalról a másikra ütései kikerülésére, még sem voltam eléggé tapasztalt az azok elleni magam védésében, s igy még számos ütést kelle kiállanom. Belé fáradván végre kinzásomba s üldözésembe, s mintegy kétségbeesve azon, hogy kivánsága szerint agyonüthessen, ennek végrehajtására uj módot talála fel. Kinyitá t. i. egy kevéssé az utczaajtót, hogy azon pillanatban, midőn rajta kisuhanni próbálnék, összeroncsolhasson. Bármint lettem is pedig kutyává, mégis észrevevém veszélythozó tervét, s minthogy a rögtöni veszély önszabaditásunkra maga tanit, magatartására s mozgására vigyázva, jól ellesém az időpontot, melyben figyelmét megcsalván, hirtelen kisuhantam, s igy mentém meg életemet s rontám el gonosz szándékát. Egyébként valóban kár nélkül is menekedtem ki. Azt kivéve, hogy farkam vége egy kevéssé becsipődött.

Emiatti fájdalmamban orditva s ugatva szaladtam végig az utczán, s igy vonám magamra több kutya figyelmét, kik meg is mardostak. Üldözéseik elkerülésére egy ember boltjába ugrám, ki tisztitott ürüfőket, nyelveket és lábakat árult s hol bátorságban is voltam.

Az ember először könyörülve véde s szétkergeté az engem üldöző s szinte házába is betolakodó ebeket. – Részemről az vala első gondom, hogy egy zugba rejtezkedém, hol nem láthatának. Azonban itt sem lelém fel a reménylett pártolást és védhelyet. A férfi azon rendéntuli babonások egyike volt, kik tisztátalan állatnak vélve az ebet, nem kaphatnak elegendő vizet és szappant ruháik kimosására, ha csak elmenet ért is hozzájok valami kutya. Minekutána tehát az engem üldöző ebek eltávoztak, ismételve mindent elkövete, hogy még aznap üzhessen ki házából; én azonban fürkészései elől biztos helyre valék elbujva. Igy akarata ellen töltém el az éjt boltjában, s e nyugalomra valóban szükségem is vala, hogy Amine rosz bánásmódját valahogy kinyögjem.

Hogy felségedet csekélységek elbeszélésével ne untassam, elváltozásom felett tett képzelődésimet elhallgatom, s csak azt jegyzem, hogy következő nap, midőn gazdám, ki korán mene ki bevásárolni, ürüfőkkel, nyelvekkel s lábakkal terhelve visszatért, boltját kinyitá s áruit kiraká, én elősompolygék buvóhelyemből, s minthogy a hus szagára épen látám boltja elébe gyülekezni a szomszéd ebeket, közéjük elegyedém azon reménynyel, hogy valamit vet az árus, s kérőleg álltam elébe.

Gazdám figyelni látszék arra, hogy én, nála menekedvén, még nem ettem semmit is, s avval jelelt ki, hogy többször, és nagyobb darabokat adogata, mint a többi kutyának. Osztogatása végével boltjába akarék visszatérni, mely szándékomat ránézéssel és farkam barátságos csóválgatásával igyekezém tudtára adni, s általa egyszersmind pártfogása ismétlésére kérni; de ő hajthatatlan vala s szándékomnak bottal s oly keményszivü tekintettel álla ellen, hogy kénytelen valék eltávozni.

Nehány házzal odább egy kenyérsütő boltja előtt állék meg, ki ama komoly ürüfejcsiszárral ellenkezésben vidám s jókedvü embernek látszott lenni, s valóban az is volt. Épen reggelizett s noha éhségemnek még épen semmi jelét sem mutattam, mégis egy darab kenyeret ada. Minekelőtte egyéb kutya módjára telhetetlenül utána rohannék, főhajtással s farkcsóválással iparkodám neki mintegy köszönetemet kijelenteni. – Ebbeli udvariasságomat megköszönte s mosolyga. Én nem valék éhes, hogy azonban kedvében járjak, felvevém s megevém a kenyeret, még pedig oly lassan, hogy abból észreveheté, hogy csak az ő kedveért eszem azt. Ezt ő mind észrevevé s oly szives vala, hogy boltja körül megszenvede. Én tehát leültem, még pedig arczczal az utcza felé fordulva, annak jeléül, hogy ezentul csak pártfogásáért esedezem.

Ő ezt nemcsak megengedé, hanem meg is simogata, miből bizvást észrevehettem, hogy szabad hajlékába bemennem. Én ezt oly móddal tevém, melyből gyanithatá, hogy azt csak engedelmével teszem. Nem vevé rosz néven, sőt fekvőhelyet is mutata, hol nem leendek láb alatt; én azonnal elfoglalám azt, s el sem is hagyám mig házában valék.

Mindig jól bánt velem, s nem reggelizett, ebédelt, vagy vacsorált, hogy nekem abból elegendő részt ne juttatott volna. Én részemről ezért minden kitelhető ragaszkodással és hűséggel viseltettem iránta, melyet csak kivánhata háladatosságomtól.

Mindig szemmel tartám s egy lépést sem teve házában, hogy ne követtem volna. Szintazt tevém, ha ideje engedé, hogy dolgaiban a városba ment. Én e részben annál pontosabb valék, mivel észrevettem, hogy figyelmem tetszék neki s hogy gyakran, ha kimenő szándéka volt, s én azt véletlenül észre nem vettem, Piróka néven, melyet ada, maga után szólita.

E felszólitásra helyemről mindenkor az utczára, ugrottam s ott futkostam, ugrándoztam s viczkándoztam az ajtó előtt. Ezen örömjeleket csak kijöttével hagyám félbe s ekkor, előtte vagy utána futkosva, s örömöm kijelentésére időről időre ránézve, hiven követém.

Már jó ideig a háznál voltam, midőn egykor egy asszony kenyeret venni jöve. Midőn gazdámnak azt kifizeté, a többi jó pénz között egy hamis darabot is ada neki. A sütő, rá ismervén a rosz pénzre, visszaadá az asszonynak, s mást kivánt helyette.

Az asszony vonakodék azt visszavenni, s jónak állitá. Gazdám az ellenkezőt vitatá, s szóváltás közben többek között mondja az asszonynak: „E darab oly szembetünőleg hamis, hogy meg vagyok győződve, kutyám, mely pedig oktalan állat, sem hagyná magát azzal rászedni. „Jöszte Piróka!“ mondá tovább engem hiva. Szólitására azonnal a fizető-asztalon termék. A sütő elém veté a pénzdarabokat, s mondá: „Nézd meg, nincs-e közte hamis darab?“ Én minden darabot megnéztem, azután a hamisat lábommal félretoltam, s uramra néztem, mintha mutatni akarnám neki.

A sütő, ki csak véletlenül s tréfából hivatkozék itéletemre, nagyon meg volt lepetve, midőn látá, hogy én azt oly pontosan s tétovázás nélkül eltaláltam. Az asszony, ki most pénze hamisságáról meg volt győződve, elhallgatott, s helyette más jobbat adott. Midőn az elmene, gazdám összehivá szomszédait, s szerfelett magasztalá okosságomat, elbeszélvén nekik a történtet.

A szomszédok magok akarának erről meggyőződni, s mindazon hamis pénzek közül, melyeket jó közé keverve elém adtak, egy sem volt, hogy azt megismervén ki ne választottam volna.

Az asszony részéről szinte minden előtalált ismerősének elbeszélte, mi történt vele. A hamis pénzt megismerő ügyességem hire rövid időn nem csak a szomszédságban, hanem az egész kerületben, s végre lassanként az egész városban elterjedt.

Ezentúl napestig volt foglalatosságom. Eleget kelle tennem mindazok kiváncsiságának, kik uramnál vásároltak kenyeret, s meg kelle mutatnom ügyességemet. Ez az egész várost hozzánk édesgeté, s legtávolabb kerületekből is eljöttek ügyességem próbálgatására, s hirem annyi vevőt szerze gazdámnak, hogy alig elégitheté ki valamennyit. Ez sokáig tartott, s gazdám nem állhatá meg szomszédaimnak azon vallomást tenni, hogy én neki valóságos kincs vagyok.

E parányi ügyességem azonban rövid időn irigyeket támaszta ellene. Utánam leselkedének, hogy elorozhassanak, s ő kénytelen vala rám szorosan vigyázni. Egy nap jött valamely asszony, ujságvágyból, szinte mint a többi, s kenyeret vett. Szokott helyem a fizető-asztalon vala. Előmbe vete hat pénzdarabot, s azok között egy hamisat is. Kikeresém a többi közül, rá tevém lábomat, s asszonyra nézék kérdőleg, valjon nem ez-e az?

„Igen,“ felel az asszony, szinte rám nézve, „nem hibáztad el, ez a hamis.“

Ő engem folyvást csudálkozással szemléle, azalatt hogy én is szintazt tevém. Erre kifizeté a vásárlott kenyeret, s elmenet inte utána menni, a nélkül, hogy a sütő észrevette volna.

Én mindig azon voltam, hogy rendes alakváltozásomból kimenekedhessem. Észrevettem azon figyelmet, melylyel fontolgata az asszony s én azt képzelém magamban, hogy ő talán sejdite valamit szerencsétlenségemről s boldogtalan állapotomról; miben nem is csalatkozám meg. Mindamellett utjának hagyám indulni, s csak utána néztem. Midőn azonban néhány lépésnyit haladott, visszafordult, s minthogy látá, hogy mozdulatlanúl nézek utána, ujra intett hogy kövessem.

Most már nem kétkedém tovább, hanem látván, hogy a sütő épen kemenczetisztogatással foglalatoskodik uj sütés alá, s rám nem figyel, leugrottam a fizetőasztalról, s az asszony után szaladék, ki ezen nagyon látszott örvendeni.

Egy darabig menvén, házához ért, az ajtót kinyitá, bemene, s mondá hozzám: „Jöszte be; nem fogod megbánni, hogy utánam jöttél.“ Bemenvén utána, betevé az ajtót, s szobájába vezete, hol egy rendes szépségü leányt láték himezni. Leánya volt ez a jószivü asszonynak, ki magával vitt, s a ki, mint mindjárt megtudám, az igézésben igen ügyes és tapasztalt volt.

„Leányom“ mond az anya „itt hozom neked a sütőnek azon hires ebét, mely a hamis pénzt oly jól tudja megkülönböztetni a jótól. Tudod, mit mondtam első hirének terjedésekor, hogy ez valami gonoszságtól kutyává változtatott ember lehet. Ma eszembe jutott, hogy a sütőhöz menjek kenyeret venni. Meggyőződtem a hir valóságáról, s oly szerencsés valék, hogy ezen egész Bagdád-csodálta kutyát magam után csalhattam. Mit mondasz ehhez leányom? megcsalódtam talán gyanitásomban?“

„Nem csalódtál meg édes anyám, s én ezt neked mindjárt megmutatom“ felel a leány.

A leány felkelt, elővett egy vizmedenczét, bemártá ujait, megfecskendeze, s mondá:

„Ha természettől kutya vagy maradj az; de ha születésedre nézve ember vagy, e viz erejénél fogva vedd fel ismét emberi alakodat.“

Azonnal felbomlott az igézés; én elvesztém az ebalakot, s ismét emberré lettem, mint azelőtt.

E jótét nagyságától általhatva, a leány lábaihoz borulék, s megcsókolván köntöse szegélyét, mondám neki: „Drágalátos szabaditóm! példátlan jóságának egy idegen iránt, mint én vagyok, határtalan mértékét oly annyira érzem, hogy kérem, mondja meg önmaga, mit tevő legyek, hogy azt illendőképen meghálálhassam, vagyis inkább, parancsoljon velem, mint teljes joggal saját rabszolgájával. Én többé nem vagyok magamé, hanem a magáé; s hogy azt, kit sajátjává teve, közelebbről megismerhesse, röviden elbeszélem történetemet.“

Erre megmondám ki legyek, s azután elbeszélém összekelésemet Aminével, azon udvariságot s türedelmet, melylyel elviselém szeszélyeit, továbbá rendes magaviseletét, s azon méltatlan bánásmódot, melylyel megfejthetetlen gonoszságában kinoza, s szavaimat az épen most szerzett kimondhatatlan szerencséért, az anyjához intézett köszönetemmel fejezém be.

„Sidi Numan,“ szól hozzám a leány „hallgass el ezentul köszönetedről, melylyel nekem tartozni véled magadat. Annak puszta tudása, hogy örömet szereztem oly derék férfiunak, mint te vagy, kipótol nálam minden köszönetet. Beszéljünk inkább Amine hitvesedről. Még hajadon korában ismerém, s valamint én tudám róla, hogy igéző, szintugy én sem valék előtte ismeretlen, mint e mesterséghez szintén egy keveset értő, minthogy ugyanazon egy mesterasszonytól vevők oktatásunkat. Gyakran találkozánk a fürdőben. De minthogy természetünk nem illett össze, szorgosan kerülék minden alkalmat, vele valamely összeköttetésbe jőni, a mi reám nézve annyival könnyebb volt, mivel ő is viszont szint e tekintetből került velem minden közlekedést. Én tehát épen nem csudálkozom gonoszságán. Hogy azonban ismét reád kerüljünk, még az sehogysem elég, a mit éretted épen most tevék; a mibe fogtam, végre is szándékozom hajtani. Még az valóban nem elég, hogy felmentélek azon igézés alul, mely gonoszul zára ki minden emberi társaságból, te is büntesd meg őt érdeme szerint, mi végre térj házadba, s szerezd vissza a neked járó tekintetet, mihez a szükséges eszközöket és módot kezedbe szolgáltatom. Mulasd magad egy kevéssé anyámmal, én azonnal visszatérek.“

Szabaditóm most egy kis mellékterembe mene, s mig abban mulata, uj alkalmam adaték az anyjának kinyilatkoztathatnom, mi nagy hálával tartozom leánya s ő iránta.

„Leányom“ mondá hozzám „mint látod, szintugy ért az igézéshez, mint Amine, de ő ezt oly jól használja, hogy csudálkoznál, ha tudnád, mi sok jót tett már, s tesz naponkint e tudományával. Ezért mindeddig hagyám munkálódni, s hagyom most is. Ha észrevenném, hogy legkisebbé is visszaélne tudományával, nem szenvedném.“

Az anyja épen néhány ilyen csodálatos történet elbeszéléséhez foga, melyeket maga látott, midőn leánya egy kis üveggel belépe.

„Sidi Numan, – monda ő hozzám – könyveim, melyeket épen megtekinték, nekem azt mondják, hogy Amine e szempillanatban nincs otthon, de hogy mindjárt hazatérend. Mondják továbbá, hogy a hűtelen szolgáid előtt ugy tetteti magát, mintha távolléted miatt nagy nyugtalanságban volna, s elhitette velök, hogy neked ebéd alatt valami dolog juta eszedbe, mely miatt haladék nélkül valál kénytelen kimenni, elmenet nyitva hagyád az ajtót, mire egy kutya jöve be, s az ebédlőbe szalada, melyet is bottal kelle elüznie. Térj azért haladék nélkül e kis üveggel vissza házadba. Ha bebocsátottak, Amine visszatértét szobádban várd be, mert nem sokáig fog már kimaradni. E váratlan viszontlátás miatti zavarában hátat forditva, szökésnek ered; ekkor az üvegben levő s készentartott vizből locsolj reá, s egész bátorsággal e szavakat mondd:

„Fogadd ezennel gonoszságod büntetését.“

„Többet nem mondok; sikerét majd meglátod.“

Jótevőm felejthetetlen szavai után, minthogy már semmi sem gátola, tőle s anyjától elbucsúzám, s a legtökéletesebb hála érzeteivel, hogy örökké fogok emlékezni az irántuk tartozó köteleztetésimről, hazatértem.

Minden ugy történt, mint jövendölé a fiatal igéző. Amine nem mulata sokáig. Közeledvén, elébe menék a vizzel, hogy meglocsoljam. Hangosan sikolta, s midőn hátat forditva az ajtó felé sietett, meglocsolám a vizzel s az igézőtől tanult szavakat mondám hozzá. Rögtön kanczává, még pedig azzá változott, melyet felséged tegnap láta.

Meglepetése közepette azonnal üstökön kaptam, minden hánykolódása ellen is ólamba vezetém, kötőféket veték fejére s minekutána gonoszsága s csinje miatti legkeményebb szemrehányások között bekötém, kifáradásig ostorozám; s feltevén magamban, hogy mindennap igy bánok vele.

Igazhitüek uralkodója, – folytatá Sidi Numan elbeszélését végezve, – bátorkodom reményleni, hogy felséged helybenhagyja magamviseletét, s elismeri, hogy ily gonosz és veszedelmes asszonynyal érdemén felüli lágysággal bántam.

Hallván a chalyf Sidi Numan beszédének végét, mondja hozzá: „Történeted jeles a maga nemében, s feleséged gonoszsága megbocsáthatatlan. Nem is kárhoztatom egészen eddigi bünhödését. Szeretném azonban, ha meggondolnád, mi nagy büntetés neki már állattá alacsonyodása is, s megelégednél avval, hogy büneiért ez állapotban hagynád lakolni, sőt parancsolnám is, hogy folyamodjál azon fiatal igézőhöz, ki e változást eszközlé, s birnád rá az igézés másitására, ha ismeretes nem volna előttem az olyan igézők nyakassága s örökre javithatlan gonoszsága, kik tudományukkal visszaélnek, s ha részéről nem tartanék az ellened való boszuállásától, mely sokkal gonoszabbul üthetne ki az elsőnél.“

A chalyf, ki szenvedők iránt, még ha megérdemlették is, természettől szelid és szánakodó vala, kijelentvén Sidi Numannak vélekedését, a harmadik felé fordult a három közül, kiket Giafar nagyvezér rendele meg.

„Kodjah Hasszán“ mond ehhez, „midőn tegnap házad előtt elmenék, az nekem oly pompásnak tetszék, hogy tudni kivántam, kié? Értésemre esett, hogy te épittetéd, ki azelőtt oly mesterséget üztél, melynek jövedelméből alig juta elegendő mindennapi kenyérre. Hallám egyuttal, hogy nem bizod el magad, hogy az Istentől nyert gazdagságnak jó hasznát veszed, s hogy szomszédid ezer jót beszélnek rólad. Mindezen, mond a chalyf, nagyon örvendek, s meg vagyok győződve, hogy azon utnak és módnak, mely által tetszett a végzésnek téged részesitni javaiban, egészen rendkivülinek kell lennie. Szeretném ezt tőled magadtól megtudni, mely kivánságom teljesitésére hivattalak. Szólj velem azért egész nyiltszivüleg, hogy annál nagyobb örömmel s belátással részesülhessek szerencsédben. – Hogy azonban kiváncsiságom előtted gyanussá ne tegyen, s te talán azt ne véljed, hogy más valami önhaszonkereső részt akarok venni szerencsédben, ezennel kijelentem, hogy nemcsak magamévá nem akarom tenni semmi ürügy alatt is, hanem inkább pártfogásomat ajánlom, hogy háboritatlan békében vehessed hasznát.“

A chalyfnak e szavaira Kodjah Hasszán a fejedelmi szék elé borulva, homlokával érinté a ráboritott szőnyeget, s felkelvén, mondá: „Igazhitüek uralkodója! Akárki is, kinek lelkiismerete nem oly tiszta és szeplőtelen, mint az enyém, megijedett volna a felséged szine elébe idéző parancsolat vételekor. De minthogy én felséged iránt még gondolatimban is mindig tisztelettel s alázatossággal viseltetem, és soha sem a felséged iránti köteles engedelmesség, sem a törvények ellen nem vétettem semmi olyat, a mi haragját legkisebbé is gerjeszthette volna ellenem, csak az az egy ejte aggodalomba, hogy felséged fényét nem fogom eltürhetni. Mivel azonban a közhir szerint felséged legcsekélyebb alattvalóját is oly különös jósággal fogadja és hallgatja, ismét megnyugvám, s nem is kételkedém, hogy önmaga fog a kivánt értesitésre bátoritni. Ezt felséged csak épen most tevé, midőn hathatós pártfogásáról bizonyossá tőn, anélkül, hogy tudná, megérdemlem-e vagy sem. De reménylem is, hogy nem másolandja meg irántam való kegyes vélekedéseit, ha parancsolatát teljesitve, történeteimet elbeszéltem.“

E tisztes megszólitás után, melylyel a chalyf kegyességét s figyelmét kivánta megnyerni, s minekutána a mondandókról egy kevéssé gondolkodék, következő szavakkal kezdé Kodjah Hasszan történetét: