IV.

Nagy búsan jött hozzám vissza Toklyó Miska.

Igaza is volt.

De a jó püspöknek is igaza volt. Ilyen mellék úton az örök üdvösségbe becsusszani csakugyan nem engedhette Toklyó Miskát. Rá kellett lépnünk az egyenes útra.

Jövel jó öreg Verbőczy a te Hármas Könyveddel! Jőjjetek elő ősi jogunk testei és lelkei: te avas Corpus Juris, ti Kövy, Kelemen és Frank régen alvó híres tudósok, emeljétek föl ti a ti bölcs szavatok: megtalálható a ti tanítástokban az egyenes út.

Régen is megtörtént akárhányszor, hogy egyik vagy másik embernek szüksége lett volna a keresztelő levélre, de ilyen levelet előmutatni nem tudott. Zsidó, czigány, zarándok, remete, szegény legény, uton járó, kóbor hajdu, szökött katona, tűzhely nélkül való nem is akarta, hogy keresztelő levele vagy születési bizonyítványa legyen. Kinek mi köze ahhoz: hol született, mikor született s ki volt apja-anyja? Sokszor maga se tudta s ha tudta is, eltagadta.

Az anyakönyv se régi dolog. Sok helyen alig van másfélszáz esztendős. Az előtt nem sokat törődtek azzal, ki hány esztendős? A ki jó szinben volt: az volt a fiatal ember; a ki nyavalyás volt s lábát húzta, fogát szítta, nyögve beszélt: az volt a vén ember. Ha a lovat meg tudta ülni amugy szőrén-pőrén: legalább volt négy-öt éves. Ha serkedzett a bajusza: legényszámba jutott. Ha szürkülni kezdett: java korabeli. Ha megvénült: akkor otthon maradt s ki nem tette a lábát a kályha mellől. A ki meghalt: eltemették. Nem hánytorgatták életének hosszát; nyugodjék békével. Az asszonyfélével is tisztában voltak mindenkor. A lányka csak nyáladék, mig ugrabugrál. Komolylyá lesz, haja megnő, melle domborodik: már akkor hajadon. Titkon szabják már rá a főkötőt. Hamis szeme, eleven mosolya, fényes arcza, ölbeli kicsinyje megmutatja, ki a menyecske. A ki pedig a délczeg asszonyban föl nem ismeri az asszonyt: az olyan ember vak is, buta is. Szóba se kell vele állani. Kiváltképen való bárgyu ember pedig az, a ki lánynál, menyecskénél, java korabeli asszonynál az életkort keresgéli. Öreg fejszével kell az ilyen embert agyonütni. Egyebet nem érdemel.

De hát néha mégis meg kellett tudni: ki hány esztendős?

Egykor egy Tomay nemzetségbeli nagy ur magtalan volt s a veszprémi káptalannál olyan végrendeletet csinált, hogy birtokát Gulácsy Dömjén legidősebb fia örökölje. A mikor a végrendeletet megcsinálta: élt azután még vagy negyven esztendeig.

Mikor meghalt: öt Gulácsy-gyerek élt. Élemedett ember valamennyi. Az öt gyerek közül hárman álltak elő azzal, hogy Gulácsy Dömjénnek ők a legidősebb gyerekei. Biró legyen, a ki most már eltalálja az igazságot.

Anyakönyv még akkor nem volt a világon.

Abban minden pörös fél megegyezett, hogy a boldog emlékezetű Gulácsy Dömjénné született Tomay Fruzsinka asszony sohase szült se két, se három gyereket egyszerre, hanem egyszerre mindig csak egyet; a három gyerek közül tehát csak egy lehet a legidősebb. De hát melyik az? A Jankó, Palkó, Markó-e az?

Édes anyjuk, édes apjuk régen meghalt. Meghalt már anyjuk-apjuk gyóntató papja is. Senki se tudta még a nevét se annak a papnak, a ki valamikor megkeresztelte őket. Keresztapák, keresztanyák vagy nem élnek vagy elköltöztek más országba. Jobbágy, zsöllér, szolgáló ember vagy asszony akadna talán, a ki emlékeznék valamire, de nem mer az vallani egy se, mert a három testvér közül kettő bizonyosan nyomban agyonütné vagy világnak kergetné. Lehetetlen volt tehát tisztába hozni, három közül melyik a legidősebb.

Vármegye, főispán, országbíró, nádorispán, sőt maga a király is kifáradt már a pörösködésben. Egyik király a másik után következett, de a pörnek vége be nem következett. Ha az egyik a Jankót pártolta, a másik a Palkót kegyelte, a királyfi pedig rendesen a Markót segitette. Utóbb is meghalt mind a három Gulácsy-fi, sőt kihalt a Tomay nemzetség után a Gulácsy-nemzetség is. A király foglalta el mind a két nemzetség minden birodalmát.

A pörnek hát vége lett volna, de azért még se sült ki, hol az igazság. Ilyen veszedelemnek többé az országot kitenni nem lehetett. Kellett hozni törvényt, a mely szerint el lehessen dönteni, hogy hány esztendős az az ember, a kiről senki se tudja, hogy hány esztendős.

De hát ki tudja azt megmondani?

Ki tudná más, mint a káptalan?

Tizenkét pap a káptalan. Van köztük prépost, apát ur, hitetlenek püspöke, olvasó pap, éneklő pap, plebános s valamennyi miséző pap. A mit a káptalan nem tud: azt már nem tudja senki. A mit pedig senki se tud, azt a káptalan még mindig tudja. Azért mondják a csodagyerekről, hogy több esze van, mint a káptalannak. De ez is csak hivalkodó beszéd. Senkinek se lehet annyi esze, mint a káptalannak.

A káptalan különösen tud minden titkot. Pajkos káplánok, kápsáló barátok, beszédes kéregetők besugnak oda minden titkot. Ha gyerek születik: azt mindig valami titok előzi meg. Az a titok sohase lehet titok a pap előtt. Azért rendelte az ország, hogy a káptalan döntse el, a mikor senki se tudja, hogy ki-ki hány esztendő előtt jött a világra.

Te is Toklyó Miska, légy készen arra, hogy a váczi káptalan előtt meg kell jelenned. Mivelhogy Budapest körülbelül a váczi káptalan alá tartozik.

Az eljárás egyszerű.

Bizonyos napra megidézik azt a szerencsétlent, a ki keresi a saját életkorát.

Azon a napon a nemes káptalan szentszékké alakul át. Hosszu asztal zöld posztóval bevonva. Feszület van az asztalon és halálfej és tintatartó és burnótszelenczék. Elől ül a nagyprépost, körülötte az oszlopos kanonokok, ezek után a többi kanonok. Titkár, jegyző: fiatal papokból az asztal végén. Ez a szentszék.

Bejön az életkorakereső fél.

Megkérdezik nevét, apját-anyját, születése helyét, keresztapját, keresztanyját, bérmálási idejét és környülállásait. Mikor gyónt és hányszor? Mikor volt búcsún először és utoljára? Mire emlékszik legkorábbi gyerekségéből? Ért-e életében dögvészt, fekete halált, tatárjárást, kuruczok és labanczok dulásait? Beverték-e fejét valamikor? Volt-e felesége? Volt-e férje? Volt-e büntetve? Mikor, miért, ki által? Hány gyereknek apja vagy anyja? És igy tovább!

Azután levetkőztetik meztelenre. Férfi-e vagy asszonyi állat: erről különösen meg kell győződni. Gondosan megnézik minden fogát. A fogak állapota sokat jelent, Minden fogorvos a pokol fenekére utasíttatik. Ugy kell maradni mindennek, a hogy isten megteremtette. Kipödrött bajusz, hetyke beszéd, föstött arcz, ugráncsi mozdulatok: mindezek kárhozatos tünetek.

Igy készül meg az itélet. S az ítélet határozottan, világosan megmondja, hogy Kukori Péter vagy Kikeri Örzsébet ennyi s ennyi esztendős. Ebben aztán kételkedni többé nem lehet, de nem is szabad.

Toklyó Miskát be kellett jelentenem a váczi káptalanhoz. Noha láttam, hogy ennek se lesz egyelőre semmi haszna.

Mert 1848-ban és 1868-ban a káptalanok minden világi hatóságát eltörölték. Attól kezdve a káptalan se a végrendeleteket meg nem vizsgálhatta, se a tudva nem levő életidőket meg nem szabhatta.

De az országgyülés egy dolgot elfelejtett. Elfeledte megmondani, kinek legyen ezentul annyi esze, mint a káptalannak; ki mondja meg ezentul, ki-ki hány esztendős?

Ezen azonban még se akadtunk meg.

Folyamodtunk a váczi káptalanhoz: idézze maga elé Toklyó Miskát, vizsgálja meg alaposan: hány esztendős s a férfinemhez tartozik-e, vagy a nőnemhez?

A káptalan elutasított bennünket. Még azonfelül össze is szidott a maga kegyes módja szerint. Mit zaklatjuk ilyen hiábavalósággal? Hisz a törvény elvette már tőle ezt a hatalmat. Van ő neki egyéb bokros munkája is, csak azt tudja elvégezni.

Csak ez kellett nekünk.

Folyamodtunk ekkor a fővárosi tanácshoz. Bebizonyitottuk neki, hogy Toklyó Miskának szükséges tudnia, hogy ő hány esztendős. A váczi káptalan nem mondja meg, mert a törvény erre neki hatalmat nem nyujt; – nincs tehát más mód: mondja meg ezt a fővárosi tanács.

Hatalmas polgármestere volt a fővárosnak. Jó barátom. A siker czéljából elmentem hozzá személyesen, hogy felvilágositsam.

Kinevetett.

– Jó helyre jöttél barátom. Mi csak elevenekkel és holtakkal vesződünk, azokkal se bírunk. Most olyan embert küldesz ránk, a ki meg se született, mégis él. Mit csináljunk mi ezzel?

No ez bíztató kezdet.

Nyakára küldtem Toklyó Miskát külön és Sághy Juliánnát külön. Az asszony valamennyi gyerekét oda vitte. És sirt a polgármester nyakán valamennyi.

A polgármester elküldte őket a főügyészhez, mert hát a főügyész ad ebben az esetben jogi véleményt. A főügyész elküldte őket a fővárosi képviselet jogügyi bizottságához. A tanács is ide tette át szakvélemény végett az iratokat. A jogügyi bizottság azonban tovább küldte az iratokat a közoktatási bizottsághoz, minthogy ez esetben anyakönyvi dologról, keresztelő levél hiányáról volt a szó. Toklyó Miskát és familiáját küldtem mindenütt az iratok utján.

A Bakony csak nagy rengeteg, de az semmi se a fővárosi bizottságok rengetegéhez képest. A mely ügy egyszer ebbe beletéved: nem igazítja azt többé helyes utra semmiféle égi vagy földi hatalom.

Addig jártak az irások egyik kézből a másikba, egyik szakbizottságtól a másikhoz, mig utóbb Toklyó Miskának megint született egy gyereke.

Nagy örömmel és nagy bánattal jött ezt nekem bejelenteni.

– Megint egy gyerek nagyságos uram! Mi lesz én belőlem és szegény Julcsámból, ha ez még sokáig igy tart?

Erre már én sem tudtam neki megfelelni.

Szerencsére az ország valamennyi hirlapja magáévá tette az ügyet. A külföld is kezdett már ránk figyelni. Állandó rovattá vált a Toklyó-ügy. Két táborra oszlott a napi sajtó. Az egyik táborban ez volt a rovat czime: »Nem anyától lettél.« A másik táborban pedig ez volt: »Rózsabokorban jöttem a világra.« Mind a két rovat csak a Toklyó-ügyet tárgyalta.

Ez utóbb is arra inditotta a fővárosi tanácsot, hogy döntsön az ügyben. Döntött is, de nem volt benne köszönet.

Folyamodásában azt mondta Toklyó Miska:

»Azért fordulok a székes főváros tanácsához, mert huszonöt év óta itt lakom és mert születésem helyéről nincs tudomásom.«

Erre a fővárosi tanács azt felelte:

»Folyamodó az ő kérelmével azon törvényhatósághoz utasíttatik, melynek területén született.« S hivatkozott hetvenhét törvényre, melynek alapján másként nem dönthetett.

Ez még semmi.

A döntés másik pontja így szólt:

»Minthogy folyamodó maga beismeri, hogy ő anyakönyvezve nincs: ennél fogva kétségtelen, hogy az általa használt Toklyó Miska név önkényüleg fölvett név s ez őtet törvényesen nem illeti, folyamodása tehát már az okból se volt érdemileg elintézhető, mert törvényes nevét bejelenteni elmulasztotta.« Erre is hetvenhét törvényt idézett a fővárosi tanács.

Toklyó Miska most már dühösen rontott be hozzám. Bor volt benne. Bajusza ugy állt, mint a bika szarva.

– Tessék megmondani, kit öljek meg. Valakit meg kell ölnöm. Mert én az én becsületes Toklyó Miska nevemet elsinkófálni nem engedem.