II. EGY SZELLEMDÚS HÖLGY.

Vigjáték 1 felvonásban. Előadatott a Nemzeti Szinházban 1863 deczember 11-én.

E második mű az alakok rajzolásában s némely részletben több tehetséget árult el, mint az első, de úgy tetszik mintha alapja gyöngébb volna amazénál. Szerző egy férjet léptet fel, kinek szép és derék neje van; a férj szereti a nejét, mégis hiányzik valami boldogságából s ez a valami előtte nagy dolog. Neje nem tud se zongorázni, se énekelni, se festeni s nem oly olvasott, szellemdús, hogy társaságokban ragyoghasson, irigyeltessék. A nő igyekszik zongorát, éneket tanulni, szellemdúskodni. A férj beleszeret. Ilma megsajnálja barátnőjét s elhatározza a férj kigyógyítását hóbortjából. A férj udvarol neki, ő pedig kinozza idegességével. A férj összehasonlítja ez ideges teremtést kedves nejével s kezd kigyógyulni a szellemdús hölgyek bámulatából. Ilma nem elégszik meg ezzel, megijeszteni, büntetni is akarja s bevonja Bellát a tervébe s a férjnek levelet irat vele, melyben ez tudtára adja, hogy nem felelhetvén meg igenyeinek, elbujdosott. A férj megijed, neje keresésére indul. Meghűti magát, náthásan tér vissza s ím otthon találja nejét a pamlagon szunnyadva. Kibékülnek, Ilma pedig külföldre indul, honnan nem rég tért vissza.

A szerző a szellemdús hölgyet eleinte gúnyos értelemben látszott venni, azaz a nők azt a faját akarta volna rajzolni, kiket a művészeti vagy irodalmi dilettanismus bizarrá, phantastává s olykor emanczipálttá tesz, bár látszólag némi ragyogó, vonzó tulajdonokat is kölcsönöz nekik. Ilma rajza eleinte így is indul, de hamar összezavarodik minden, s tulajdonkép nem tudjuk kivel van bajunk. Különösen hiba, az midőn Ilma tervet gondol ki barátnője férjének kigyógyítására, nem csak azért, mert már nagyon elhasznált vígjátékírói fogás s itt nincs valami új módosításban feltüntetve, hanem azért is, mert az ily szellemdús emanczipált hölgyek nem szoktak ily szánakozók lenni s örömest elfogadják az udvarlást, ha nem egyébért, csak a férfi szívek tanulmányozásáért is. Azonban majdnem leggyöngébb az egész műben az a jelenet, midőn Ilma idegességével utáltatja meg magát. Hát az idegesség az ily értelemben vett szellemdússág kényszerű következménye-e vagy inkább esetleges, szellemi tulajdon-e vagy materiális? Nem szenvednek-e derék hölgyek is idegességben, önhibájukon kívül s vajon Bella nem lehet-e betegség következtében ideges, s akkor mi lesz a megtért férjből? A férjnek a phantastaság, bizarrság és emanczipáltság jelenségeitől kellene megundorodni, melyek a szellemdússág burkából lassanként kifejlenek. Szerző mindezt mellőzi s úgyszólva maga dúlja föl vígjátéka alapját. Bella igen együgyűnek van rajzolva, mit az előadó színésznő még túlzott, holott neki csak akkor kellene nevetségesnek lenni, midőn férje kedvéért énekel, szellemeskedik, mihez nem ért, másként pedig kedvesnek, szeretetreméltónak, csak az ellentét kedveért is. Így néha kisértetbe jövünk azt hinni, hogy a férjnek csakugyan van oka elégedetlennek lenni neje libaságával. A levélírás, a meghűlés, a náthás tüszkölés mind elmaradhattak volna. A mű hosszabbra nyúlik, mint a hogy kellene, némi hatást vadászó fogásokért, melyek azonban nem tettek hatást. Párbeszédei élénkebbek s drámaibbak, mint az első vígjátéké, de nyelve sem eléggé szabatos, sem eléggé magyar. Csodálatos, hogy költőink között a színműírók gondolnak legkevesebbet a nyelvvel. Istenem, mikor érjük meg, hogy színházunkban egy-egy hibás szókötés, rosszul hangzó mondat, vagy kirívó germanismus a nem tetszés jeleit idézze elő a hallgatóság ajkáról, mint a Theâtre Françaisban? Szegény magyar kritikus, miről álmodozol? Elégedjél meg, hogy van nemzeti színházunk, s hogy közönségét még nem csalogatta el egy pár magyar lap a német szinházba. Különös jele az időnek hogy néhány magyar író hogy buzog a német szinház mellett a nemzeti rovására. Nem egyszer olvashatni egy-két magyar lapban, hogy mily jeles a német színház, s mily gyönge a nemzeti. Mindez mintegy izgatásként tűnik föl, hogy a magyar közönség pártoljon el szinházától. Érdemes pályatársaink tagjai az «Ifjú Magyarországnak», kik egyébiránt velünk együtt a «Vén Magyarországba» is beilletek, nem így szokás ellenzéket alkotni bárminő igazgatóság ellenében. Ostromoljátok a szinházi igazgatóságot, a ti szerencsétek lesz, ha valami okosat tudtak mondani, de ne menjetek tovább. Mily furcsa lenne például, ha valamelyiteket az a szerencsétlenség érné, hogy kineveznék a nemzeti szinház igazgatójának s íme, mikor átveszi az igazgatóságot, már az egész magyar közönség az újtéri szinházba pártolt! Szerencsére soha sem fog ilyesmi történni, bár hogy megtörténjék, nem rajtatok múlt.