PÁLYAVIGJÁTÉKOK.

Előadattak a Nemzeti Szinházban 1863 deczember, tovább 1864 január és február hónapokban.

A Nemzeti Szinház részéről kitűzött 50 és 30 arany díjért pályázó vígjátékok megkezdték versenyöket. A mint tudjuk, a birálók mintegy tíz vígjátékot bocsátottak szinpadi versenyre s a pályahirdetés föltétele szerint csak előadatásuk után fogják elitélni a jutalmat. Az ily pályázást sokan föléje helyezik a rendes pályázásnak; azt hiszik, hogy így nem tévedhetni, mert a siker, a közönség tetszése oly itélet, honnan nincs föllebbezés, s a birálók kötelességöket teljesítik, ha ez itéletnek vakon engedelmeskednek. De vajon a közönség nem tévedhet-e épen úgy, mint a birálók, vajon kalapot emeljünk-e mindennemű sikernek, az esetlegességeket is æsthetikai hatásnak vegyük s a netalán mesterségesen előidézett tapsok előtt is fejet hajtson a jó ízlés és erős meggyőződés? Elég példát látunk arra, hogy nagy tetszéssel fogadott szinművek hamar elavulnak, míg mások, melyek közönynyel találkoztak, lassanként kivívják érdemelt helyöket. Íme Katona Bánk bán-ját mellőzték a birálók, a közönség figyelembe sem vette s néhány évtized alatt közönség és kritika egyaránt melléje szegődtek. A közönség ízlése a társadalmi és politikai élet hullámzásai közt oly hamar válik előitéletessé, szeszélyessé, sőt esetlegességek rabjává is. A kritikus is ki van téve e veszélynek; e mellett még egy más örvény is fenyegeti: a rendszer és elvek csökönyössége, mely még a lángész ostromainak sem könnyen enged. Mindezzel nem azt akarjuk mondani, hogy se a közönségnek, se a kritikának ne higyjetek, csak azt, hogy mindkettő tévedhet, s a végső forum nem a mostani közönség, hanem újabb meg újabb nemzedékek közönségének és kritikusainak véleménye, a honnan csakugyan nincs föllebbezés, de a hová csak föllebbezni is kevés írónak sikerül, mert a legtöbb esetben az alsó forumok itéletében se kétkedik többé senki. Továbbá figyelmeztetni kivántuk a birálókat, ha netalán szükségök van reá, hogy vegyék ugyan tekintetbe a közönség véleményét, de különböztessék meg a nagy közönséget a valódi közönségtől vizsgálják meg mindkettő tetszése indokait s itéljenek szabadon a jó ízlés és meggyőződésök szerint.

Némelyek hibáztatják a Nemzeti Szinházat, hogy miért nyitott épen egy felvonásos vígjátékokra pályázatot s miért nem inkább nagyobb vígjátékokra, vagy épen tragédiákra. Tehát három-négy pályadíjunk legyen ugyanegyféle műre? Ott a Teleki- és Karácsonyi-díj; úgy hiszszük, hogy két ily állandó pályadíj a tragédiákra és nagyobb vígjátékokra elég még nagyobb irodalomban is, mint a minő a miénk. A mi azt a másik ellenvetést illeti, melyet a Hölgyfutár-ban olvashatni, hogy tudniillik egy felvonásos vígjátékra csekély díj 50 arany, mert az nehezebb, mint a három – öt felvonásos, nem tudja az ember, csodálkozzék-e vagy mosolyogjon rajta. Nem csak a költészetben, hanem másban is, hogy kinek mi nehéz vagy könnyű, tehetségétől és hajlamától függ. Petőfinek könnyű volt szép dalokat írni, de igen nehéz drámát. Kazinczy könnyen írt jó epigrammot, de a költői beszély vagy eposz alkalmasint nehezen sikerült volna neki. Egészen más kérdés az, melyik genre nevezetesb, nagyobbszerű, melyik genreben sikerülnek ritkábban a költők kisérletei. Azonban e szempontból sincs a Hölgyfutár-nak igaza. Molière elsőrendű nagyobb vígjátékaival, értékre nézve, bajosan vetekedhetnek bármily sikerült egy felvonásos vígjátékok, mert itt a genre kicsiny, ha a mű magában véve nagy is míg amott a genre is nagy, a mű is, nagy. E mellett átalában véve egy kis vígjáték inkább sikerülhet, mint a nagyobbszerű, már csak azért is, mert kevesebb inventio kell hozzá, s eleme inkább a könnyed komikum, mint a mélyebb. De hagyjuk a vitát; az az ellenvetés talán ennyi szót sem érdemelt. Szóljunk a pályázó vígjátékokról.