IV. AZ ÉGBEN.

Vígjáték 2 felvonásban. Előadatott a Nemzeti Szinházban 1864 január 4-én.

E vígjáték valamivel nagyobb hatást tett mint társai, azonban ezt nem annyira belértéknek köszöni, mint inkább annak, hogy a szerző a körülünk hullámzó életbe merült s elég bátor volt oly osztályokból szemelni ki a komikai személyeit, melyek nálunk igen is nagy kiméletben részesülnek. Egy írónő, egy író, egy szájaskodó hazafi, a mű legnevetségesebb személyei s nem egy czélzás van benne társadalmi és irodalmi viszonyainkra. Ez a mű leginkább méltánylást érdemlő oldala. Tudjuk, hogy némelyek épen ezt fogják hibáztatni benne. Emlékezünk, hogy ezelőtt nehány évvel egyik pályavígjáték elitélése alkalmával még az Akadémiában is élénk vita folyt e kérdésről: vajon helyes-e írót választani komikai személynek s ez által az egész írói osztályt mintegy nevetségessé tenni, mely különben sem részesül nagy tiszteletben? De vajon az írói osztály van-e nevetségessé téve, ha az írók bizonyos faját nevetségessé teszszük? Vajon az aristokrátia, az ügyvédi kar, a kereskedőség van-e pellengérre állítva, ha az aristokraták, ügyvédek és kereskedők bizonyos fáját valamely költött személy komikai alakjában színpadra hozzuk? Bizonyosan nem. De mit is csinálna a vígjátékíró, ha az osztályokat különböző ürügyek alatt lassanként elszednők tőle s csak a fősvény, pazar, kaczér s más ilyesmi abstract fogalmaira utasítnók? Ily elméletek ellen, úgy hiszszük, közönség és kritika egyaránt tiltakozni fog. S ha más osztályokhoz szabadon nyulhat a költő, csak az íróknak legyen az a szabadítékuk, hogy ne lehessenek komédia vagy szatira tárgyai, az íróknak, kik közül annyi keresi diadalát elvek, rendszerek, írók és államférfiak kigunyolásában megdöntésében, a visszaélések ostorozásában – életben, tudományban, költészetben, egyaránt. Ennél nevetségesebb tant soha sem hallottunk s ha épen író szájából halljuk: difficile est satiram non scribere. Mi részünkről mindíg bátorítni fogjuk komikus és szatirikus költőinket, hogy nyuljanak társadalmi és irodalmi életünket minél közelebb érintő tárgyhoz. A világ legnagyobb komikus és szatirikus költői az ily tárgyakat kedvelték leginkább. Aztán különben is jobb, ha mi nevetjük bohóságainkat, mint ha mások.

A vígjáték hősnője Semiramina, egy írónő, akar lenni. Épen egy jótékony czélú, Lármásmegye nemzetgazdasszonyai javára adott tánczvigalomban vagyunk. Mindjárt az első jelenetben két vendég lép föl: Bors és Zord, amaz tisztviselő, ez független közbirtokos. Beszélgetnek egyről-másról, az üres hazafiságról is, azonban beszédök nem az expositió dialogja, hanem csak okoskodó colloquium. Általában minket tőszükségtelen személy, a kik a cselekvényre legcsekélyebb hatással sincsenek. Utánok megjelennek Lelkes Eduárd, egy szájhős hazafi, a ki a tisztviselőt ki akarná nézni a bálból, fia Gáspár, egy fiatal költő és vidéki levelező, a bálrendező, egyik tiszteletbeli aljegyző, Galambos, egy fiatal birtokos, a ki rajong a költőnőkért. Mindnyájan Semiraminát várják, a ki igéretet tett, hogy megjelen a bálban és szavalni fog. Meg is jelen férjével, Hámorival együtt, a ki igen gazdag ember s nem szenvedheti neje költőnősködését. Magokkal hozzák a férj unokahúgát is, Ilkát, a ki Galambos iránt nem épen viszonzott hajlammal viseltetik. A vidék ünnepelt költőnőjét nagy éljenzéssel és beszéddel fogadják. Itt egy pár jelenet következik, melyek rajzolni törekesznek ugyan mind az írónőt, mind Lármásmegye fiatalságát, de a cselekvényt semmivel sem viszik előbbre. Megszólal Bors úr is, hogy megszégyenítse az őt üldöző Lelkesit; jelentékeny összeget ír alá a körülhordozott aláirási ívre, míg Lelkesi egy fillért se. A cselekvény tulajdonkép ott indul meg, midőn Hámori észre veszi Galambos közönyét Ilka iránt a költőnőért rajongó lelkesülésében s elhatározza kigyógyítását. Ezért elküldi Ilkát egy hétre rokonához látogatóba, Lelkesit és Galambost pedig meghívja jószágára, hogy együtt üljék meg boldog házassága második évfordulóját. A második felvonás Hámori falusi jószágán és lakában történik. Ilka nem levén otthon, a ki eddig a ház gondjait vitte, minden fel van fordulva. Semiramina ír s nincs gondja semmire. A két vendég már jó reggel megérkezik. Nagyon rossz kávét kapnak, melyet a cselédek számára főző szolgáló készített leveses fazékban. A költőnőért rajongó vendégeket már a kávé is kezdi kigyógyítani, de még inkább az ebéd, melyet Semiramina főz szakácskönyvvel kezében. A leves el van sózva, a marhahús kemény, a sült égett, a torta pedig foghagymával van készítve, mert Semiramina szakácskönyvéből ki levén szakadva egy levél, a torta reczeptje elejét egy más étel reczeptje végével zavarta össze. A vendégek éheznek, Lelkesi a mellbetegség ürügye alatt szalonnát kér, hogy jól lakhassék. Ekkor megjelen Lármásmegye nemzetgazdasszonyi egyletének követsége hírül adni Semiraminának elnőknővé választatását; de megérkezik egyszersmind Ilka is, kit a kigyógyult Galambos nőül kér.

E vázlatból láthatni, hogy a cselekvény szegény, kevéssé drámai érdekű, sőt kiinduló pontja is hibás. Egy oly vagyonos embernél, mint Hámori bizony nem nagy dolog, ha neje rossz szobaleány vagy szakácsnő. Nem egy nő van ilyen, ki mégis a legjobb rendben tartja házát s így állásához képest jó gazdasszony. Oly nagy és fényes házat, mint a Hámorié, bajos is szobalány és szakácsnő nélkül jó rendben tartani. Ily körülmények között elég, ha a házi nő a gondok szellemibb részét hordozza, az igazgatást és felügyeletet. A szerző egészen a szobalányságra és szakácsnőségre fekteti a fősúlyt, miből aztán az jő ki, hogy a nő minél vagyonosb, annál jobb szobalánynak és szakácsnőnek lennie. Egy csekély jellemében sokkal érdekesb és komikaibb vonásokat találhatott volna a szerző. Így csaknem azt kell gondolnunk a szerzőről, hogy a női eszmény előtte nem egyéb, mint a jó szobalány és szakácsnő vegyülete. De Semiramina más tekintetben sem állja ki a birálatot. Élettelen abstractio s nem csak főhösnek nem való, de egyszerű drámai személynek se. Hogyan is lehetne az, midőn semmiért se küzd, senkivel nem jő összeütközésbe, önválasztott czél nélkül jár-kel a színpadon, csak azért, hogy férje egy fiatal ember kigyógyítására felhasználja? E vígjáték tulajdonképi hőse Galambos volna, de ez igen háttérbe van szorítva s oly keveset akar és cselekszik, hogy egészen mellékszemély. Helyette Lelkesi emelkedik ki, a ki különben is az egész vígjáték legjobb alakja. Azonban itt az a baj, hogy Lelkesi csak annyiban tartozik a főszemélyek közé, a menynyiben sokat beszél, jár-kel, de különben a cselekvényből folyólag csaknem a szükségtelenségig mellékszemély. Változtatna-e az a cselekvényen, ha Lelkesi nem gyógyulna ki az írónők iránti lelkesüléséből! Vajon nem történhetnék-e meg nélküle is az egész? Már fentebb megjegyeztük, hogy e műben sok szükségtelen személy és jelenet van: általában az egész nem úgy van írva, mint dráma, hanem mint beszély. Legszükségtelenebbek a Bors jelenetei, melyeket egészen kihagyni tanácslunk, nem csak drámai, de egyébb indokból is, melyet most nem akarunk fejtegetni. Még azt is meg kell jegyeznünk, hogy a szerző a jellemzésben nem emelkedik felül a photographirozáson, pedig az magában még genrefestés sem. Minden esetre méltányolnunk kell a szerző törekvését, bátorságát, valamint azt is, hogy egy pár az életből elesett vonást ügyesen felhasznált. Megelégedjünk-e ennyivel? Bizony nem sok, de mégis valami ily szűk időben.