V. A JÓ MADÁR.

Vígjáték 3 felvonásban. Előadatott a Nemzeti Szinházban 1864 január 12-én.

E vígjátékot oly keményen megbirálták már kritikusaink, s itt-ott annyira hibás szempontból, hogy nekünk sokkal több kedvünk volna őket venni bonczkés alá, mint magát a művet. Sajnáljuk, hogy nincs reá terünk, azonban egy pár általánosb megjegyzésnek mégis csak szorítunk egy kis helyet.

Egyik politikai nagy lapunk az Égben-t és Jó madár-t összefogván, mindkettőt elitéli, nem annyira æsthetikai, mint politikai szempontból. Megvallja ugyan, hogy mindkét műben nagy adománya van a hatásos élczeknek, eredeti humornak, de egyszersmind mindkettőt veszélyes irányunak tartja. Az «Égben» czíműt azért, mert kigúnyolja az oly nőket, kik honleányi érzelmeikről beszélnek versben és prozában, továbbá szájhősőkké, idiotákká alacsonyítja le az oly férfiakat, kik mereven ragaszkodnak egy s más kimondott elvhez; a Jó madár-t pedig azért, mert azt az elvet állítja fel, hogy valaki csak azért mert szláv eredetű, csaló, hálátlan, áruló, holott a mai kor jelszava egyetértés, kölcsönös támogatás a nemzetiségek közt. Nem tudjuk: vajon ez itéletben a dicséretnek vagy megrovásnak van-e kevesebb alapja. Mi részünkről a hatásos élczeknek s az eredeti humornak nagy adományát nem tudtuk fölfedezni sem egyik, sem másik műben, de nem is hisszük, hogy az élcz dicséretes oldala legyen a vígjátékoknak, mert, a mint egy kitünő angol kritikus mondja, az élcz épen oly megölő betűje a vígjátéknak, mint a rhetorika a tragédiának. A megrovást sem fogadhatjuk el ily alakban. Az Égben czímű vígjáték nem a honleányokat akarja kigúnyolni, hanem a tehetségtelen írónői dilettantismust, a hiu és affectáló szerepjátszást; sem pedig a szilárd hazafiakat, hanem pusztán csak a szájhős hazafiságot. Nem az irányt kell hát hibáztatni e műben, hanem azt, hogy az író képtelen a tárgy komikumát jól felfogni s jó vígjátékká alakítani, aztán meg azt, hogy a szájhős hazafival oly embert állít szembe, kinek hazafisága csak annyit ér, mint a szájhősőké. A Jó madár sem állít föl oly elvet, hogy valaki csak azért, mert szláv eredetű, csaló, hálátlan és áruló. E vígjáték szerzője hősét épen oly emberek osztályából választotta, a kiknek se hazája, se nemzetisége. Wawranecz sem morva, sem német, sőt ha kell, magyarnak is fölcsap. Nem képviselője semminemű nemzetiségnek; gőgjében sincs semmi nemzeti vonás, csak általában czivilizálatlannak tartja a magyart, mint némely léha külföldi, kik legfeljebb a civilisatiónak csak mázával büszkélkedhetnek. Tulajdonkép hazátlan vándor, kinek ubi bene, ibi patria, ki épen azért más nemzet hazafiságát képtelen felfogni s gúnyt űz belőle. Hogy ily emberek vannak a világon, hogy ez osztály nincs nemzetiséghez kötve, sőt minden nemzetiségből újonczozni szokott, úgy hiszem nincs szükség fejtegetnünk, épen azért nem értjük, hogy ez osztályból komikai hőst választani annyi, mint a nemzetiségek egymás elleni izgatása. Egészen más kérdés: vajon képes volt-e a szerző e tárgyat tapintatosan feldolgozni s átalában van-e művének æsthetikai becse? Mi mind két vígjátékot kevésre becsüljük, de a fennebbi vádak ellen, habár röviden is, védelmökre kellett szállanunk. Érdemes pályatársaink különben tiszteletreméltó buzgóságokban igen messze mennek, s a komikum és szatira leggazdagabb forrásait törekesznek bedugni. Jusson eszökbe, ha kicsiny dolgokat nagyokhoz lehet hasonlítani, hogy Molièret vallástalansággal vádolták, mert Tartuffe-jében a vallásos képmutatót választotta komikai hősül, hogy férfiúi durvaságot vetettek szemére, mert Tudós női-ben a női tudákosságot tette nevetségessé. Ha vígjátékíróink nem képesek társadalmi életünket közelről érdeklő s így kényesebb tárgyakat elég tapintatosan és művészien feldolgozni, a kritika ne kövesse őket a tapintatlanságban, s legkevésbbé se mondjon ki oly elveket, melyek különböző ürügyek alatt a komikum legalkalmasb tárgyait eltiltják.

Ennek az új vígjátéknak annyi árnyoldala van, hogy azt sem tudja az ember, hol kezdje, míg fényoldalával hamar készen lehet, mert nem egyéb, mint egy pár jelenet, mely egy-két alaknak találó, bár durván vázolt, jellemvonásait elég komikai erővel tárja előnkbe. Ilyen mindjárt az első felvonásban Hubonyákné jelenete az ügyvéddel. Hubonyákné tűzről pattant menyecske, hirtelen haragú, de hamar békülő, fenyegetődző, de csak a szája jár, nem mívelt, de sokat tart eszére, a fukarságig takarékosságot affectáló, de elég bőkezű, van benne egy jó adag parasztgőg, de különben nagyon jó indulatú. E vonások illő vegyülettel jól vannak feltüntetve az említett jelenetben. Kár, hogy ez alak a cselekvény folytán egészen elromlik s a cselekvényre sokkal csekélyebb befolyással van, mint első föllépte sejteti; mások előtt férjével oly goromba, hogy egészen elveszti komikai részvétünket, később pedig oly gyöngéd, hogy rá sem tudunk ismerni. Wawranecznek is van egy pár jó jelenete. Ilyen például, midőn urrá lévén, mindenkép éreztetni akarja, mind magával, mind mással uraságát, továbbá egy pár monologja, melyekben igen mulatságos dialektikával fontolgatja teendőit. Mindössze csak ennyi, mit æsthetikai szempontból e műben méltányolhatni. A többi részben, ha van is valami jó, vagy nem foly a mű organismusából, vagy annyi rosszal van vegyülve, hogy nem érdemli a különválasztást. Szívesen elismerjük, hogy egy pár részlet a szerző tehetségéről tesz bizonyságot, de az is kétségtelen, hogy e műve, mint egész, semmit sem ér s a különben alkalmas tárgyból sehogy sem tudott valami költői becsűt alkotni. Előszőr is cselekvénye nagyon szegény, bár nem annyira, mint az Égben czímű társáé, melyben majd semmi drámai küzdelem nincs. Ez legalább cselekvény, csak hogy hibás cselekvény, mert épen oly rosszul van szőve, mint nagyon elnyújtva. Nehány pontban hasonlít a Tartuffe cselekvényéhez, nem a szövevényt és módját, hanem a szövevénynek alapul szolgáló eseményeket tekintve. Itt is egy csaló fúrja be magát egy család kebelébe a férj gyöngeségénél fogva; itt is az egész családot tönkre jutás fenyegeti a férj meggondolatlan tette miatt; itt is a felsőség hatalomszava oldja meg a csomót: szóval úgy látszik, hogy a szerző előtt lebegett a Tartuffe meséje. A világért sem vádoljuk plagiummal, sőt még mint reminiscentiát sem rójuk meg. Molière is vett elődeitől egyet-mást, miért ne vegyenek utódai is tőle? Nem ebben áll az eredetiség, hanem abban, hogy a mit mástól vettünk is, ujjá s magunkévá alkossuk. A szerző nem volt erre képes, épen azért nem árt vala, ha jobban megvizsgálja Molière Tartuffe-jét s ha már tárgyából vett, feldolgozási módjából is tanul valamit. Molière úgy lépteti föl képmutatóját, mint a ki a családba már beférkezett s itt legfőbb czélja elérésére tör, tehát valódi drámai módon; szerzőnk nagyon elől kezdi a dolgot, mint bizonyos fajtájú beszélyekben szokás, s majdnem egy egész felvonásban rajzolja hősének a családhoz érkezését és fogadtatását. S hogyan lépteti föl! Mint egy rongyos koldust, a ki éhenhalással küzd. Előttünk eszik-iszik nagy mohósággal s térdelve csókolja jóltevőjének kezét és ruháit. E jelenetben nincs semmi komikum; némi undorral vegyes szánalmat érzünk s egyebet semmit. Egészen más lesz vala, ha Wawranecz ütött-kopottsága, szegénysége mellett valami rosszul takart fenhéjázással vagy nagy míveltséget affectáló modorral lép föl. Ebből aztán lehetett volna komikumot fejleszteni, míg ellenben így, nemcsak undorító jelenetet rajzolt, hanem egyelőre azt a gyanut is vonta magára, mintha egy vándor idegen szegénységével akart volna gúnyolódni, holott, a mint a többi felvonások mutatják, ez távolról sem volt czéljában. Úgy látszik, e jelenettel nem egyebet czélzott a szerző, mint azt, hogy Wawrenecz későbbi fenhéjázó uraskodása annál élesebben, annál, komikaibban tűnjék föl. De ezt máskép, a cselekvény folytában el is lehetett volna érni, s teljességgel nem volt szükség oly módhoz folyamodni, a mely minden szempontból csak megrovást érdemel.

Ezen kívül még egy más hibája is van Wawranecz föllépésének s a cselekvény megindításának. Itt is tanulhatott volna szerzőnk Molièrétől. Tartuffe vallásos képmutatással nyeri s tartja meg egy darabig az őszintén vallásos férj kegyét. Szerzőnk minden erősebb indok feltüntetése nélkül csak kegyébe fogadtatja Hubonyákkal Wawraneczet. Egy nyárspolgár, a ki egyszersmind csaknem fukar, bajosan fogad házába s tesz magával egy rangú urrá egy rongyos koldust, csak azért, mert földije. Mik Wawranecznek azon valódi vagy színlelt tulajdonai, melyekbe annyira szerelmes a rideg Hubonyák? Aztán Hubonyáknak úgy szólva semmi feltünőbb gyöngesége nincs, csak az a baj, hogy nem kedveli a vele gorombáskodó magyarokat, a miben csakugyan van egy kis igaza, mert feleségénél gorombább nőt s leánya kedvesénél nyersebb ügyvédet csakugyan keresve kellene keresni széles Magyarországon. Azt sem hihetni, hogy mint jó gazda és fukar, Wawraneczre bizza dolgait, a ki semmivel nem mutatja ki, hogy hasznára van, sőt oly feltünően csalja, hogy a gyermek is észre veheti.

Mindent összevéve, Hubonyák ragaszkodása Wawraneczhez annyira nincs indokolva, hogy semmikép nem szolgálhat a szövevény alapjául. A mi némi indokkép tünnék is fel itt-ott, nagyon meg van gyengítve a cselekvény folytában. Hubonyák leginkább azért fogadja magához Wawraneczet, mert földije, épen falujabéli. Jól van, de vajon egy oly aggodalmas és körültekintő nyárspolgárnak, a minőnek Hubonyákot rajzolja a szerző, van-e oka ismeretlen földijével oly nyiltan szólani? Nem szökött katona-e Hubonyák, ki azelőtt husz-huszonöt évvel, kiütvén katonapajtása szemét, Magyarországra menekült? Nem titkolja-e e csinyét még felesége előtt is? Bevallhatja-e oly könnyen szülőfaluját, a hol még tán atyafiai is élnek, a kiktől Wawranecz hallhatott róla valamit? De menjünk tovább. Hubonyák nem kedveli a goromba és pazar magyarokat s ezért üdvözli oly örömmel a derék Wawraneczet. Ám legyen, de vajon Wawranecz nem gorombáskodik-e az egész házzal, sőt magával Hubonyákkal is, még összeveszésök előtt? Nem pazar, fényűző, részeges-e, ki csak ezüst tálczáról issza meg a bort, s nagyobb urat játszik a háznál a házi úrnál is? A harmadik indok is nagyon gyönge. Hubonyák olvasván Wawranecz iskolai és másnemű bizonyítványait, elcsodálkozik, hogy ily derék, mívelt ember hivatal, kereset nélkül kénytelen tengődni. Megengedjük ezt is, noha a csodálkozás nem igen illik egy semmiből fölcseperedett nyárspolgárhoz, a ki igen jól tudja magáról, hogy az ember mindig kap valami foglalkodást, ha dolgozni akar. Azonban azt kérdjük: miben tűnik ki Wawranecz csak szinleg is, miben van hasznára Hubonyáknak csak látszólag is? A kegyencz öt forintjával számolja be a hat forintjával járó gabonát, ennyi az egész és nem több, a mivel a szerző rajzolni kivánja Wawranecz gazdálkodását. Megengedjük, hogy ez jellemzi a csaló Wawraneczet, de az, hogy Hubonyák elhiszi legkevésbbé sem jellemzi a fukarságig takarékos és jó gazda Hubonyákot, s érthetlenné teszi a kettőjök közti viszonyt.

Molière Tartuffe-jét, ha már gondolt reá a szerző s reminiscentiáit nem tudta eredeti módon feldolgozni, jobban meg kellett volna vizsgálnia, s nagyjában követnie is. Mily gondot fordít Molière arra, hogy az Orgon és Tartuffe közti viszonyt minél érthetőbbé és természetesebbé tegye! Az egész expositio Tartuffere vonja figyelmünket s a Pernelle asszony és Orgon családja közti viszálykodás egész drámaisággal leplezi föl előttünk a dolgok állását. A Kleánt és Orgon közti párbeszéd mennyire megmagyarázza Orgon ragaszkodását Tartuffehöz, s Orgon heves és makacs természete, melylyel egész családja daczolni próbál, mennyire fokozza e ragaszkodást, egész az elvakultságig. A Tartuffe és Orgon közti viszonynak három indok alkotja alapját, melyek nagyon drámai módon olvadnak össze, folyvást hatván a bonyodalom előidézésére: Tartuffe jól kiszámított képmutatása, Orgon vallásos érzülete, hiszékeny, heves és makacs természete s az egész család föltámadása Tartuffe ellen. A Jó madár szerzője se Hubonyák, se Wawranecz jellemébe nem tett le semmi erősebb indokot; a család feltámadását Wawranecz ellen egészen mellőzi a míg szükség volna reá s csak akkor használja, midőn már Hubonyák is kijózanodott. E nagy hiba az egész cselekvényt elrontotta. A Hubonyák és Wawranecz közti viszony nem levén természetes, azt sem találhatjuk természetesnek, hogy Hubonyák minden ok nélkül közli Wawraneczczel egy oly titkát, melyet még nejének sem mondott meg soha. A szerző még némi általános indokot is mellőzött, melyre különben gondolni látszott s a mi legalább surrogátumnak beillett volna. Hubonyák poharazás közben vallja be Wawranecznek, hogy ő szökött katona, azonban a poharazás nagyon józan, Hubonyák nem csak hogy nem részeg, hanem még csak nem is igen jobb kedvű a szokottnál. Ha mint részeg vallja be titkát, némi általánosságban indokolva lesz vala e jelenet, mely különben teljességgel nem foly Hubonyák jelleméből. Mi máskép járt el Molière a kényes pont körül, mely mind nála, mind szerzőnknél a bonyodalomra oly nagy hatással van. Barátja Argas titkos, bizonyos összeesküvésre vonatkozó iratait lelkiismeretbe vágó ok miatt közli Tartuffevel, a ki aztán vallásos sophisma útján csalja ki kezéből. Orgon összevesz fiával épen Tartuffe miatt, a fiú épen oly heves, mint atyja, a fiut bántja, hogy Tartuffe még akkor is el tudja bolondítani atyját, midőn ő a képmutatót épen leálarczozni hitte; a felbőszült atya kitagadja fiát, vagyonát pedig Tartuffere iratja át részint bosszúból, részint Tartuffe megengesztelése végett, részint pedig azért, mert azt hiszi, hogy családja jővőjét a magáénál is jobb kezekbe teszi le. Mennyi indok támogatja Molièrenél Orgon meggondolatlan tettét!

Szerzőnknél a poharazás az egyedüli indok, de azt sem tudta feldolgozni. Tartuffe csak akkor használja föl a titkot s az átiratási okmányt, midőn leálarczoztatott Orgon előtt s ez kiűzi házából. Wawranecz nem vár be ily nemű fejlődést, hanem tüstént fenyegetőzni kezd, feladást emleget mihelyt megtagadja tőle Hubonyák leánya kezét, melyet mindjárt a titok közlése után kér meg. Nem azt hibáztatjuk, hogy a szerző művében más fordulattal akarta feldolgozni a Molière-ével hasonló összeütközést, hanem azt, hogy e fordulatot érthetlenné tette. Ugyan miért haragszik meg Hubonyák oly hamar Wawraneczre, az ő legkedvesebb barátjára? Miért nem igéri oda leánya kezét az ő kedvelt földijének? Hiszen, úgy látszik a férfiak eszményének tartja, aztán Wawranecz nem is vén ember. Azt sem helyeselhetni, hogy Wawranecz, a míg véletlenül meg nem tudja Hubonyák titkát, semminemű cselszövényt nem indít meg a leány keze elnyerése végett s így a szerző mintegy előre biztatja hősét: csak várjon, majd ő segít rajta és souverain kegyelméből megajándékozza titkával.

Íme mily csinált és indokolatlan e fordulat, s mennyire megáll itt a fejlődés egész az utolsó felvonás végjelenetéig. Hubonyák óbégat, felesége s az ügyvéd vigasztalják, ez utóbbi fölmegy Bécsbe előre feljelenteni a huszonöt éves szökési históriát s kegyelmet eszközölni most már leendő ipa számára. Megnyeri a kegyelmet, megnyeri a leányt s kivetteti a házból Wawraneczet, a kit már egészen ártalmatlanná tett. Mindez az utolsó felvonás végjelenetében történik. Mi szükség ezért egy egész felvonást írni, egy csoport henye jelenetet tenni épen oda, a hol a leggyorsabb fejlődést várjuk? Molière az utolsó felvonásban is gazdag drámai életet fejt ki, folyvást fentartja az érdeket egész a végjelenetig, s művészien hozza össze műve összes személyzetét, mindenkit a maga helyén. Szerzőnk átvette tőle a csomónak egy a cselekvénytől távol álló, épen idegen személy általi megoldását; ő is a műben nem szereplő fejedelem kegyelme által szabadíttatja ki hősét épen mint Molière. Csak ezt nem kellett volna a szerzőnek átvenni Molièreből, s úgy látszik épen ezt vette át a legszivesebben. Tudjuk, hogy Tartuffe csomójának megoldását nem egy kritikus hibáztatja, kivált a németek, különösen Schlegel. Nem mondjuk, hogy ok nélkül, de előttünk úgy látszik, hogy Schlegeli tt is, a hollegtöbb igaza lett volna Molière ellenében, csak oly felületesen itélt, mint némely magyar kritikus, a kik az ő példáján lelkesülve, Molièret minden bővebb vizsgálat nélkül le akarják dorongolni trónjáról. Molière sokkal leleményesebb költő volt, mintsem ne tudta volna idegen beavatkozás nélkül is megoldani vígjátéka csomóját. Mi nem vagyunk drámaíró, mégis van annyi inventiónk, hogy ki tudtuk volna Orgont emelni a hinárból a fejedelem kegyelme nélkül is. S Molière, a nagy, még eddig fölül nem mult vígjátékíró képtelen lett volna reá? Ő csak kényszerült úgy végezni be vígjátékát a hogy bevégezte a kor fogalmainál fogva is, de leginkább saját egyéni körülményei miatt. A fejedelem a régi drámákban néha a Gondviselés szerepet játszotta, továbbá a középkor letüntével, a hűbér urak hatalma romján emelkedő új monarchiára áhitattal tekintettek föl az eddig elnyomott néposztályok. Mindez vonzotta Molièret csomójának kegyelem általi megoldására, de az a körülmény, hogy még csak félig kész művét is már megtámadták ellenségei, vallástalansággal vádolták, később eltiltatták a királylyal, kényszerítette a fejedelem által buktatni meg képmutatóját az utolsó stádiumban s a trón védszárnyai alatt keresni menedéket. Azonban e kényszerített bevégzést lángeszéhez méltóan hajtotta végre. Orgonnak nem minden ok nélkül kegyelmez meg a fejedelem: Orgon szolgálatokat tett régen az államnak, melyeket a fejedélem most akar megjutalmazni. Továbbá Tartuffe Orgon elleni föllépése által maga ejti magát tőrbe; a felsőség egy rég nyomozott gonosztévőre ismer benne, ki felett már csak a törvény itéletét kell kimondani. A nem tisztán drámai megoldásba is mennyi drámai indokot vegyít Molière, s mily szép az, a mit a rendőrrel Orgonnak, közönségének s királyának mondat.

Vajon oly nyomás alatt állott-e a Jó madár szerzője, mint Moliére? Volt-e kénytelen rosszul használni azt, a mit Moliére kényszerítve a lehető legjobban használt? Úgy hiszszük a szerző is belátja, hogy igazunk van. Nem folytatjuk tovább vizsgálatunkat. Alkalmasint szerző és olvasó egyaránt megsokalták, nem baj, csak azt ne sokalják, hogy Molièret folyvást ajánlgatjuk a közönségnek, vígjátékíróknak, kritikusoknak. Ezzel nem a Koszorú színbirálóját sértenék, hanem æsthetikai míveltségünk erősbülését hoznák kétségbe.