VI. BECSÜLET ÉS SZERELEM.

Vigjáték 1 felvonásban. Előadatott a Nemzeti Szinházban 1864 január 16-án.

A pályavigjátékok bevégezték versenyöket: hála Istennek, már mind a kilenczet előadták Nem tudjuk, hogy a közönség mint van velök, de mi nagyon belefáradtunk mind nézésökbe, mind birálatukba. Akárki találta ki a pályázás e módját, jobb lett volna, ha valami másban töri a fejét. Annak van értelme, hogy egy év alatt előadott vigjátékok vagy tragédiák közül itéltjünk oda valamely jutalmat; a közönség tetszését, a journalistika nyilatkozatát is föl lehet venni egyik tényezőül s e mellett annak is kevésbbé leszünk kitéve, hogy a pályázás kedvéért gyengénél gyengébb műveket legyünk kénytelenek végignézni. Ellenben igy a birálók kényszerülnek oly műveket is pályázásra bocsátani, melyeket különben előadásra nem fogadtak volna el. Ha például a pályázó művek közül csak egy van jobb, nem zárhatni ki a többiek közül mindazt, a mi némikép figyelemre méltó, mert ez aztán nem pályázás, hanem közvetett jutalmazás. Ha egy pár van jobb s a többiek közt a feltünőbbek többé-kevésbbé mind egy értéküek, szintén nem bocsáthatni csak kettőt a pályázásra, különösen akkor, midőn két pálya dij van kitüzve. Ha a pályázó művek jobbjai egy s más szempontból majdnem egy értéküek, igen természetesen mindenik előtt meg kell nyitni a pálya sorompóit. Ily eset a mostani is. Lehet, hogy a pályára bocsátott művek közül egy párt ki kellett volna zárni, azonban ez még keveset változtatott volna a pályázás unalmasságán. Ime az ilynemű pályázás nehézségei pályabirákra és közönségre egyaránt. Hát a játékrend és szinészek nem szenvednek-e miatta? Az ily pályaműveknek rövid idő alatt, egymás után kell szinre kerülniök, más uj darabra nem lehet készülni! a szinészek nagy fáradsággal elkészülnek néhány oly darabra, melyeket különben nem adtak volna s egyszernél többször nem is adnak elő. Tartsuk meg hát a rendes pályázást, vagy ha a szinpadi sikert, a journalistika véleményért is tekintetbe akarjuk venni, mielőtt jutalmaznánk, tüzzük ki ugy a jutalmat, hogy egy év alatt előadott művekből válasszanak a birálók. Most térjünk át a még hátralevő művek birálatára; ezuttal rövidséggel akarjuk jóvá tenni eddigi meglehetősen részletes birálatainkat.

Az eddig előadott pályavigjátékok közt a Becsület és szerelem cziműt tartjuk leggyöngébbnek. Igaz, nyelve jobb mint némelyik pályatársáé, de cselekvénye rosz, szelleme cynismust árul el, nem csak komikai alapeszméje nincs, de még egyetlen komikai helyzetet sem képes nyujtani. Tarnai, gróf Alberti titkára, szerelmes a házi kisasszonyba, Szerenába s ez is beléje. Azonban Alberti grófnénak, Szeréna mostohaanyjának is tetszik a titkár, a mit egyébiránt ez még csak nem is sejt. A titkár örökre oda akarja hagyni a házat, de mielőtt elmenne, bucsulevelet ír Szerénának, azt egy bokrétába szurja s indul átadni neki, midőn épen a grófnéval találkozik. A grófné némi szemtelen kaczérsággal magának tulajdonítja a bokrétát, a levélkét hozzá intézett szerelmi vallomásnak hiszi, azért egész nyiltan szerelmet vall a titkárnak, elkéri arczképét, s karpereczébe illeszti. Tarnai térden állva kéri vissza a levélkét, azonban jő báró Zombori, meglepi őket, szétrebbennek, mialatt karperecz, levélke földre hull. A báró fölszed a földről mindent, szerelmet vall a grófnénak, visszautasíttatik; követeléssel, fenyegetéssel áll elő, és a reggelinél csakugyan hozzá kezd a grófné titkának fölfedezéséhez. A titkár közbe szól, összevész a báróval s végre párbajra hivja, a mit a báró elfogad. Alberti gróf gyanakszik nejére, kivált midőn a karperecz kezébe jut. Szeréna feláldozza magát mostohaanyjáért vagy a titkárért vagy atyja becsületeért, (tisztán nem vehettük ki) s magáénak vallja a karpereczet, melyet az anyjáéval a minap cserélt volt el. A grófné e vallomás alatt kifut, és szobájából levelet ír férjének, melyben kijelenti, hogy ő a bünös, és elhagyja a házat. A grófot meghatja e nyíltság, érzi magában, hogy ő is hibázhatott volna, vagy talán hibázott is. Megbocsát nejének, leányát pedig férjhez adja a titkárhoz. Báró Zombori a párbaj elől elszökik, még pedig gróf Alberti lován, s e szerint még lólopásba is elegyedik. – Hol itt a komikai alapeszme, jellem vagy helyzet? Még figyelmet igénylő jelenetre sem találunk; annyira utálja az ember az egész históriát, hogy kifejlődésére teljességgel nem kiváncsi. A mi hibának van festve, az csak puszta gazság mint a báró Zomborié, mi erénynek vagy nyomorultság, mint a gróf Albertié, vagy émelygős affectatió, mint a titkáré és Szerénáé. Nem így szokás az emberi gyöngeségnek kómikai kifejezést adni s a félreértést komikai helyzetekre használni föl. S mennyire nem ismeri a szerző a magyar társadalmi életet. Művében egyetlen vonás sincs, mely sejtetné, hogy legalább akarna magyar életet, még pedig magyar fensőbb körü életet rajzolni. S mennyire nem tudja az emberi gyöngéket vagy bünöket a szereplők társadalmi állása szinében fölmutatni. Lehet gyáva báró, de gyávasága nem úgy nyilatkozik, mint a báró Zomborié. Lehet férji becsületét számba nem vevő gróf, de nem olyan, mint Alberti. S miért a gróf e tettét részvétgerjesztően rajzolni, mely tulajdonkép komikai tárgyalást kiván? A részvétgerjesztés törekvése csak undort kelt minden józan emberben.