XIII.

… Csak a késő est vert föl bennünket halotti mély álmunkból. A kocsi kövezeten haladt végig, s a zörgés és rázás életre keltett.

– Párisban vagyunk! kiálta Olympia.

Én bámulva néztem körül.

Egy sötét, világtalan utcza tátongott előttünk. Már akkor nem volt Párisban gáz. Rettenetes képzelet. Egy óriási város, melyben két millió ember él, s melynek éjjel minden utczája sötét. A házak ablakait akkor kezdték berakni kőporos zsákokkal s az utcza két felén fejszecsattogás verte fel az éjt, mintha valami erdőben járnánk. A boulevardok fáit akkor kezdték kivagdalni.

– Nem ismerek Párisra!

Olympia azt mondá:

– Tábornok úr, kapitány úr, önök vendégeim lesznek, szálljanak hozzám.

… Most már ráismerek Párisra!

Olympiának saját háza van Párisban; szobái pompásan butorozva, inasai ezüstös livrében járnak. Titokteljes gazdagság! Jár hozzá az előkelő világ.

Az egyik inasától kérdeztem, kicsoda a te úrnőd? És ez azt felelte: egy spanyol trónkövetelő hátrahagyott felesége. A másiktól kérdeztem, ez azt mondta, hogy egy fiusított orosz herczegasszony a Mazeppa-családból. – A harmadiktól is kérdeztem, az meg azt mondta, hogy a laputai nagymogulnak az özvegye. A negyedik végre felvilágosított: az angol királynak titokban tartott leánya. Ez utóbbi a legvalószinübb.

Nagy házat visz, annyi bizonyos. Este összejön a társaság nála s ott marad reggelig. Odakünn az utczákon sötét van; barrikádokat építenek, katonákat masiroztatnak; odabenn pedig a minden háboruhoz oly szükséges financiális műveleteket intézik.

Hallottam, hogy odahaza is megteszik azt a honleányok, hogy hazafiui czélokra pénzt gyüjtenek, hangversenyeket, tableaux-kat adnak. No akkor hát Olympia a legnagyobb honleány a világon. Ő fáró-bankot ád minden este s ily elmés úton adóztatja meg a világot, minden este roppant pénzeket bezsebelvén látogatóitól, a mi kétségtelenül mind a hadsereg mozgósítására fordíttatik.

A dicső hölgy látogatói közül kiemelem az én tábornokomat, ki ha lengyelekkel jön össze, olyankor azt mondja, hogy olasz, ha olaszokkal jön össze, azt mondja, hogy magyar; nekem azt mondja, hogy lengyel, a mi sokoldaluságról tanuskodik. Mikor a fáró-asztalnál ül, azt mondja róla mindenki, hogy «görög».1)

Azután ott van Grandsac bankár. Hatalmas kövér ember. Mindennap nyer egy milliót a börzén, s azt ide hozza elveszteni.

Igen geniális ember, a most keletkezett hirlap: «Frére et cochon» szerkesztője is. Hatalmas fekete szakálla van és apró, csigákba fodrozott haja. Ez igen tudós ember. Hazánkat is igen jól ismeri. Sokat beszélt felőle. Tudja, hogy a fekete tenger meg a vörös tenger között fekszünk, ott, hol a Duna elvész s nem találni rá többé, mint a Nilus forrásaira. Hogy volt egy hires hadvezérünk, Tamerlán, a ki Magyarország fővárosát, Bukarestet építette. Hogy van egy tudós társaságunk, a melynek neve szkuptsina s annak az elnöke a hires orientalista Karagyorgyevics báró. Hogy van egy hires költőnk, a kinek a neve Zasztava, ez irta azt a remek hőskölteményt, a minek a czíme Paskevics (s az a Toldy Ferencz, a kitől az irodalom történetét tanultam, ezt előttem mind elhallgatta); a művészetünkről is sokat tudott: nemzeti zenénk a «dudelsack»; a nemzeti szinházban is ezt játszszák, s hires énekeseink a czigányok. Ezt ő mind olvasta. A politikánkat meg épen alaposan tanulmányozta. Kétféle faj lakik nálunk: a hongrois és a magyar; a magyar a török és pogány, a hongrois pedig a régi római; a magyar vagy mongol, az mindegy, mongol az aristocratia. Ezek elnyomják a hongroiskat és jancsárokat csinálnak belőlük, a miért viszont a hongroisk a tengeren mind elfogdossák a magyarok és mongolok hajóit. És én mindezt soha meg nem tudtam volna, ha a «Frére et cochon» szerkesztőjével meg nem ismerkedem.