XIV.

De lám, milyen hasznomra szolgált ez az ismeretség.

Párisba jövetelem után természetesen legelső feladatom volt a Mabillet és a Closerie des Lilast meglátogatni. (Ha kérdezni találja valaki odahaza, hogy mik ezek? magyarázza meg nekik valaki, hogy az egyik egy nemzeti muzeum, a hol régiségeket mutogatnak; a másik pedig egy népkert, a hol szép állatokat etetnek.)

De hejh, mekkora csalódás várt reám!

Az árnyas lugasok helyén, mikben egykor Fifine fujta a szivarfüstöt a szemem közé, marczona önkénytesek talyigázták a kavicsot az ágyutelepekhez, s a tribuneon, hol Fadette tánczolta a chahut, egy borzas népszónok olvasott fel valamit egy fakó ujságból a zajos hallgatóságnak, s a fákra nem Ninon kalapja, nem Fanchon napernyője volt felakasztva, hanem kardok és puskák.

A mint ott őgyelgek, magamban töprengve, vajh hová lehettek «ők?» egyszer csak elkezdik körülem kiabálni: «Kém! Spion!» s két ficzkó galléron, egy torkon ragad, s azt kérdik: «ki fia vagy?»

Én büszkén vallom be, hogy magyar vagyok.

Az a ficzkó, a ki mellen ragadott, azt mondta erre:

– Ha magyar vagy, akkor osztrák vagy; ha osztrák vagy, akkor német vagy; ha német vagy, akkor burkus vagy; ha burkus vagy, akkor fel veled a fára.

S mal a propos felkötöttek volna rögtön, már a nyakamban volt a kötél, ha szerencsémre az a népszónok ott a szónoki emelvényen észre nem veszi a lármát s rám nem ismer. Ez a «Frére et cochon» volt.

– Bocsássátok őt szabadon! kiáltá le dörgő hangon az emelvényről. Ő nem autrichien; ő az algiri magyarok fajához tartozik. Én ismerem őt. Ő Abd-el-Kader unokaöcscse!

Erre a szóra szabadon bocsátottak. Épen akkor állt a «Frére et cochon»-ban, hogy jön Abd-el-Kader Syriából ötvenezer mamelukkal Párist felszabadítani.