Lajos már aggódik Hunyadiak kardján.

Méla boru jár kel szép fiatal arczán,

És ha bánatának árnya sötétebb lesz,

Fellegén sejtelem villáma tévedez.

Merről száll az átok ifju életére?

Szemét a gond viszi kelet vidékére.

«Napkelet határa, nagy veszélyek tára!

Mely csapást indítasz a magyar hazára?

Sáskasereg jön-e? vagy ragályok árja

Duna, Tisza terét pusztítva bejárja?

Szárnyra miért kelted a halál angyalát?

Bölcsőt keres-e vagy menyasszony-nyoszolyát?

«Nálad van a pestis, nálad készül a szer,

Mely a lelket öli, s testet bilincsre ver.

Döntöd a keresztet, vakhited terjeszted,

A törököt, tatárt vesztünkre ereszted.

Melyik ostorodhoz lesz szivednek kedve?

Találgatja Lajos, sajditva, révedve.

Hadat gyűjt Szolimán: gyors futár ezt hozza.

«Országgyülés legyen! Hadd szóljon az hozza.

Nándoron Szolimán: Alapi ezt irja.

«Nemesi felkelés majd futásra birja.»

Elveszett Ujvidék: Tomori izeni.

«Véres kard hordása fog tán segíteni.»

Búcsuzik a király Buda szép várától,

S könnyezve, zokogva szebb Máriájától.

«A halál kiszemelt, kedves feleségem,

Martaléka vagyok, közel is van végem.

Homlokomon jegye! A nemzet bünéért

Illő, hogy ki első, vegye az első bért.»

Bátorítja neje. «Nem félek kedvesem!

Aggaszt, hogy a sírba babér nélkül essem.

Tartok, hogy tán folt lesz sisakomon, s a vérten,

Hadam vezér nélkül szétoszlik megverten.

Pedig ha Hunyadi kardja volna vélünk,

Egy új Szent-Imrévé lenne csatatérünk!»

Mária a kardot keresteti szörnyen,

Esztergomon, Váczon, Palotán és Szőnyen.

A Dunának árja hömpölyög sötéten,

Iszapjával titkát takargatja mélyen,

«Mese tán az egész! Erre Mohács utja!

Ütközetet álljunk. Vivja ki hogy tudja.»