57. Az én uram meséje.

Hun vôt, hun nem vôt, vôt a világon ėgy jegönyenyárfa, annak a tetejin vôt két hollófijú, Imre sógornak (szinte hallgatta) az ássa ki a szömit, ha elalszik.

Vôt a világon ėgy kiráj, a kiráj búsúlt nagyon, – úgy láttam, mint most! – búsúlt, hogy a fija el akar mönni világot tróbáni. Vót a kirájnak ėgy öreg katonája: e’ mán öszszejárt országot-világot. A kirájfi asztán öszszebeszélt az öreg katonával. A katona aszongya neki: „No, hát frátėr! – így hítták ėgymást – mikô el akarunk mönni, édösanyád mög akar itatni! Majd ėgy pohár bort annak, nem köl möginni, hanem csak főhajtani: mert a pohárba mérög lösz; aszt akarik, hogy inkáb itt hâj mög, minthogy elmöny!“ Főnyergöltek, elkászolóttak, vittek magukkal mindönt, a mi köl: két átalvető zsákaranyat mind a két lóra, hogy lögyön kőcscség; fölültek, odaugrajtottak a kastéj elébe.

Búcsúznak ėgymástul, ėcczör odanyûtottak a kirájfinak ėgy pohár bort, hogy igyon búcsúzásképpen! A kirájfi főhajtotta, de nem ivott belüle, csak a lónak a marjára mönt. Aval mögszúrta a lovat, elmöntek. Mikor kiértek a város szélire a gyöpre, elesött a ló, mögdöglött, mögölte a mérög; asz monta az öreg katonának: „Hoczi a lovadat! maj én âra ülök, tė mög erigy viszsza, nyergőj másik lovat!“ A kirájfi ráűlt az ű lovára, az öreg katona viszszamönt, nyergölt másik lovat; a kirájfi addig elhalatt. Az öreg katona mikor a döglött ló mellett mönt, mán akkô két holló kivákta a két szömit; de a két hollófijú is mög vôt dögölve. Az öreg katona lėszállt a lórû, lėvákta a két hollófijúnak a fejit, beletötte a tarisznyába osztán êváktatott, utôérte a kirájfit.

Mönnek, möndögélnek, hetedhét ország ellen, beérnek ėgy nagy erdőségbe; mikor beérnek a közepire, lėpányváznak, – jó mező vôt – ott pihennek, legeltetnek. Itt oszt az öreg katona szödött tűzrevalót, tüzet rakott, főszték a vacsorát: a hollófejet. Ėcczör möghajják, hogy zörgés van az erdőbe, aszongya az öreg katona: „No, frátėr, húzogygyunk fére!“ Ėccző mén tizėnkét haramija a tűzhön; a hogy mönnek, ėgy aszongya: „Itt van valaki, mer kulacs is van mög föl a hús!“ Fölvöszi ėgy a kulacsot, iszik, isznak minynyájan, osztán öttek mind a tizėnketten. Mikor jôlaktak, mind a 12 elalutt, az öreg katona odamén, látytya, hogy mög vannak halva. „No, frátėr nyergöjjünk, mer mögvirad!“ mongya az öreg katona. Odamönt osztán az öreg katona, mind a tizėnkettőnek a nyelvit lėvagdosta, betötte a tarisznyába; aval osztán möntek.

Möntek, möndögéltek, hetedhét ország ellen möntek, bemöntek űk ėgy városba, bemöntek a natykocsmába. Itt híre vôt, hogy mindönki, a ki tud mesét, mönynyön a kirájlányhon, az kitanáli, akármijen tanágatós mesét mondanak neki. Ha 3 nap alatt ki nem tanáli, ha legén, hozzámén (feleségül); ha nem legén, nagy jutalmat kap; de ha kitanáli, vége az életinek (a ki feladta a mesét). Aszongya az öreg katona: „No, frátėr! erigy fő a kirájlánhon, mond ê neki a mi az útunkba történt, hogy: „Ėcs csöptű mögdöglött: ėgy, ėgytű: kettő, kettőtű: 12, mi ja? tanájja ki a kirájlán.“ Ez az ű útytyukba történt: az édösanynya – mikor a kirájfi el akart indulni – mérget tött a borba, a kirájfi nem ivott belüle, de ėcs csöp a ló marjára mönt, attul osztán a ló mögdöglött; a lónak két hollófijú kivákta a két szömit, attul mögdöglött mind a 2, az öreg katona lėvákta a két holló fejit, főzött belüle vacsorát, a vacsorát mögötte a 12 haramija, mind a 12 elalutt tűle örökre; ez vôt az ű meséjük. A kirájfi osztán főmönt a kirájlányhon, elmonta a meséjit: „Ėcs csöptül mögdöglött: ėgy, ėgytű: kettő, kettőtű: tizėnkettő; mi ja?“ A kirájlán tanálgatta ėgy nap, tanálgatta, nem bírta kitanálni, aszongya a szôgálónak: „Ėrigy lė az öreg katonáhon, vigyél neki ėt tálaranyat, mongyad, hogy az üvé lösz, ha elmongya (= megfejti) az ura meséjit!“ Az öreg katona vakart az istállóba, odamén a szôgáló, aszongya: „Mongya el az ura meséjit, hosztam ėt tálaranyat!“ „Kimégy innét (ilyenje-olyanja) – mongya az öreg katona – van itt arany ölég! – aval rugja az aranyat a ganéba – nem mondom mög, ha csak lė nem gyüsz estére hozzám, itt nem hálsz!“ Fölmönt a szôgáló a kirájlánhon, aszongya: „Mit mondott az öreg katona?“ „Aszonta, hogy ha lėmék estére, mögmongya“. Aszongya a kirájlán: „Lögyön az arany a tijed, erigy el estére!“ Az öreg katona mög kitanította a kirájfit: „No, frátėr! tė majd êbújsz, mikó mondani akarom a mesét, csak üss engöm is mög a lánt is az ustorrâ!“ Este lėmén a szôgáló, ėcczör aszongya: „Mongya mán, katona, az ura meséjit!“ Elkeszdi az öreg katona: „Az én uram meséje, az én uram meséje“, a kirájfi odaugrik, jó ráhány a lányra is mög a katonára is. A szôgáló hogy kikapott, êszalatt. „No! – aszongya a kirájlány – mögtanûtad-ė?, „Dehogy tanûtam! – mongya a szôgáló – a kirájfi hazagyütt, mögvert éngöm is, a katonát is, pedig a katona elkeszte mán mondani“. Másnap estefelé odakűtte a szobalánt, de az is úgy járt, mind a szôgáló. Mos mán mi csinájjanak? kéntelen vôt a kirájlán elmönni a katonáhon. „No, frátėr! – aszongya a katona – mos maj én bújok el, tė löszöl a kirájlánynyal!“ Az öreg katona kitanította a kirájfit, ű mög elmönt a kocsmába mulatni.

A kirájfi vakar az istállóba keményen, ėcczör gyün a kirájlán: „Jó napot agygyon isten! katona úr“, – mongya a kirájlán. „Agygyon Isten!“ mongya a kirájfi. „Hosztam ėt tálaranyat, mongya el az ura meséjit!“ „Kimöny innét (ilyenje-olyanja) – mongya a kirájfi – van itt ölég arany! – aval rugja az aranyat a ganéba – nem mondom mög, ha csak estére lė nem gyüsz hozzám, itt nem hálsz!“ Este lėmönt a kirájlán, a katona mán akkô elbújt. Ėcczör aszongya a kirájlán: „Mongya mán az ura meséjit!“ A kirájfi elkeszdi: „Az én uram meséje, az én uram meséje“. Odaugrik a katona, elveri a kirájlánt mög a kirájfit is, a kirájlán hazaszalatt.

Másnap hírül adik, hogy nem tanálik ki a mesét! Főmén az öreg katona a kirájfival a kastéjba, ott aszongyák: „Fejcsék hát mög a mesét!“ Aszongya az öreg katona: „Mos, hogy be vagyunk kvártélozva, a frátėrral kimöntünk lesbe, ojan szöröncse tanát, hogy ėgy őzecske gyütt rám szömbe, de a frátėrra nem mönt sömmi sė, mögfoktam az őzecskét, az enyim lött. Másnap mögén kimöntünk lesbe, mögén ojan szöröncse tanát, hogy ėgy őzecske gyütt rám szömbe, de a frátėrra mögén nem mönt sömmi sė, ez az őzecske is az enyim lött. Harmadík este mögén kimöntünk lesbe, akkô mán a kirájfira mönt ėgy szép őzecske, de rám nem gyütt sėmmi sė“. A kirájlán halgatta ėd darabig, osztán a kirájfinak a nyakába borût, mögölelte, mögcsókolta, akkor osztán a kirájlán a kirájfijé lött. Nagy lakodalmat csináltak, éltek boldogul, még most is élnek, ha mög nem haltak.

(Magyarszentmárton.)

18. A két ėtesvér. Változatait Kisfaludy: XVII. k. a Világbíró Nagy Sándor itélete jegyzetében említettem fel, mely adatot – szemelőtt tartva a mondáról való felfogást a mondák közé soroztam.

19. A bocskordi kiráj kitutta a ludamėnti kirájt. Az Alföldön a legelterjedtebb mesék közé tartozik, csak az a kár, hogy drasztikus dolgokkal szeretik tódítani. Valami különös ész találó nyilatkozását látja a nép a bocskordi-féle elnevezésekben s ha az ember nem látszik észrevenni, még figyelmeztetik is reá. Az 58. számú változat közölhetetlen, a mint a mesélő mondta, beganajozza a gazda asztalát stb., hogy e pár sorban is azután meglátszik az elmondó símítása, még ételt sem vág az ágyba, ennek oka abban keresendő, hogy a mint először mondta, kijelentettem, hogy nem lehet leírni s e pár sort is az utolsó szakasz kedvéért jegyeztem le, mely szebben van mondva Borbélyénál s szokottabb elnevezés. Ha jól tudom, közölhetetlen dolgokat mesélnek az 59. számú változatban is a közlött sorokhoz, azért mondja a mesét megszakajtó befejezést: „Ha a puczrot szét nem vákták vôna“ stb., minő befejezést akkor használ a nép, mikor nem tudja a folytatást, vagy különböző okoknál fogva, mint itt is, jónak látja befejezni, erről más kötetünkben szólunk.