Feloldta Ares iszonyú gyötrelmemet.25)

Vigan, vigan! Most Zeus,

Most már újra virad derűs

Nap sugára a tengeren

Keresztül suhanó hajókra,

Hogy Ajas elfeledé baját,

S megint dús áldozatot mutat be

Ősi szokás szerint az égnek.

Minden enyészik az idővel;

Semmi sem lesz hallatlan előttem, a mióta Ajas

Szörnyű dühe váratlan

Lecsillapult s harcza Atridákkal.

(A hirmondó jő.)

Hirmondó. Először azt jelentem, kedves férfiak,

Hogy Teukros ép most érkezett meg Mysia

Sziklás hegyéről; s a táborba megjövén,

Sértő szókkal fogadta az egész sereg.

Alig látták a távolból közelgeni,

Azonnal körbe fogták, és minden felől

Gúnyt vágott hozzá egytől egyig minden ajk;

Kiáltva: «Im az őrjöngő testvére jő,

A gonoszé, ki a tábornak lest vetett.

Kövek tépjék szét, úgy szenvedjen csúf halált!»

És addig mentek, hogy végtére hüvelyét

Elhagyva villogott a kard kezük között.

De a viszályt, mely már a legvégsőig ért,

Lecsillapítá aggastyánok bölcs szava.

Ám hol van Ajas, hogy tudtára adjam ezt?

Mert az uraknak mindent el kell mondani.

Kar. Nincs sátorában, most hagyá el e helyet,

Új hangulatja új tervekkel tölti el.

Hirmondó. Jaj, jaj!

Vagy későn adtak már ez útra rendelést,

Kik elküldének; vagy későn jövék magam.

Kar. Mi az, mit kelleténél későbben tevél?

Hirmondó. Megtiltá Teukros, hogy elhagyja sátorát

E férfiú, míg meg nem érkezik maga.

Kar. Hiszen jobb indulatra térve távozott,

Az istenek haragját engesztelni ment.

Hirmondó. Hiú bátorsággal van telve e beszéd,

Ha mind való az, a mit Kalchas jósola.

Kar. Mit jósolt Kalchas? Mit tudsz e dolog felől?

Hirmondó. Im ezt tudom, tanúja voltam enmagam:

Elhagyva a királyi gyűlés gyűrüjét,

Az Atridáktól távol, Kalchas egyedűl

Oldalt vonult, Teukros kezét barátilag

Megfogta és erősen lelkére köté,

Hogy minden módon tartsa vissza e napon

Ajast sátrában, ne bocsássa ki sehogy,

Ha életben kivánja látni valaha.

Mert – úgymond – még csupán ez egy nap fogja őt

Üldözni Athena istennő bosszúja.

A gőgös balga embert – így szólott a jós –

Nehéz nyomorba döntik a nagy istenek,

Ha elfeledve emberi természetét,

Nem embermódra érez és gondolkozik.

De ő már akkor esztelennek bizonyult,

Midőn honát elhagyva, atyja bölcs szavát

Nem hallgatá. Igy szólt ez: Légy azon, fiam,

Hogy győzz, de mindig istennel győzz, a csatán,

S ő esztelen gőgjében ekként válaszolt:

Atyám, istennel győzhet még a gyáva is,

Ki semmit sem tud; én magamban megbizom,

Hogy isten nélkül is dicsőséghez jutok.

Igy kérkedett kevélyen. Máskor, a midőn

Az istennő, Athena, arra biztatá,

Hogy véres karral sujtsa ellenségeit,

Ez iszonyú, hallatlan szóval válaszolt:

Argos sergében védj, királynő, másokat,

A hol mi állunk, ott nem hátrál senki sem.

Ily szókkal, melyek emberekhez nem valók,

Magára vonta az istennő bosszuját.

De ha e nap még életben van, úgy talán

Isten segítségével megmenthetjük őt.

Igy szólt a jós. Ezt hallva, Teukros engemet

A gyűlésből tüstént hozzátok külde, hogy

Vigyázzatok rá. Ám ha késön érkezém,

Ő elveszett, vagy Kalchas nem bölcs jósoló.

Kar. Boldogtalan Tekmessa, bánat gyermeke,

Oh jer ki, lásd ez embert, hallgasd, mit beszél!

Szivet repeszt szavával, örömet nem ad.

(Tekmessa jő Eurysakessel a sátorból.)

Tekmessa. Mért háborgattok engemet boldogtalant?

Mért nem hagytok pihenni sok bajom után?

Kar. Hallgasd ez embert, mit beszél Ajas felől;

A hír, melyet hoz, kínnal tölti el szivem.

Tekmessa. Oh jaj, mit mondasz, ember! Végünk van talán?

Hirmondó. Mit sem tudok sorsodról; ám Ajas miatt,

Ha távol van most innen, aggódás fog el.

Tekmessa. Távol van ő valóban; megrémít szavad.

Hirmondó. Teukros parancsa, hogy sátrában tartsuk őt,

S innen ne hagyjuk eltávozni egyedül.

Tekmessa. De hol van Teukros, mért ad ily parancsokat?

Hirmondó. Nem régen érkezett meg, és attól remeg,

Hogy gyászos lesz Ajasra, ha most távozik.

Tekmessa. Oh jaj nekem! S mily embertől hallotta ezt?

Hirmondó. A jós jelenté így ki, Thestor gyermeke,

Hogy e nap éltet ád Ajasnak vagy halált.

Tekmessa. Segítsetek ah! e balsorsban, kedvesim!

Ti hivjátok sietve Teukrost, ti pedig

Nyugat felé, ti meg keletnek tartsatok,

Völgyek mélyén nyomozva ezt a gyász utat.26)

Mert immár látom, hogy megcsalt e férfiú,

S kizárt a szivéből, mely enyém volt azelőtt.

Jaj, mit tegyek fiam! Meg nem pihenhetek;

Magamnak is mennem kell, a míg elbirom.

Menjünk, siessünk; nincs nyugvásra most idő,

Hogy megmenthessük a halálba sietőt!

Kar. Az útra készen állok s nem szóval csupán;

Tett jő a szóra s gyorsan útra kél a láb.

(A kar két részre oszlik s kétfelé távozik. A hirmondó s a szolgák a tábor felé sietnek; egy szolga Eurysakest a sátorba vezeti, Tekmessa a tengerpart felé siet.)