Ajas. Oh jaj!

Ti zuhogó habok,

Ti hullámverte barlangok, te parti rét,

Mióta, ah mióta láttok

Itt engem Trója előtt! De soha, többé soha sem

Láttok itt élve. Hallja ezt, ki érti a szót.

Oh Skamandros

Habja, Argos

Jóakaró frigyese,14)

Többé nem fogod

Látni partodon

Azt a férfit, kihez foghatót

(Nagy szót mondok) hellenek között

Nem látott Trója. S most ily becstelenül

Fekszem a porban.

Kar. Nem tarthatom föl e beszédet, de tovább

Igy szólni nem hagyhatlak sok bajod között.

Ajas. Oh jaj! ki gondolhatta volna valaha,

Hogy gyötrelmemmel így megegyezik nevem?15)

Immár hozzám való jajgatni kétszer is,

Háromszor is; hogy ily nyomorba sülyedék;

Én, kinek atyja hajdan a sereg között

A hősiség legelső díját nyerte el,

S dicsőséggel tért Ida földéről haza;16)

Míg én a hős magzatja, szintén trójai

Földön kötvén ki, nem csekélyebb tetteket

Nem kisebb bátorsággal hajtva végre itt,

Argos népétől meggyalázva elveszek.

És mégis ezt az egyet biztosan tudom:

Ha Achillestől életében kérdezik,

Ki nyerje hősiség díjául fegyverét,

El nem ragadta volna tőlem senki sem.

S az Atridák, megvetve győzedelmimet,

A legcsalfább embernek itélték oda.

Ha kábult lelkem és szemem meg nem szünik

Szándékomat vezetni, úgy többé soha

Nem mondanának másra ily itéletet.

De Zeus leánya, a kegyetlen, vadszemű

Istennő, őrült lázat külde rám, s midőn

Rájok volt már emelve sujtó fegyverem,

Elbódított, s baromvért kelle ontanom.

Azok pedig nevetnek rajtam s szabadok,

Bár kedvem ellen; ám ha isten tesz zavart,

A legjobb kéztől is megmenekül a rossz.

Most mit tegyek? Nyilvánvaló az istenek

Haragja, gyűlöl engem a hellen sereg,

És ellenségem Trója s az egész vidék.

Hazámba térjek az ægæi tengeren,

S a tábort és az Atridákat hagyjam itt?

Mily arczczal lépjek Telamon atyám elé?

Mily szemmel lássa bús megérkezésemet,

Csupasz mezemben, nem viselve hősi díszt,

Míg ő oly nagy dicsőség fényét hordozá.

El nem viselhető ez. Vagy a trójai

Bástyákra törjek, s egyes harczot kezdve ott

Az ellenséggel, hős halállal essem el?

Hisz így az Atridáknak tennék örömet.

Ezt nem teszem. Más módot kell kisérlenem,

A melylyel agg atyámnak megmutathatom,

Hogy nem nevelt fel gyáva szívü magzatot.

Mert szégyen, hosszú életet kívánni ott,

Hol a nyomortól szabadulni nem lehet.

Mit ér, ha napra nap jő, s a halál felé

Egy lépéssel korábban, későbben viszen?

Nem adnék semmi árat olyan emberért,

A ki hiú remény napján sütkérezik.

De a nemeshez szép élet vagy szép halál

Méltó csupán. Elmondtam, nincs már több szavam.

Kar. Nem fogja senki kölcsönzöttnek mondani

E szódat, Ajas; mert tenszivedből fakadt.

De mégis szünjél; hallgasd meg barátaid

Tanácsát, űzd el e sötét eszméidet.

Tekmessa. Oh én uram, nincs emberekre sulyosabb

Nyomor, mint szolgaságnak jármát hordani.

Im én szabad atyától nyertem éltemet,

Ki gazdag volt, mint Phrygiában senki más;

Most szolgaságban élek; mert az istenek

Igy rendelék, de legkivált a te karod.

Ám a mióta ágyad osztom, hű vagyok

Hozzád; kérlek hát Zeusra, a ki tűzhelyed

Őrizi, és ágyadra, melyen osztozunk:

Ne tedd, hogy ellenségid keserű szavát

Hallgassam, s egyiköknek rabjává legyek.

A mely napon te meghalsz és magamra hagysz,

Oh hidd el, Argos népe az nap engem is

Erőszakos kezével tüstént megragad,

És gyermekeddel együtt rabigába hajt.

S majd keserű beszéddel gúnyol uj uram,

És ily szókkal sért: Nézzetek rá, ez neje

Ajasnak, a ki Argos legjobb hőse volt,

Mily szolgaság váltá fel boldog életét.

Igy fognak szólni. Isten üldöz engemet,

Reád és fajodra meg szégyent hoz ily beszéd.

Kiméld atyádat és ne hagyd el szomorú

Öregségében, kiméld ősz anyád szívét,

Ki annyi évet élt már, s gyakran esdekel

Az istenekhez, hogy te élve térj haza.

Légy szánalommal gyermekedhez, oh király!

Gondold meg, hogy mily gyászos sorsot hozna rám

S reá halálod: elveszítve gondodat,

Ily ifjan, árván élne zord gyámság alatt.

Nekem nincs senkim, a kire tekinthetek,

Rajtad kívül; hazámat dárdád dúlta fel,

Anyámat és atyámat más végzet keze

Tevé Hades honának holt lakóivá.

Ah hol találhatnék hát nélküled hazát,

Hol gazdagságot? Benned van csak mindenem.

Emlékezzél reám is; férfihoz való,

Megemlékezni arról, a ki szereté;

S a szerelem szülötte mindig szerelem;

De a ki jót tapasztalt és elfeledi,

Nemes embernek többé az nem mondható.

Kar. Ajas, bár meghatná a részvét lelkedet,

Mint az enyémet; akkor dicsérnéd szavát.

Ajas. Tőlem bizonynyal dicséret jut részeül,

Ha jól betölti mindazt, a mit rendelek.

Tekmessa. Oh kedves Ajas, mindenben szót fogadok.

Ajas. Vezesd elémbe fiamat, hadd lássam őt.

Tekmessa. Eltávolíták innen aggodalmaim.

Ajas. E rossz bajomban? Vagy mi az, miről beszélsz?

Tekmessa. Nehogy szegény meghaljon ha eléd kerül.

Ajas. Képes lett volna erre is szellemem.

Tekmessa. De gondom volt rá, elhárítni ezt a bajt.

Ajas. Jól tetted, és dicsérem gondosságodat.

Tekmessa. Mi az, miben még használnom lehet neked?

Ajas. Tedd, hogy fiammal szóljak, s láthassam szinét.

Tekmessa. Itt a közelben őrzik őt cselédjeink.

Ajas. Miért késik hát, mért nem jő szemem elé?

Tekmessa. Oh gyermekem, atyád hív. Hozza őt ide

A szolga, a ki most kezénél vezeti.

Ajas. Jön-e szavadra, vagy nem hallja hangodat?

Tekmessa. Itt hozza őt a szolga, már megérkezett.

(Egy rabszolga bevezeti Eurysakest, Ajas kis fiát.)

Ajas. Emeld, emeld fel hozzám; megijeszteni

Nem fogják őt e frissontású vérnyomok,

Ha én nemzém s valóban apja gyermeke.

Korán kell már apjának zord erkölcsein

Edződnie, hogy hozzá hasonló legyen.

Oh gyermek, légy apádnál sokkal boldogabb,

S másban hozzá hasonló! Nem lészsz így silány.

De most is már irigylem boldogságodat,

Hogy e bajoknak egyikét sem érezed;

Mert öntudatlan élet a legédesebb,

Míg megtanulsz szenvedni és örvendeni.

S ha ezt elérted, ellenségeink előtt

Mutasd meg akkor, mily atyának vagy fia.

Addig viruljon ifjuságod enyhe lég

Lehelletétől s légy anyádnak öröme.

Tudom, nem lesz a hellenek közt senki sem,

Ki gúnynyal bántson, bárha nem leszek veled.

Mert őriződül, fáradhatlan gyámodul

Teukrost hagyom, bár most a távolban bolyong,

Az ellenséget hajtva gyors vadász gyanánt.

Ti pajzshordó vitézek, tengerparti nép,

Reátok bízom e közös szolgálatot,

Jelentsétek Teukrosnak kivánságomat:

E gyermeket vigye hazámba s adja át

Telamonnak és anyámnak, értem Eriboeát;17)

Hogy mindkettőnek majdan támaszuk legyen

Öregségökben, míg a sírba szállanak.

Fegyverzetem ne adja díjul senkinek

Sem pályabiró, éltem megrontója sem.18)

Hanem fiam, ki ettől vetted nevedet,19)

Te tartsd meg ezt a hétszeres bőrtől fedett

Áttörhetetlen pajzsot, s forgasd szíjadon;

A többi fegyvert temessétek el velem.

(Tekmessához.)

Te vidd magaddal gyorsan most e gyermeket,

Zárd be az ajtót, és ne sóhajts, ne zokogj

A sátorok közt – sirni mindig kész a nő. –

El innen gyorsan! nem bölcs orvoshoz való,

A bajra ráolvasni, melyet vágni kell.20)

Kar. E lázas izgatottság félelembe ejt;

Éles beszéded nem kedvem szerint való.

Tekmessa. Mily szándék forr szivedben, Ajas, én uram?

Ajas. Ne kérdj, ne faggass. A szerénység szép erény.

Tekmessa. Oh jaj mint félek! Kérlek gyermekedre és

Az istenek nevére, ne hagyj minket el!

Ajas. Nagyon gyötörsz már. Nem tudod, hogy többet én

Az isteneknek semmivel sem tartozom?

Tekmessa. Mondj istenes szót.

Ajas. Azt intsd, a ki rád ügyel.

Tekmessa. Nem hallgatsz hát rám?

Ajas. Már nagyon sokat fecsegsz.

Tekmessa. Mert félek, Ajas!

Ajas (a szolgákhoz). Gyorsan ajtót zárjatok!

Tekmessa. Az égre, szánj meg!

Ajas. Esztelennek tartalak,

Ha azt hiszed, hogy rajtam most erőt vehetsz.

(Mind el a sátorba. A kar egyedül marad.)