Ajas. A végtelen hosszú idő napfényre hoz

Minden titkot, s elrejti a nyilvánvalót;

E földön semmi sem váratlan; megtörik

Az eskü láncza, a makacsság vértje is.

Im engem is, ki oly keményszivű valék,

Olajba mártott vas gyanánt meglágyított

E nő; sajnálom özvegységben hagyni őt,

Ellenségim közt, s árvaságban fiamat.

Megyek hát most a tengerparti rét felé,

S lemosva tisztító fürdővel szennyemet,

Pallas súlyos haragját megengesztelem:

S ha majdan láb nem járta helyre akadok,

Mély gödröt ások és elrejtem kardomat,

E gyűlölt fegyvert, hogy ne lássa semmi szem;

Őrizze ott lenn Hades és az éjhomály.

Mert a mióta ezt ajándokul vevém

Hektor gyűlölt kezéből: Argos népe közt

Nem szállt rám attól fogva semmi jó soha.

Igaz, mit a halandók közmondása tart:

Haszontalan az ellenség ajándoka.

Jövőre hát meghajlunk majd az istenek

Előtt, és megbecsüljük Atreus fiait.

Uralkodók ők, hódolat való nekik.

Miért nem? Hisz a legszörnyűbb, a legerősb

Meghódol a fenségnek; im a zúzmarás

Tél visszalép a dús gyümölcsü nyár elől;

Az éj komor homálya elfut, ha a nap

Fehér fogatján fénynyel tündökölve jő;

A vad szelek fuvallatára elpihen

A tenger sóhajtása; a mindenható

Álom feloldja lánczát, nem köt szüntelen.

S mi miért ne tudnánk tenni józan ész szerint?

Immár tudom, hogy ellenségemet csak úgy

Szabad gyűlölnöm, mintha egykor újra jó

Barátommá lehetne, és barátomért

Csak annyit tennem, annyira szeretnem őt,

Miként ha nem maradna mindig jó barát;

Hisz a barátság leggyakrabban csalfa rév.

De erre nézve jól tudom már, mit tegyek.

Most menj be asszony, s kérd az istenek kegyét,

Hogy teljesüljön minden, mit szivem kiván.

(Tekmessa el a sátorba gyermekével.)

Ti meg, barátim, tiszteljétek úgy szavam,

Mint ez; s ha megjő Teukros, mondjátok neki,

Hogy gondoljon rám, s hozzátok szives legyen.

Én most megyek, hová mennem kell; ti pedig

Tegyétek azt, mit mondtam, s nem sokára tán

Halljátok, hogy megszüntek szenvedéseim.

(El. A kar egyedül marad.)