Fel, fel uram, valahára hagyd el a sátrat,

Hol régóta pihensz a harcztól, és bajod

Lángja felcsap az égig immár. Féktelen

Dühöng ellenid nyelve,

Szél nem járta erdők közt;

Körös-körül felcsattan

Gúnyos kaczagásuk.

S a kín gyötör engem.

(Tekmessa jő a sátorból.)

Tekmessa. Oh, kik Ajas hajóin eveztek,

Földszülte Erechtheus ivadéka,12)

Hangos panaszokba’ törünk ki

E messze földön Telamon háza miatt.

Mert Ajast, a nagyot, az erőset,

A rettenetest,

Letiporta a kór szörnyű viharja.

Kar. Mily vészt adott cserében az éj

A mult napokért?

Oh Teleutas leánya, beszélj!

Te, kit a hős dárdája fogolylyá,

Szerelme nejévé tett, te tudod

Legjobban, te mondhatod azt el.

Tekmessa. Hogy mondjam el a mondhatatlant?

Szörnyű, mint a halál, mit hallani fogsz.

Mert a dicső Ajasra gyalázatot

Hozott örjöngése ez éjjel.

Ott láthatod a sátor alatt

Széttépett, vérborította

Áldozatát a csatának.