Kar. Jó indulattal szólok,

Mint hű anyád tanácslom:

Ne tégy bajodhoz új bajt.

Elektra. Ah! lehet-e mérsékleni bánatom’?

Illik-e, mondd, feledni a holtakat?

Hol van az ember, ki erre képes?

Nem kell ilyentől tisztelet;

És ha boldogság vár reám,

Ne legyen békével enyém,

Ha feledve atyámat, elnémul

Bús zokogásom.

Hiszen ha a halott megsemmisülve lenn

Fekszik föld alatt,

És a büntetés

Nem sujtotta le gyilkosait:

Nincs akkor szégyen,

Se’ jámborság az emberek közt.

Kar. Oh gyermekem, javadra jöttem és magam

Javára, ám ha nem szólok jól, úgy legyen

A te kivánatod szerint, mi követünk.

Elektra. Valóban szégyenelnem kell, oh asszonyok,

Hogy oly levertnek tüntet föl a sok panasz;

De mert erőszak kényszerit, hogy igy tegyek,

Bocsássatok meg. Mily nemes nő tenne mást,

Ki szemmel látja atyjának balvégzetét,

Miként én látom, éjjel, nappal egyaránt,

Nem fogyva, inkább gyarapodva szüntelen?

Hiszen szülő anyám kezéből jött reám

A legszörnyűbb baj; egy födél alatt lakom

Azokkal enházamban, kik meggyilkolák

Atyámat; ők parancsolóim; rajtok áll,

Megvonni tőlem, vagy megadni részemet.

És mit gondoltok, mily órákat élek át,

Midőn Aegisthost látom ülni trónusán

Atyámnak, látom azt a köntöst tagjain,

Melyet atyám viselt, s áldozni látom őt

A tűzhely mellett, hol atyámat megölé;

És látom azt, mi mindennél több fertelem,

Atyámnak nászágyában a gyilkost magát,

Boldogtalan anyámmal, ha még mondhatom

Anyámnak őt, ki ágyát ezzel osztja meg;

Ki vakmerően ily gonosz karjában él,

S a boszus fúriáktól nem remeg szive;

Nem, mintha még örülne annak, mit müvelt,

A hányszor újra fordul az a nap, melyen

Atyámat meggyilkolta áruló csele,

Dalt, tánczot rendel, és havonkint gödölyét

Áldoz fel a védistenek oltárain.

És látva ezt a házban, én boldogtalan,

Sirok, kesergek a szégyenletes napon,

Melyet atyám emléknapjának mondanak –

Ah egymagamban! Hisz még azt sem engedik,

Hogy annyit sirjak, mennyit szívem sirni vágy.

Mert ez az asszony, kit nemesnek mondanak,

Szidalmazó szavakkal igy kiált reám:

Istentelen teremtés, egyedül a te

Atyád veszett el? Nem gyászol más ember is?

Halj meg hát nyomorultan és e kínodat

Ne oltsák el az alvilági istenek!

Igy gúnyol; ám ha azt találja hallani,

Hogy jő Orestes: akkor dühvel rám rohan,

Sikoltva: Nemde ezt neked köszönhetem?

Nem a te műved volt ez, a ki ellopád

Orestest tőlem és titokban elvivéd?

De tudd meg, elnyered még méltó díjadat!

Ekként üvölt rám; híres kedvese pedig

Mellette állva még ingerli ellenem,

A nyomorult, a mindig gyáva szörnyeteg,

Ki asszonyok frigyével küzdi harczait.

És én szegény, Orestest várva szüntelen,

Hogy sorsomon segítsen, egyre sorvadok.

Mert késedelme tönkre tette egyaránt

Jelen s jövő reményem minden vígaszát.

Ily állapotban ah! ki tudna, kedvesim,

Kegyes, türelmes lenni? Hisz rosz végzetünk

Magunkat is rossz vágyra, tettre kényszerit.

Kar. Ugyan mondd, mig te ily módon beszélsz velünk,

Itthon van-e Aegisthos vagy eltávozott?

Elektra. Bizonynyal nincs itt. Hisz másképen, azt hiszed,

Távozhatnám a házból? A mezőre ment.

Kar. Ha igy van, akkor én is többet merhetek,

S bátrabban is beszédbe állhatok veled.

Elektra. Eltávozott, kérdezz hát tetszésed szerint.

Kar. Kérdésem ebből áll: Mit tudsz öcséd felől?

Jön-é vagy késik? Ezt szeretném hallani.

Elektra. Ezt mondja mindig, ámde mondja s nem teszi.

Kar. A férfiú, ha nagy munkába fog, haboz.

Elektra. Midőn megmentém éltét, nem haboztam én.

Kar. Bizzál; ő jó, s nem hagyja el szeretteit.

Elektra. Oh elhiszem; máskép nem élhetnék soká.

Kar. Ne szólj tovább; Chrysothemist, testvéredet,

Atyád s anyád leányát látja most szemem,

A házból jönni áldozattal, a minőt

Halottak emlékére szoktak nyujtani.

(Chrysothemis jő a palotából.)

Chrysothemis. Miért jösz kedves nővér, a kapu elé,

Hogy ismét hallasd gyászos jajgatásodat?

Nem tanulád meg ily hosszú idő alatt,

Hogy hasztalan haragnak át ne add magad?

Hisz én is érzem e fájdalmat, engem is

Gyötör e kín; s ha volna rá elég erőm,

Meg is mutatnám nyiltan azt, mit érezek.

De a vitorlát most a vészben bevonom,

S nem látszom azt akarni, a mit nem birok.

Ohajtom, testvér, bár tennél ekként te is.

Lehet, hogy nem az én szavam helyes, hanem

A te itéleted; de hogyha szabadon

Kivánok élni, az erőnek engedek.

Elektra. Oh szégyen! el tudod feledni az atyát,

Ki nemze, és csak arra gondolsz, a ki szült.

Mert minden intés, melylyel engem oktatál,

Ő tőle van, magadtól nem jött semmi sem.

Válaszsz tehát: vagy esztelennek mondalak,

Vagy józan észszel feledéd szerettidet;

Hisz ép’ most mondád, volna csak elég erőd,

Ugy megmutatnád gyűlölségedet nekik;

S midőn atyámért bosszut állni akarok,

Te nem segitsz, de gátolón utamba lépsz.

Nem egyesűlne így a bajjal gyávaság?

Tanits meg, vagy tanuld meg tőlem, mily haszon

Érhetne engem, ha megszünnék panaszom?

Hisz rosszul bár, de élek, s ez elég nekem.

És gyötröm őket, s a halottat tisztelem,

Ha ott alant még érez örömet a szív.

Te gyűlöletről szólva, csak szóval gyülölsz,

De tettel a gaz gyilkosoknak társa vagy.

Én nem hajolnék meg előttök, bárha mind

Előmbe raknák gazdag ékességidet,

Melyek rajtad ragyognak; légyen asztalod

Dúsan teritve, élvezz fényes lakomát:

Az én egyetlen táplálékom bánatom

Legyen; dicsőséged nem vágyom osztani,

Te sem kivánnád józan észszel. Ámde most

Legjobb atyádnak mig lehetnél gyermeke,

Légy az anyád leánya.21) Rosznak látszol igy,

Elárulván szerettidet s a holt atyát.

Kar. Az istenekre, semmi szenvedély! Hiszen

Mindkettőtök szavába’ van jó és helyes,

Ha te reá hallgatnál, s ő viszont reád.

Chrysothemis. Hozzá vagyok már szokva én, oh asszonyok,

Az ily beszédhez; most se’ hoztam volna fel,

Ha nem hallottam volna, mily szörnyű veszély

Közelg felé, hogy elnémitsa panaszát.

Elektra. Mondd hát a szörnyűt, és ha rosszabb mostani

Gyötrelmemnél, többé nem szólok ellened.

Chrysothemis. Elmondom híven mindazt, mit magam tudok.

Ha meg nem szűnik panaszod, szándékuk az,

Hogy olyan helyre küldenek, hol a napot

Többé nem látod, és sötét börtönfalak

Között, távol hazánktól, sirhatsz sorsodon.

Gondold meg ezt s később majd kinjaid között

Ne vádolj engem. Térj eszedre, mig lehet.

Elektra. Ez szándokuk hát, igy tennének ők velem?

Chrysothemis. Bizonynyal igy, mihelyt Aegisthos visszatér

Elektra. Ugy rajta! térjen is hát vissza mielőbb.

Chrysothemis. Mit kivánsz e szavaddal, oh boldogtalan?

Elektra. Aegisthos visszatértét, ha ez szándoka.

Chrysothemis. Hogy szenvedés gyötörjön? Merre tévelyegsz?

Elektra. Hogy mentől távolabbra fussak tőletek.

Chrysothemis. Nem gondolsz életeddel, mely most a tied?

Elektra. Valóban szép, csodálandó egy élet ez.

Chrysothemis. Szép lenne, csak te hallgatnád az ész szavát.

Elektra. Szeretteimhez rossznak lenni ne tanits.

Chrysothemis. Nem is tanitlak; ámde tiszteld az erőst.

Elektra. Tiszteld magad; nem illik hozzám ily tanács.

Chrysothemis. Pedig szép elkerülni esztelen bukást.

Elektra. Ha buknom kell, atyámért küzdve bukjam el.

Chrysothemis. Atyám, tudom jól, megbocsátja ezt nekem.

Elektra. Ily szókat helyben hagyni rosszakhoz való.

Chrysothemis. Nem tartasz hát velem, nem fogadod szavam’?

Elektra. Valóban nem. Soh’se legyek ily esztelen!

Chrysothemis. Tovább megyek hát, merre küldtek, útamon.

Elektra. Hová indulsz? Kiért van e gyászáldozat?

Chrysothemis. Atyám sirjára küldi általam anyám.

Elektra. Mit? Legnagyobb ellenségének küldi ezt?

Chrysothemis. A kit meggyilkolt; ezt akartad mondani.

Elektra. Ki gondolt erre? Mily barátja vette rá?

Chrysothemis. Azt vélem, rémes éji látománya volt.

Elektra. Oh ősi istenim, csak most segitsetek!

Chrysothemis. Reményre gerjeszt tán ez éji borzalom?

Elektra. Beszéld el álmát, aztán megfelelhetek.

Chrysothemis. Kevés az, mit felőle mondhatok neked.

Elektra. Beszéld el ezt; kicsiny szó gyakran volt elég,

Halandót fölemelni vagy lesujtani.

Chrysothemis. Atyánkat látta volna, szóbeszéd szerint,

Ismét életre kelve megjelenni és

Melléje állni; s megragadva a jogart,

Mely hajdan az övé volt, most Aegisthosé,

A tűzhely mellett állitá fel; galy fakadt

Belőle tüstént, melynek gazdag lombjai

Egész Mykene országát beárnyalák.

Igy hallám attól, ki jelen volt, a midőn

Ez álmát elbeszélte Helios előtt.22)

De ennél többet nem tudok, csak azt tudom,

Hogy félelmében küld a sirhoz engemet.

Az istenekre kérlek hát, fogadd szavam,

S ne vonj magadra vészt meggondolatlanul;

Ha nem követsz most, majd a baj rákényszerit.

Elektra. Ne tégy atyánk sirjára semmit, kedvesem,

Azokból, mik kezedben vannak; sérelem

S gonoszság volna, holt atyádnak nyujtani

Ez ellenséges asszony adományait;

Nem, dobd a vizbe, vagy ásd mélyen föld alá,

Honnan ne érjék el atyánk sirját soha;

Maradjanak elrejtve drága kincsül ott,

E nő számára, majd ha meghal egykoron.

Ha nem a nők legvakmerőbbje volna ő,

E gyűlölt áldozattal meg nem hintené

A férfiúnak sirját, kit meggyilkola.

Gondold meg, vajjon szívesen fogadja-e

Sirjában tőle a halott ez adományt,

Ki aljasul meggyilkolá, mint ellenét

Megcsonkitá, és kardja véres foltjait

Fejéhez törlé; s azt hiszed, ez áldozat

Ki fogja engesztelni a gyilkos bünét?

Oh nem! Hagyj fel hát ezzel; vágd le fürtjeid

Végszálait; im én szegény, hozzá teszem

Saját hajam’ – kevés ez, ámde mindenem

Nekem –, áldozd fel egyszerű hajfürtimet,

S ez övemet, melyen nem csillog semmi dísz.

S a porba hullva kérd őt, jöjjön most a föld

Alól, legyen segélyünk ellenink között,

Hogy gyermeke Orestes diadalmasan

Lábbal tiporja atyja ellenségeit,

S mi e csekély ajándékoknál gazdagabb

Kezekkel áldozhassunk sirján egykoron.

Hiszem, valóban hinni kezdem, ő vala,

Ki ezt a szörnyü álomképet küldte rá;

De te, oh testvér, tedd meg e szolgálatot,

Nekem, magadnak és atyánknak, az emberek

Legjobbikának, a ki Hadesben pihen.

Kar. Kegyesség szól e szűz ajkán, s te kedvesem.

Ha józan kívánsz lenni, megteszed szavát.

Chrysothemis. Meg is teszem; mert hol a jog parancsa szól,

Ott nem vitázni, ámde gyorsan tenni kell,

De míg ezt megkisérlem, titkot tartsatok,

Az istenekre kérlek, kedves asszonyok;

Mert ha anyám megtudná, biztosan hiszem,

Merészségem gyászossá lenne én reám.

(Átveszi Elektra levágott fürtjeit s az övet. Azután el.)

Kar. Ha nem téved a jós szellem igéje,

S nem hagyott el az értelem:

Mert jelenti jöttét

Az isteni igazság büntető keze,

Boszúja nincs messze már, óh gyermekem!

Ez éji látomány

Enyhe fuvallatára

Bennem új remény fakad;

Nem fogja elfeledni a hellen vezér, atyád,

Az ősi kétélű szekercze ércz csapásait,

Melyek gonoszul, gyalázattal megölték őt.