Elektra. Oh kedvesem, ki hosszú idő

Után e drága úton végre megjelentél,

Látva könyeim özönét, ne foszsz –

Orestes. Mitől ne foszszalak meg?

Elektra. Oh ne foszsz meg

A boldogságtól, látni kedves arczodat.

Orestes. Sőt bosszum érne mást is, ki megfosztana.

Elektra. Helyesled?

Orestes. Miért nem?

Elektra. Kedvesim, a soha nem remélt hir hallatára,

Néma ajkam

A fájdalom s boszú szavát magába

Temette. Ámde most karom között vagy,

Látom újra kedves arczod’,

Nem felejtem ezt nyomor között sem.

Orestes. Hagyd el most a felesleges beszédeket,

Ne szólj arról se, mily gonosz lelkű anyánk,

Arról se, mint pusztitja házunk javait

Aegisthos, vagy mint tékozolja, szórja szét.

A sok szó közt elfuthat a jó alkalom.

Gondoljunk most csak arra, mit e percz kiván,

Mutasd, nyiltan vagy elrejtőzve hol lehet

Megölnöm ellenségink ajkán a mosolyt.

Vigyázz, nehogy a házba lépve, árulód

Legyen vidám tekinteted anyánk előtt;

Sírj, sóhajts inkább, mintha szíved gyötrené

Az álhir hozta balsors; majd ha sikerült

Munkánk, örvendhetsz és kaczaghatsz szabadon.

Elektra. Oh drága testvér, a mi tetszésedre van,

Én azt leszek teendő; hisz ez örömet

Kezedből nyertem, nem szereztem enmagam;

Nem bántanálak én meg téged a világ

Minden kincséért; mert igy rossz szolgálatot

Tennék jó végzetünknek, mely most ránk derült.

A többit bizonyára jól tudod; hiszen

Hallád, hogy nincs Aegisthos itthon, és anyánk

Benn van a házban; attól meg ne tarts, hogy ő

Mosoly derűjét fogja látni arczomon;

Mert él szivemben még a régi gyűlölet,

S mióta téged látlak, meg nem szűnt szemem

Örömkönyűje. Mint is szünhetnék meg az,

Holott egy úton halva s élve láttalak

Megjönni? Mit nem sejték, azt tevéd velem;

Igen, ha élve jönne most elém atyánk,

Hinnék szememnek, nem vélném csodának azt.

Most megjövén hát, légy magad vezére ten

Kedved szerint; én egyedül ha állanék,

Egyet kivivnék e kettőből: vagy dicsőn

Elvesznék, vagy dicsőn megmenteném magam’.

Orestes. Mondám, légy csendesen; léptek közelgenek

A palotából.

Elektra (megváltozott hangon). Lépjetek be, emberek,

Hisz olyat hoztok, a mit ott benn senki el

Nem utasithat, ám örömmel sem fogad.

(A nevelő jön a palotából.)

Nevelő. Oh kába dőrék, elhagyott az értelem,

Hogy semmit sem gondoltok éltetekre már?

Ugy elhomályosult hát bennetek az ész,

Hogy nem közel a vészhez, ám a legnagyobb

Veszélyben lévén, mégsem látjátok be azt?

Ha őrt nem álltam volna régtől fogva itt

E kapunál, előbb a házba jutna úgy

Szándékotoknak híre, mint ti magatok;

Csak gondosságom gátolá meg ezt a bajt.

Szüntessétek hát e hosszú beszédeket,

S örvendezéstek telhetetlen hangjait,

És lépjetek be, mert ilyenkor vészthozó

A habozás; végezzünk, itt az ideje.

Orestes. Mi vár reám megérkeztemkor oda benn?

Nevelő. Minden jó; úgy van, hogy nem ismer senki sem.

Orestes. Igy hát, mint látom, megvivéd holt híremet.

Nevelő. Tudd meg, hogy itt Hades fiának tartanak.

Orestes. Örvendenek fölötte? Vagy mit mondanak?

Nevelő. Majd megtudod, ha végezénk; mostanra jól

Megy minden, még az is, mi nem lesz jó nekik.

Elektra. Az istenekre, kedves testvér, szólj, ki ez?

Orestes. Nem ismered már?

Elektra. Még nem is képzelhetem.

Orestes. Tudod, kinek kezére biztál egykoron?

Elektra. Kinek? Mit mondasz?

Orestes. A ki által titkosan

Phokis földére külde gondod engemet.

Elektra. Az hát, kit egykor a sokak közt egyedül

Találtam hűnek én, atyám halálakor?

Orestes. Ő az; ne faggass több kérdéssel ezután.

Elektra. Oh kedves napfény! Oh te, a ki egyedül

Mentéd meg Agamemnon házát, megjövél?

Te vagy hát szabadítónk sok bajunk közül?

Oh drága kéz! Oh áldott szolgálat, melyet

Nekem lábad tett! Mért hogy hozzám oly közel

Levén régóta, elrejtőzél és halált

Adott szavad, mig tettel örömet hozál?

Atyám üdvözlégy! Mert atyának nézlek én;

Üdvözlégy! Tudd meg, hogy ez egy napon nekem

A leggyülöltebb voltál és legkedvesebb.

Nevelő. Elég is lesz már. Sok nap és sok éjszaka

Fordul még, oh Elektra, melyen biztosan

Meghallod mindazt, a mit mondandók vagyunk.

Nektek pedig, kik itt álltok mindketten, azt

Mondom, most tettre int az óra; egyedül

Van Klytaemnestra s nincs benn semmi férfiú.

Ha késtek, tudjátok meg, ezeken kivül

Több s bölcsebb ellenséggel fogtok küzdeni.

Orestes. Hosszú beszédre nincs szükségünk, Pylades,

Most tenni kell; lépjünk be gyorsan, mint lehet,

Imádva a nagy istenek ős szobrait,

Melyek hajlékul választák e csarnokot.

(Orestes, a nevelő, Pylades és a kiséret el a palotába.)

Elektra. Oh nagy Apollo, halld meg őket kegyesen,

És engem is, ki bőkezűen annyiszor

Áldoztam azt neked, mi tőlem telhetett.

S most, oh Phoebos Lykeios, mint tőlem telik,

Ugy kérlek, térdre hullva kérlek, légy velünk,

E szándokunkban légy jótékony pártfogónk,

S mutasd meg a világnak, hogy az istenek

Mit szoktak adni a gonoszság díjaúl.

(El a palotába.)

Kar. Ime miként rohan Ares

A boszuló csatára, s vérért liheg.

Beléptek már az ősi házfödél alá

A kikerülhetetlen ádáz ebek,30)

A bűnt üldözők,

Nem tart soká, beteljesül

Az álom, melyet látnak lelki szemeim.