A persa herczeg válasza Semsz el Nihárhoz.

„Becses leveled igen megvigasztalt, de nem annyira mint szivem ohajtaná. Bánatomat Ebn Thaher eltávozásán akarod enyhiteni: de ah, bármely sérelmesen ért ez a vesztesség, keserveimnek ez csak legkisebbike. Ismered jól ezen keserveket, és tudod hogy csak jelenléted által vehetek enyhülést. Mikor jő az idő, hogy ezen jelenléteden az elvesztés rettegése nélkül örülhetek. Mi messze még! vagy is inkább, szabad-e reménylenünk, hogy megjő valaha! – Parancsolod, hogy önmagam megtartásáról gondoskodjam, s én engedek, mert kivetkeztem egészen akaratomból hogy egyedül a tiedet követhessem. Isten veled.“

Minekutána a gyöngyárus ezen levelet elolvasta, s a rabnőnek ismét visszaadta, ez igy szóla hozzá elmenőben: „véghezviszem azt asszonyomnál, uram, hogy annyi bizodalmat vegyen irántad mennyit Ebn Thaher birt tőle. Holnap ismét hirt hozok ügyünkről.“

S valóban a következő napon imhol jöve, vigság és megelégedés arczain. „Képeden is látom“ igy szóla a gyöngyárus. „Olyan érzésűvé tevéd Semsz el Nihárt, milyenek ohajtád. „Nincs különben“ felele a rabnő. „S elmondom mikép jutottam czélomhoz. Semsz el Nihárt tegnap türtelen várakozásban találtam, általadám neki a persa herczeg levelét; melyet könyes szemekkel olvasott, s olvasás után ismét szokott buslakodásába merült. Ekkor igy szólék hozzá: minden kétség kivül, asszonyom, Ebn Thahernek eltávozása az, a min tünődöl; de engedd hogy a nagy Isten nevére kérjelek, ne légy e miatt többé legkisebb aggodalomban is. Más jámbor férfiut találtunk, a ki szolgálatodra szint azon buzgósággal s a mi nem csekélység, még nagyobb bátorsággal ajánlkozik. Erre előhozám nevedet és azon alkalmat, mely tegnap a persa herczeghez vezetett. Szóval, mindent elköveték annak erősitésére, hogy te az ő s a persa herczeg titkát sértetlenül meg fogod tartani s mindent elkövetni a mi szerelmöket elősegélje. Ugy látszott, hogy ezen tudósitás igen megenyhité.“ „Ah, ugy mond, mely igen le vagyunk kötelezve a herczeg és én azon férfiunak kiről szólottál! Ösmerni akarom őt és látni, hogy saját szájából halljam mind azt a miket mondottál, s megköszönjem hallatlan nagylelküségét oly személyek iránt, kiknek viszontagságain ily forró részt venni őt semmi kötelesség nem öztönzi. Látása nekem gyönyörűséget fog szerezni s nem fogom elmulatni őt jó szándékaiban megerősiteni. El ne feledd, hogy holnap érte menj és hozzám vezesd. – Igy tehát kedves ur, ne sajnálj velem a chalyf palotájába fáradni.“

A biztosné ezen beszéde a gyöngyárust zavarba ejté. „Engedje meg nekem asszonyod“ ez volt felelete: „Azt megjegyeznem, hogy nem fontolá meg egészen a mit itt tőlem kiván. Azon tekintet, melyben Ebn Thaher a chalifnál állott, neki mindenkor szabad bejárást ada, s az udvaritisztek, kik már ösmerék, szótlan hagyák őt Semsz el Nihár palotáiban ki s be járni, de mikép bátorkodjam én ennek küszöbére lépni? Magad látod, hogy ez lehetetlen, kérlek tehát add Semsz el Nihár elébe azon okokat, melyek akadályomra vannak ez egy kivánságát teljesitenem, s egyszersmind azon sajnos következéseket is, melyek ezen lépésből támadának. Mihelyt ezt kevéssé megfontolja, ugy fogja találni, hogy engem minden haszon nélkül a legnagyobb veszedelemnek tett volna ki.“

A biztosné nyugtatni akará a gyöngyárust, s igy szóla hozzá. „Azt hiszed uram hogy Semsz el Nihár eléggé gondatlan téged a legkisebb veszélynek is ki tenni, midőn magához hivat, – téged, kitől oly tetemes segélyt és szolgálatot reményl? Hidd hogy a veszélynek itt árnyéka nincs. Sokkal több jót várunk én és Semsz el Nihár tőled, hogy sem ily szükségben szereznénk bajt neked. Bizzál bátran bennem; később magad is majd általlátod, mely alaptalan volt mostani félelmed.“

Engedett ezen szavaknak a gyöngyárus s fölkele, hogy elinduljon. De bár mely erős szivet igért is magának, annyira ellepte a félelem, hogy egész testében reszketni kezde. „Már igy magam is látom“ szóla a biztosné, „jobb ha itthon maradsz és Semsz el Nihár más utat keres a veled szólásra. Ne is kétkedjél hogy ezen kivánsága betöltésére maga hozzád jő, meglátogat. Azért tehát maradj itthon uram, mert bizonyos vagyok benne, hogy őt rövid időn érkezni látod.“

A rabnő igazat jövendőlt; alig érté meg Semsz el Nihár a gyöngyárus félelmét, s hozzá jöve.

A gyöngyárus mély tiszteletnek minden jeleivel fogadá. A mint Semsz el Nihár fáradtan valamennyire jöttében, leüle, felveti fátyolát, s oly szépséget láttatott a gyöngyárussal, mely ennél a persa herczeget egészen kimenté, hogy szivét a chalyf kedvencznéjének áldozá. Köszönti azután nyájasan a gyöngyárust s „lehetetlen volt, ugymond, buzgó jóvoltodat irántam s a persa herczeg iránt a nélkül hallanom, hogy ezt személyesen meg ne köszönném. Hála az égnek, mely Ebn Thaher veszteségén ily hamar vigasztal…“

Semsz el Nihár még több nyájas szót ada a gyöngyárusnak s majdan palotájába visszatért.

A gyöngyárus azonnal elmene a persa herczeghez, neki ezen látogatásról hirt vinni. Ez alig pillantá meg őt, midőn igy szóla hozzá: Vártalak nyughatatlanúl. A meghittné levelet hoza hozzám asszonyától, de a levél engem nem vigasztalt. Akármit üzenjen nekem a szeretetre méltó Semsz el Nihár, nem merek többé reményleni s türelmem veszni kezd. Hol vegyek tanácsot? az, hogy Ebn Thaher nincs többé mellettem, kétségbe ejt; ő volt támaszom, vele együtt mindent elvesztettem; az volt még egyetlen reményem, hogy ő Semsz el Nihárhoz eljuthatott.“

Itt a gyöngyárus, kit a herczeg heves beszéde szóhoz nem eresztett, megnem állhatá, hogy szeliden el ne mosolyodnék, a mit a herczeg látván a következő verseket mondá:

„Ha az ki búmat látván rajta nevetni tud, ugyan azt érzette volna, a mi most nekem fáj, bizonyosan sirna.

„Mert csak a ki hasonlót szenvedett s tud szánakozni azon, kit szintazon csapás ért.“

A gyöngyárus mindenkép erősité a herczegnek, hogy ő nála senki őszintébb részt bajában nem vehet; s ha a herczeg csak annyi türelmet vesz magának, hogy őt kihallgassa, meg fogja mutatni, hogy neki enyhűlést tud szerezni.

Erre a szóra nem felelt a herczeg és hallgatni kezde. „Ám látom“ monda tovább a gyöngyárus „egyetlen módja megnyugtatásodnak csak az, hogy Semsz el Nihárral háborgatás nélkül együtt lehess. Ezen megnyugtatást megszerzem én s holnap azonnal hozzá látok. Semsz el Nihár palotájába nem szabad belépned, ön magad tapasztalád már, mennyi veszedelemmel van ez egy egybekötve. Tudok én alkalmasabb helyet ezen találkozásra, holott egész bátorságban lehettek.“

A mint a gyöngyárus ezt hallatá, áltkarolá őt a herczeg egész elragadtatva s igy szóla hozzá: „Feltámasztasz ily kecses igéreted által egy boldogtalan szeretőt a sirból, melyre magát már elszánta volt. A mint látom Ebn Thaher nekem ki van pótolva. Minden a mit tészsz, jól van téve, én áltadom neked magamat egészen.“

Minekutána a herczeg megköszöné iránta mutatott buzgóságát a gyöngyárusnak, ez házába ismét visszatért.

Másnap reggel már ujra eljöve hozzá a meghittné, kinek is tudtára adá, hogy a persa herczegben reménységet gerjesztett Semsz el Nihárral legközelebb szólhatnia. „Épen azért jövök felele a rabnő, hogy veled ez iránt értekezzem. Ugy látszik ez a lak elég alkalmas elfogadásokra.“ „Lehetne ugyan ide is vezérlenem őket.“ Igy a gyöngyárus, „de meggondolám, hogy egy másik ház, mely szinte az enyim és most lakatlan, még mentebb a háboritástól; megyek s ezt elfogadásokra elkészittetem.“ „Igy tehát monda a rabnő, csak Semsz el Nihár megegyezése hibázik, tudtára adom a dolgot azonnal, s rövid időn a választ meghozom.“

Nem soká késett s azon hirt hozá a gyöngyárusnak, asszonya estennen a kijelelt helyen meg fog jelenni, egyszersmind zacskót ada által a gyöngyárusnak azon meghagyással, hogy az ebédnek költségeit abból vegye.

Elvezeté őt azután a gyöngyárus azon lakhoz, hol a szeretőknek együvé kelle jönniök, hogy tudván a helyet, asszonyát oda vezethesse. S mihelyt a rabnő eltávozék, beszóla amaz barátihoz, arany és ezüst edényeket vőn kölcsön és szőnyeget, drága párnákat s egyéb házi bútort, melylyel a házat pompásan felékesíté. Rendbe hozván itt mindent, a persa herczeghez elindult.

Gondolni lehet, a herczeg örömét, midőn meghallá, hogy a gyöngyárus őt azon lakáshoz jő vezetni, melyet az ő és Semsz el Nihár elfogadására készített. Ez a hir őt minden gondjaiból és keserveiből kivette, fényes ruhát öltött magára s követé egyedül a gyöngyárust, a ki több félre eső utczákon vezetve, hogy senki figyelmébe ne tünnének, a mondott házba vivé, holott a kedvelt elérkeztéig beszéddel mulatának.

Ez a szenvedélyes szerető nem hagyá őt sokáig várakozni. Eljöve mindjárt az estvéli imádás után meghittnéjével, s két más rabnővel. Nem festhetem le az örömnek azon eláradását, mely a két szerelmest viszontláttokban egészen elragadá. Leülvén a szófára egy ideig szótalan nézének egymásra, mert az öröm és elragadtatás miatt nem birtak szólani. De amint a beszéd újra hatalmokba jött, kipótolák bőven a hosszu hallgatást. A mit egymásnak mondának, oly érzékeny és szerelmes volt, hogy a gyöngyárus, a meghittné, és a két rabnő könyeket hullattak.

De a gyöngyárus letörlé könyeit, hogy az ebédhez lásson, melyet önmaga horda fel.

A szerelmesek keveset ettenek, s azután mindketten a szófára ültek. Semsz el Nihár kérdé a gyöngyárust, nincs-e lant vagy más valamely hangszer kezénél; s ez, a ki mindenről a mi mulatásokra lehete, gondoskodék, egy lantot hoza. Semsz el Nihár felvoná a hangszer hurjait s énekele.

Az alatt, hogy Semsz el Nihár a persa herczeget elbájolá, s szerelmét szavaiban festé ugy amint ezen szavak önkényt eszébe jöttek: zörej hallaték kivülről, s egy rabcseléd, kit a gyöngyárus hozott magával, ijedten belépett, jelentvén, hogy a kaput azonnal betörik. Kérdezte ő ugyan, ki zörög? de felelet helyett többszörözött döféseket hallott.

A gyöngyárus felijedve hagyá el vendégeit s kiment, hogy önmaga látná ezen kelletlen hir igaz voltát. Már az udvaron volt, midőn egy csoport baltával és karddal fegyverkezett embert láta közeledni, kik épen az ajtót betörék s egyenest neki tartottak. Hirtelen a falhoz simult, s anélkül, hogy láttatnék, tizet láta maga előtt elmenni.

Minthogy e szerént Semsz el Nihárnak s a persa herczegnek nem igen nagy segedelmökre lett volna, megelégedék avval, hogy őket szivében síratá, s elvégzé magában, hogy fusson. Kicsuszott a házból s egy szomszédhoz vette magát, a ki még nem aludt. A gyöngyárus semmit sem kételkedett, hogy ez az erőszak a chalyf parancsolatjára történt, kinek kétségkivül kedvencznéje összejövetelét a persa herczeggel valaki elárulá. A házban, melybe futott, áthallhatá a morajt, melyet önnön házában tettek, s a moraj egész éjfélig tartott.

Ekkor, midőn ott egészen csendes lőn, egy szablyát kért szomszédjától kölcsön, s igy felfegyverkezve visszatért; belépett lassan az udvarba, s mint elijedett midőn ott egy embert talála, a ki azon kérdéssel jött felé, ki légyen? Hangjáról ráismere rabjára. „Miként kerülhetéd el“ ugy mond „hogy az őr meg nem fogott?“ „Uram“ felele a szolga „az udvar egyik szegletébe bujtam, s előjövék amint a lárma megszünt. De nem őrök azok, kik a házba berontának, hanem zsiványok, kik egynehány nappal ezelőtt a város ezen tájékán már egy házat ki is raboltak, kétségkivül azon butorok drága volta tünt szemökbe, melyeket a napokban ide hozattál.“

A gyöngyárus igen hihetőnek vélte a rab gyanuját, kifürkészte hirtelen szobáit, s valóban ugy találá, hogy a rablók mind azon pompás házi butort, melylyel a persa herczeg és Semsz el Nihár tereme ékeskedék, felszedték, az arany és ezüst edényeket elhordták, szóval az egész szobát kiüritették. Szegény nem tudta mit csináljon. „Oh egek“ igy kiálta fel „elvesztem; nincs a ki kimentsen. Mit fognak barátim szólani, vagy micsoda mentségem lesz az, ha azt mondom is, hogy rablók törtek be házamba s elvitték a mit ők nekem nagylelkűen kölcsönöztek? Nem kell-e szintén visszapótolnom a kárt, melynek oka voltam? – S aztán hova lett Semsz el Nihár? mi történt a persa herczeggel? – Ez a történet oly szörnyű lármát üt majd, hogy az kétségkivűl a chalyf fülébe hat; tudtára esik az egybejövetel, s engem feláldoz haragjának.“

A szolga, ki igen ragaszkodott hozzá, vigasztalni akará és monda: „A mi hiszen Semsz el Nihárt illeti, a rablók tán megelégedtek azzal, hogy kirabolták s ő azután rabnőivel együtt palotájába visszatért; s a persa herczeg nem igen járhatott különben. Igy tehát szabad azt hinni, hogy a chalyf az egész kalandról semmit meg nem tud. A mi a jó barátok veszteségét illeti, az oly szerencsétlenség, melyet épen nem lehetett elkerűlni. Tudják, hogy a zsiványok ugy lábra kaptak s oly vakmerőkké lettek, hogy nemcsak azt az egy házat, melyet emlitettem, hanem több házat is, az udvar legfőbb embereihez tartozót, kiraboltak, s azt is jól tudják, hogy mindeddig a sok kiadott parancsolat mellett még csak egyet sem kerítettek közűlök kézre, akármikép fáradozának is. Az egész kár uram tehát az lesz, hogy jó barátidnak az elrablott portékák árát vissza adod, s e mellett még hála Istennek marad neked is elég vagyonod.“

Míg megvirradt, cselédei által a gyöngyárus amint lehetett, kapuját helyreállitotta, s azután velök együtt, szomoru gondolatok között házához visszatért. „Ebn Thaher“ panaszlá magában, okosabb volt mint én, ő előre látta azon veszedelmet, melybe én most vakon mentem. Adná Isten, soha e szerelmes bajba ne elegyedtem volna, mely még talán életembe kerűl.“

Alig hajnallott, már a városban elterűlt híre, hogy a gyöngyárus házát kirabolták, s egy sereg jó barát és szomszéd gyülekezett ehhez, kik azon szín alatt, hogy neki fájdalmukat kijelentsék, inkább csak azért jövének, hogy a dolgot körülményesen megérthessék. A gyöngyárus nem késett megköszönni a szives részvételt, s legalább az az öröme volt, hogy senkitől sem a kedvencznét sem a persa herczeget nem hallá említtetni, a miből azt következtette, hogy mind a ketten vagy otthon vagy valami biztos helyen vannak.

Amint az emberek elszéledtek, ételt hozának cselédei, de a gyöngyárus szinte semmit sem evett. Dél lehetett, midőn egyik rabszolgája belépett hozzá, és jelenté, hogy egy ismeretlen az ajtó előtt áll s vele kivánna szólani. A gyöngyárus nem akarván ismeretlent házába bocsátani, felállott és kiment, hogy vele a kapunál beszéljen. „Habár nem ismersz is, szóla hozzá az ember „ismerlek én, s azért jöttem, hogy egy nyomos dologról beszéljek veled.“ Ezen szavakra kéré őt a gyöngyárus, lépjen be. „Nem“ mond az ismeretlen „jer inkább velem uram, a másik házadhoz, ha nincs terhedre.“ „Honnan tudod azt“ kérdé a gyöngyárus „hogy nekem még egy házam van ezen kivűl?“ „Tudom“, felel az ismeretlen „és kérlek kövess, ne tarts semmitől, olyas valamit fogok veled közleni, a min örülni fogsz.“

A gyöngyárus nyomban követé az embert, s elbeszélé neki utközben, mikép kirabolták az éjjel a házat, a melybe menendők, és hogy az épen nincs jó karban most őt illően fogadni.

Amint a házhoz elértek s az ismeretlen a kaput törötten találta „Menjünk tovább“ ugymond „már látom, igazat mondottál. Elvezetlek én egy helyre, hol sokkal könnyedebben leszünk.“

Igy szólván folytaták utjokat, s menének egész napestig anélkűl, hogy valahol megállapodtak volna. A gyöngyárus, a ki már hosszu jártában lankadni s szorongani is kezde amint az éjt közeledni s az ismeretlent folyvást haladni látta, szinte kifogyott türelméből amint egy helyre jutának, mely a Tigris folyamhoz vezete. Itt lemenének a folyam révéhez, beszállottak egy csónakba s általeveztek a tulsó folyóparthoz.

Itt az ismeretlen egy utczába vezeté a gyöngyárust, melyet ez még eddig soha sem látott, s minekutána még nem tudom hány félreeső utczán átvezette, végre egy ajtónál megállott és azt kinyitotta. Előre bocsátá azután utitársát s minekutána maga is belépett, újra bezárta az ajtót s egy erős vasruddal berekesztette. Innen egy terembe vezérlé, melyben tiz embert lelének ülve, kiket a gyöngyárus épen oly kevéssé ismert mint azon embert, a kivel eddig jött.

A tiz férfi nem igen nagy tisztelkedéssel fogadá a gyöngyárúst. Üléssel kinálák, s ő leüle. Erre ugyan nagy szüksége is volt, mert nem csak igen kifáradott utjában, de még félelme miatt sem állhata meg lábán, midőn magát ily valóban félelmes emberek közt látá. Minthogy azok az étellel vezérökre vártak, mihelyt ez elérkezett felhordák az étket. Itt kezet mosának, s meghivák a gyöngyárúst, hogy ugyanazt tévén, üljön velök az asztalhoz.

Étel után kérdék őt az emberek, tudja-e kikkel beszél? Ő azt felelte, nem; s hogy azon helységet vagy városrészt sem ismeri, melyben vagyon. „Beszéld el mult éjjeli kalandodat“ mondának neki, „de semmit el ne hallgass.“ A gyöngyárús megütközve a beszéden, „Uraim“ ugymond, „ugy látszik, már tudva van előttetek a dolog.“ „Igaz“ felelének ezek „a fiatal ember s a fiatal nő, kik nálad valának tegnap, már mondottak belőle valamit, de mi azt szádból akarnók hallani.“

Ebből eléggé kivehette a gyöngyárus, hogy azon rablókkal beszél, kik tegnap házát beverék és kirabolták. „Uraim“ ugymond „én felette aggódom azon fiatal ember és asszonyság miatt, nem tudnátok-e nekem felőlök hirt adni?“

A rablók, azon kérdésére a gyöngyárúsnak, nem tudnának-e neki a fiatal ember és asszony felől hirt adni, ezt felelék. „Légy nyugton irántok, biztos helyen vannak és jó egészségben.“ Erre két szobát mutattak neki, azt állitván, hogy ezekben vannak, de külön mindaketten. „Azt mondák“ igy folytatták tovább,“ hogy csak te tudsz dolgaik felől tudósitást adni; s mihelyt ezt hallottuk, irántad való tekintetből minden kitelhető figyelemmel bántunk velök s ahelyett, hogy legkisebb bántásukra lettünk volna, minden jót cselekvénk nekik, s nincs senki köztünk, a ki őket akarná sérteni. Ugyanezt fogadjuk rád nézve is, s te egész bizodalommal lehetsz irántunk.“

A gyöngyárús meg lévén ez által nyugtatva, s különben is örülvén, hogy a persa herczeg és Semsz el Nihár mentve vannak, feltevé magában, hogy a zsiványokat jó akaratjokban még megerősiti. Dicsérte tehát őket, hizelkedék nekik, s ezer áldást monda reájok. „Uraim, igy szóla, megvallom nincsen szerencsém titeket ismernem, de hogy nem vagyok előttetek ismeretlen, azt valóban igen nagy szerencsémnek tartom, s köszönöm nektek azon jót, melyet ezen ismeretségnél fogva irántam mutattok. Ha ezen szelid és emberséges tettet elmellőzöm is, jól látom, hogy csak ily emberek, mint ti, képesek egy titkot oly hiven őrzeni, hogy az ember elárultatástól soha sem félhet; s ha valami nagy és merész szándékról van a szó, csak reátok kell azt bizni, ti azt bátorságtok, buzgóságtok és rettenni nem tudó szivetek által minden bizonynyal véghezviszitek. Bizakodván ezen szép tulajdonokban, melyeket reátok kiki méltán ruház, semmit sem vonakodom történetemet s a tegnap nálam mulatott két személyét kivánságtok szerint egész őszinteséggel elmondani.“

Minekutána az okos gyöngyárús igy a rablók részvételét az iránt, a mit nekik kinyilatkoztatni készült, előre megnyerte: elbeszélé nekik körűlményesen s a nélkül, hogy valamit elhallgatott volna, a persa herczeg és Semsz el Nihár szerelmi történetét eleitől fogva egész az összejövetelig, melyet nekik saját házában készite.

A rablók rendkivül elcsodálkoztak azon körülményeken, melyeket itt hallottak. „Hogy hogy?“ kérdezék, a mint a gyöngyárús elvégzé beszédét, „lehetséges-e, hogy az a fiatal ember maga Aly Ebn Bekár a dicső persa herczeg, s ama fiatal asszony a szép és nagyhirű Semsz el Nihár?“ A gyöngyárús esküvék, hogy semmi sem igazabb, mint az, a mit mondott, és hozzá tevé még azt is, miképen nem lehet azon megütközniök, hogy ily előkelő személyek nem akarák magukat megnevezni.

Erre a rablók felkelének, s egyik a másik után Semsz el Nihár és a persa herczeg lábaihoz borulának bocsánatot esdők és erősitők, hogy a megesettekből semmi sem történt volna, ha a gyöngyárús házába berontásuk előtt a benn mulatók fenséges rangjokat tudnák. „Törekedni fogunk“ ezt adák hozzá „a hibát ismét helyrehozni, melyet elkövettünk.

Visszatértek azután a gyöngyárúshoz, és „sajnáljuk“ igy szólának hozzá, „hogy mind azt, a mit házadból elvettünk, vissza nem adhatjuk; egy része ezen jószágnak nincs többé kezünk közt. Elégedjél meg, kérünk, a csupa ezüsttel, melyet tüstént kézhez fogsz vehetni.“

A gyöngyárús felette szerencsésnek vélé magát, hogy vele ily kegyesen bántak. Minekutána a rablók visszaadák neki az ezüstöt, előereszték a persa herczeget és Semsz el Nihárt s tudtokra adták nekik s a gyöngyárúsnak, hogy oly helyre fognának vezettetni, honnan kiki házához eljuthat; de előbb le kell magokat esküvel kötniök, hogy őket nem fogják elárulni.

A herczeg, Semsz el Nihár s a gyöngyárús felelének, mikép szavaikban is bizhatnának, de minthogy kivánják: örökös hallgatást esküvel is igérnek. Ezen esküben a rablók megnyugodván, amazokkal együtt azonnal lementek.

Mentében feltünék a gyöngyárúsnak, hogy sem a meghittné, sem a két rabnő nincs jelen, Semsz el Nihárhoz járula tehát és kérdést tőn, hová lettenek. „Azt nem tudom“ felele Semsz el Nihár „egyebet én nem tudok, mint azt, hogy házadból elhoztak, s a vizen keresztül azon házba vittek, melyből im most jövünk.“

Itt végződött a Semsz el Nihár és a gyöngyárús beszéde; s őket a herczeggel együtt a parthoz vivék a rablók, itt hajót hozának, s minekutána beültek, általtevék őket a túlpartra.

A mint a persa herczeg, Semsz el Nihár s a gyöngyárus a partra szálltak, a közelgő lovas őrök dobogását hallák, kik épen akkor érkezének oda, midőn a csónak ismét vizre szállt, s a rablók egész hatalommal eleveztek.

Az őrvezér kérdé a herczeget és két követőjét, honnan jőnek ily későn és kik volnának? Ijedten s óvakodva nehogy valamit feleljenek, a mi ártalmokra válnék, hallgattak megdöbbenve. De mégis felelni kelle s ezt a gyöngyárús tevé, a ki még leginkább helyén volt. „Uram“ ugymond „legelébb is arról bizonyossá teszlek, hogy mi városiak s becsületes emberek vagyunk. Azok ott a csónakban, kik minket a partra szállitának s most ismét visszaeveznek, rablók; a mult éjjel házunkat feltörék, kirabolták s minket lakjokba hurczoltak. De minekutána minden kigondolható módon szivöket megnyertük, szabadságunkat ismét visszaadák és ide vezettek; sőt még az elrabolt prédának is megadák egy részét, a mint itt láthatod.“ Ezt mondván, mutatá az ezüstöt, melyet kézben vitt.

Az őrvezér nem volt egészen megelégedve ezen felelettel s közelebb jöve a gyöngyárúshoz és a persa herczeghez s majd ezt majd amazt gondosan szemre vette. „Mondjátok meg nekem igazán, kérde őket, ki ez az asszony? s honnan ismeritek? és melyik várostájon laktok?“

Ez a kérdés nagyon megakasztá őket s nem tudták, mit lesz jó felelni. Semsz el Nihára zavarodásnak véget vetett. Félrevoná t. i. az őrvezért s alig szóla vele egy-két szót, a mint ez egész tisztelettel és udvarisággal lováról leszálla. Parancsolá azután, hogy két sajkát hozzanak.

Eljövén a sajkák, az őrvezér Semsz el Nihárt az egyikbe, a persa herczeget és gyöngyárúst a másikba szállitá, s mindenikbe két embert rendele azon parancscsal, hogy őket a kirendelt helyig elvezessék. A két sajka különböző irányban elindult; mi legelébb is azt fogjuk követni, melyben a férfi ül vala.

A persa herczeg meg akara két kisérőjét s a gyöngyárúst a fáradságtól kimélni s azt mondá azoknak, hogy a gyöngyárúst magával viszi házába, s egyszersmind azon várostájt is megnevezé, melyben lakott. Erre a kisérők csónakjokat a chalyf palotájánál kötteték ki. A persa herczeg s a gyöngyárús szörnyen megijedtek ezen, de nem mertek szólani. Ámbár az őrvezér parancsolatját jól hallották, mégis azon képzeletben voltak, hogy őket im az őrházba viszik s másnap a chalyf elejébe fogják állitani.

Azonban ez nem volt a kisérők szándéka. A mint ezek a partra tették védetteiket, csapatjukhoz ismét visszatértek, ajánlván őket a chalyf testőrei egyik tisztének, a ki katonái közül két embert ada melléjök, hogy a persa herczeg lakához, mely a folyamtól jó távol esék, elvezessék. Igy oda végtére el is értek, de oly fáradtan és törötten, hogy alig állhattak.

A nagy ellankadtságon kivül a persa herczeget még az a szerencsétlen eset, mely rajta és Semsz el Niháron történt, s tőle a viszontlátás legkisebb reménységét is elvevé, ugy leverte, hogy a mint a szófához ére, legott elájult. Mig cselédeinek nagyobb része körülötte forgott, hogy őt ismét eszméletre hoznák, a többi körülvette a gyöngyárust és kérék őt, beszélje el, mi történhetett a herczeggel, kinek távolléte őket kimondhatatlan nyugtalanságba ejtette.

A gyöngyárus ügyelvén, hogy valamikép olyast ne mondjon ki, a mit nem illett tudniok, csak azt felelé: csudálatos dolgok történtek, de nincs most ideje ezekről szólani, látnának ők inkább urukhoz. Szerencsére épen ocsudni kezde a herczeg, s azon pillanatban megaláztan vonulának vissza, kik elébb az alkalmatlan kérdést sürgeték, s örültek mindnyájan, hogy az ájulás nem tartott tovább.

De jóllehet a herczeg ujra feleszmélt, mégis oly nagy volt bágyadása, hogy ajkait szóra nem nyithatá, s csupán jelekkel válaszolt rokonainak is, kik őt kérdezék és vigasztalák.

Másnap reggel szintazon állapotban volt a herczeg, midőn a gyöngyárus bucsút veve; fejével inte neki és kezét nyujtá, s látván, hogy ez az ezüstöt, melyet a rablók visszaadának, emeli, intett egy rabjának, hogy az ezüstöt vegye és vigye el házához.

Azonban a gyöngyárust háznépe nagy nyugtalanságban várá, mióta azon ismeretlennel, ki vele szólani kivánt, elmene, s nem volt kétségök, hogy még valami roszabbnak kelle történnie, mint ezelőtt, minekutána már eltelt az idő, melyben meg kellett volna térnie. Női, gyermekei és a cselédek hasonló szorongásban várták, s még sirának, midőn elérkezett. Nagy volt az öröm őt ujra látniok, de ismét aggódtak, a mint észrevevék, hogy azon rövid idő alatt, melyben távol volt, oly szörnyen elváltozott. A nagy fáradtság a mult napon, s a nagy félelem és az éj, melyet álomtalan tölte, voltak ezen változás okai, s minthogy maga is igen elerőtlenedve érzé magát, nem mene ki a házból két napig, s ápolván erejét, csupán egy-két meghittebb barátit bocsátá magához.

Harmadnapra egy kissé több erőt érezvén magában, azt tartá, hogy ereje méginkább nőni fog, ha kimegy és frisebb levegőt szí. Elment tehát egyik barátjához, egy gazdag kereskedőhöz és vele boltjában sokáig beszélgete. Midőn felkele bucsút venni, hogy majd elmenjen, megpillanta egy asszonyt, ki neki intett, s benne csakhamar Semsz el Nihár biztosnéjára ismert. Öröm és félelem között méginkább sietett a nélkül, hogy visszatekintene. A rabnő követé, s ő ezt előre gyanitotta, mert a hely, a hol valának, épen nem vala alkalmas az együtt szólásra. Minthogy oly igen sietett, s a rabnő nem birta egyenlő lépésben követni, több ízben szóla ez neki, hogy várná be. Ő azt jól hallá, de mindazok után, a mik történtek, nem vala tanácsos vele ily nyilván szólnia, nehogy az emberekben oly gyanut támaszszon, mintha Semsz el Nihárral szövetkezése volna. Csakugyan ösmeré egész Bagdád a rabnőt s tudták, hogy a kedvenczné cseléde, s minden vásárlást ő teszen számára. A gyöngyárus tehát meg nem szünt ügetni, mig egy magános mecsetet ére, melyben gondolhatá, hogy senki sincs. Ebbe követé őt az asszony is, s itt minden tanu nélkül szabadon szólhattak egymással.

A gyöngyárus és Semsz el Nihárnak meghittnéje abbeli örömüket nyilatkoztatták ki egymásnak, hogy ama különös a rablók által okozott kaland után ismét találkoznak.

A gyöngyárus azt kiváná, hogy a biztosné beszélje elébb, mikép menekedett meg maga a két rabnővel együtt, s mikép van, mióta nem látta, Semsz el Nihár? De a biztosné oly igen vágyott megtudni mi történt ő vele véletlen elszakadások óta: hogy a gyöngyárus kénytelen vala eleget tenni türtelenségének. „Ime“ ugymond, a mint beszédét végzé „meg van, a mit kivántál tőlem, de most mondd el kérlek, viszont te magad azt, a mire már előbb megkértelek.“

„A mint a rablókat megpillantám“ igy kezdé a rabnő „elhitettem magammal, a nélkül hogy jobban megvizsgáltam volna némelyeket, hogy ezek a chalyf őrserege közül való katonák, kiket a chalyf, megértvén Semsz el Nihár ama lépését, azért külde ki, hogy neki s a persa herczegnek és nekünk is mindnyájunknak fejünket elvegyék. Ezen hiedelemben hirtelen felszöktem a lapos házfedélre, azalatt, mig a zsiványok Semsz el Nihárhoz s a persa herczeghez betörtek. A két rableány nem késett utánam eredni, s igy fedélről fedélre járánk mindaddig, mig egy becsületes ember házához jutottunk, a ki igen barátságosan fogadott bennünket, s az éjet nála töltöttük.

Másnap korán megköszönvén a ház urának irántunk mutatott szivességét, a palotába visszatértünk. A legnagyobb zavarodás fogott el, a mint belépénk, annál is inkább, mivel nem tudtuk, mi sors érte a két boldogtalan szerelmest. Semsz el Nihár egyéb asszonyai elcsodálkoztak, minket e nélkül jönni látván; de mi előre összebeszéltünk azt mondani nekik, hogy a kedvenczné egyik barátnéjánál maradott, s minket majd utána hivatni fog, ha ismét haza akar jőni; s ezzel az asszonyok megelégedtek.

Én azonban a napot nagy nyugtalanságban töltöttem. Éj felé kinyitottam a hátulsó kis ajtót, kimentem s egy csónakot sejték meg a csatornán, mely a folyamba visz. Előszólítám a csónakost és kértem, járja meg a folyamnak mind a két révét fel s alá, nem találna-e egy előkelő asszonyságot jőni, s ha megtalálja, hozza el csónakában.

Visszajövetelét vártam a két rabnővel együtt, kik velem hasonló nyugtalanságban voltak, s már szinte éjfél lett, midőn a csónakot megtérni láttuk, két férfi benne s hátul egy nyugvó asszonyság. Minekutána a csónak kikötött, a két férfi segélte az asszonyságot felkelni és kiszállani, s én megismerém benne Semsz el Nihárt, kimondhatatlan örömömre, hogy őt ismét láthatám s megtaláltam.

Oda nyujtám karomat, hogy Semsz el Nihárt a partra felsegéljem, s valóban szüksége volt a segedelemre, mert csak alig birt fönállani. A mint fellépett, azt sugá fülembe, – s hangja elárulta szomoruságát – menjek és hozzak le egy százaranyos zacskót, s adjam azon két katonának, kik ide elkisérék.

A két rabnő kezeire biztam tehát, s minekutána a két katonának azt mondtam, hogy várjanak egy keveset, felszaladtam a zacskóért és siettem ismét visszatérni. A katonák megkapák a pénzt, kifizettem a hajóst is, s az ajtót bezártam.

Semsz el Nihár még nem ért szobáiba, a mint elérém, siettünk őt bevezetni, ruháit levenni s ágyba juttatni, melyben oly állapotban fekvék egész éjjel, mintha lelke meg akarna válni a testtől.

A következő reggel nagy hévvel kivánták asszonyai, hogy udvarlására bocsáttassanak: de mi azt vetők ellen, hogy igen fáradtan tért haza, és mindenek felett szüksége van a nyugodalomra. Én és a két asszony azonban minden módot elővevénk ápolására, melyet csak kigondolhattunk s ő buzgóságunktól várhata. De eleinte semmi táplálatot nem akart elfogadni és szinte kétségbeesénk élete felől, ha észre nem vesszük, hogy a kevés bor, melyet időnkint szájába csepegtettünk, valamenyire erőre nem hozza. Végre szüntelen könyörgésünk meggyőzte makacsságát és kértük, venne valami kevés ételt magához. Midőn észrevevém hogy képes szólani, mert mindeddig nem tett sirásnál, sohajtásnál s jajgatásnál egyebet, – esedezém előtte, legyen oly kegyes, és beszélje el, mely csoda által menekedett meg a rablók kezeiből. „Miért akarod“ ugy mond mélyen felsohajtván „a keserüségnek ily tárgyát ismét megújítanom? Adná az ég, vették volna el a rablók életemet a helyett, hogy azt meg kelle tartanom, ugy vége volna már szenvedéseimnek, holott itt csak azért kell élnem, hogy újra és többet szenvedjek!“

Asszonyom, felelék, kérlek esdekelve, ne tagadd meg ezen kérésemet. Tudod a szerencsétlenek némi vigasztalást találnak abban, ha viszontagságaikat, legyenek bár a legszomorubbak elbeszélhetik. Meg fogja tehát enyhiteni keservedet, ha oly kegyes lészsz, hallgatnod kérésemre.

„Halljad tehát“ igy szóla, a leggyászosabb esetet, mely oly szenvedélyes szeretőn, mint én vagyok, s a ki már magát szinte a czélnál vélte, megtörténhetett. A mint a rablókat gyilokkal és kardokkal belépni látám, azt hittem, hogy életünk utólsó órája nekem s a persa herczegnek elérkezett s nem szántam életemet, látván, hogy ő vele halok meg. De a helyett, hogy ránk rohannának átverni sziveinket, a mint nem kétlem, őrünkre rendeltenek kettőt, s a többi az alatt összeszede mindent, a mit a szobában s a többi termekben talál vala. Midőn elkészültek s a nyalábokat vállaikra köték, elmentek, s elhurczoltak minket is magokkal.

Menet kérde egyik kisérőim közül, ki vagyok? s én azt mondám: tánczosné. Ugyanazon kérdést tevé a herczeghez is, az puszta polgárnak vallá magát.

A mint lakásukhoz elértünk, hol uj ijedelmek fenyegettek, körülállanak engem mindnyájan s látván köntösemet s a drága gyöngyöket, gyanitani kezdék, hogy rangom eltitkolám. „A tánczosnék“ ugymond „nem ilyenek. Mondd meg nekünk őszintén ki vagy?“

Nem felelék s most a herczeghez fordultak. „Hát te“ mondák „ki vagy te valójában? mert látni való, hogy közönséges polgár, kinek magadat vallád, nem lehetsz.“

A persa herczeg szint oly kevéssé tőn eleget vizsgaságoknak mint én, s csak azt mondá, hogy ő ehhez a gyöngyárushoz (itt megnevezé) látogatóban mene, hogy vele mulatkozzék: s azé a ház, hol minket találtak.

„Ösmerem ezt a gyöngyárust“ szóla azonnal egyik, a ki legnagyobb tekintettel látszék birni közöttök „némi tartozásom van iránta, ámbár ő e felől semmit sem tud: s azt is tudom, hogy még egy más háza is van; magamra vállalom, hogy őt holnap elhozom. Nem ereszthetünk el addig, ezt teszi hozzá, mig meg nem értjük, kik vagytok. Az alatt nem lesz semmi bántodástok.“

Másnap előhozák a gyöngyárust s ez a jó ember csak azért, hogy javunkra lehessen, a minthogy vala is, felfedezé a zsiványoknak, kik vagyunk. Ezek azonnal bocsánatért esdettek nálam s azt tartom a persa herczegnél is, ki egy más szobában vala s azt vallák nekem, hogy azon házba, melyben találtak, be nem törtek volna, ha tudják, hogy az a gyöngyárusé.

Ezután engem, a gyöngyárust, s a persa herczeget a folyamhoz kisértek, sajkára ültettek s az innenső partra tettek által; de alig léptünk ki a szárazra, midőn a lovas őr egyik csapatja hozzánk ére.

Félrevonám a vezetőt s megnevezvén magam, azt beszélém neki, hogy a rablók, a kik ott eveznek, tegnap engem egy barátnémtól haza tértemben letartóztattak, s magukkal elvittek, de minekutána megmondám ki vagyok, ismét elbocsátottak, s irántam való tekintetből él azon két férfiú is, kit itt lát, minthogy én őket ismerőseimnek adám ki. A vezér azonnal leszálla lováról, hogy tiszteletét tegye s minekutána azon örvendezését jelentené, hogy lehet szolgálatomra, két hajót parancsolá elé s egyikbe engem ültete két emberével együtt kik, láttad, ide kisérének. Szinte azonképen a persa herczeget is és a gyöngyárust e másik hajóban két más emberével bátorsággal haza kisérteté.“

„Azt hiszem“ ugy mond s omlának könyei, „hogy nem történt rajtok elválásunk óta semmi baj s nem kétlem, hogy a herczeg fájdalma az enyimhez hasonló. A gyöngyárus, oly készséggel szolgálva bennünket megérdemli, hogy jutalmat adjunk neki azon veszteség helyébe, melyet miattunk szenvedett. Ne feledd, hogy két erszényt végy holnap, mindegyikben ezer aranyat; s ezt nevemben neki megvidd és a persa herczeg mint léte felől tudakozódjál.“

Igy végezvén kegyes asszonyom beszédét, ügyekeztem őt a parancsolat utósó pontjára nézve, melyben a persa herczegről kivánt tudósitást, arra bírni, összeszedvén minden erejét győzze meg szerelmét és önnön magát, minekutána ez ime oly veszedelembe dönté, melyből csak egy csoda volt képes kimenteni. „Ne ellenkezzél“ igy szóla erre „akaratommal, hanem tedd, a mit parancsoltam.“

„Hallgattam tehát és engedelmeskedtem. Elmenék házadhoz, holott nem találtalak: s félvén, hogy ott sem foglak találni a hol mondák, hogy hihetőkép vagy, már szinte a persa herczeghez akarék menni: de még is ezt tenni nem bátorkodtam. A két erszényt azonban egyik ismerősömnél hagytam, várj meg itt, azonnal elhozom…“

A meghittné nem sokára visszajött a gyöngyárushoz azon mecsetbe, melyben őt hagyá, s átaladá neki a két aranynyal tölt erszényt mondván: „vedd el, és fizesd ki barátidat.“ „Itt több van mint a mennyi erre elég“ felele a gyöngyárus „de nem merem magamtól eltolni azon kegyelmet, melyet ily nagylelkű asszony szolgája iránt mutatni méltóztatik; kérlek, tedd őt bizonyossá, hogy jósága emlékét örökké szivemben fogom hordani.“

Megegyezett azután a meghittnével, hogy ez őt mindenkor azon házánál keresse, melyben legelőször találkozott vele, ha Semsz el Nihártól valamit közleni, vagy a persa herczegtől tudósittatni kiván. S ezzel elválának.

A gyöngyárus hazatért, örülvén nem csak azon, hogy barátjait van miből teljesen kielégítnie, hanem azon is, mivel látá, hogy nem tudta meg senki Bagdadban, hogy a persa herczeg és Semsz el Nihár az ő házában voltak, midőn ez kiraboltatnék. Igaz, hogy a rablóknak felfedezé a titkot, de ezek hallgatásában bizott, s különben is nem forognak ezek annyit emberek között, hogy ha szólanának is, lehetne valami veszélytől tartani.

Mindjárt más nap reggel eljárá barátait, kik elébb kedveskedők voltak iránta, s nem esett terhére azoknak kielégitése, sőt még elég pénze maradt, melyből másik házát illően kibútorozhassa, s ebbe most emberei közül egy két lakót tőn. Most már feledé a veszélyt, melyből kiszabadult, s estve felé a persa herczeghez elballagott.

A herczeg cselédei, kik őt fogadák, azt mondák neki, hogy épen jókor jő, mert a herczeg, mióta nem látta, oly állapotban van, melyben életéért rettegnek; nem lehet belőle semmikép szót venni.

Bevezették azután minden zörej nélkül a herczeg szobájába, holott ezt az ágyban találá, szembehúnyva s könyörűletet inditó állapotban, köszönté, kezeit szeliden megfogván, s inté őt; lenne biztabb szivvel.

A persa herczeg kiösmeré a gyöngyárus szavát, s fölnyitá szemeit, melyekben egész fájdalma s még nagyobb mértékben festve volt, mint melyet Semsz el Nihárral első találkozásakor érzett volt. Megfogá azután a gyöngyárus kezét és megszoritá, barátságának jeléül, egyszersmind elgyengült hanggal köszöné neki azon fáradságát, melyet egy ily szerencsétlen és elkeseredett herczeg látogatására szánt.

„Herczeg“ igy szóla a gyöngyárus, „ne szóljunk kérlek azon köszönetről, melylyel akármi módon irántam tartoznál; adná Isten, hogy azon szolgálatom, melyet irántad kimutatni buzgó valék, szerencsésb foganatu és következésű lett volna; de beszéljünk inkább egészséged felől: arról itélve, a milyen helyzetben látlak, azt kell gyanitanom, hogy egészen elhagyod magadat, s talán még a szükséges eledelt sem veszed magadhoz.“

A szolgák, kik a herczeg körül valának, felfogák ezen alkalmat, s azt mondák a gyöngyárusnak, hogy ők minden kigondolhatót elkövettek a herczeget reá birni, hogy valamit ennék; de minden segedelmet eltaszit s már jó ideje, semmi eledelt el nem fogad. Erre a gyöngyárus kéré a herczeget, hozatna valami étket emberei által, s ennék bár keveset; a mit végre állhatatos könyörgése által meg is nyere.

Minekutána a persa herczeg, könyörgéseire a gyöngyárusnak, valamivel többet vőn magához, mint a mult napokban, parancsolá embereinek, hogy őket magukra hagynák; s a mint amazok kimentek, igy szóla a gyöngyárushoz: „Bajomon kivül, mely engem lever, szerfelett sajnálom még azon veszteséget is, mely téged miattam ért, s illik, hogy ennek megtéritésén gondolkodjam; de mondd kérlek elébb, nem vettél-e valami hirt Semsz el Nihár felől, mióta tőle el kelle szakadnom?“

A gyöngyárus elbeszélé mind azt, mit a biztosné tudósitásából Semsz el Nihár visszatérte felől a palotában halla, és azon bágyadás felől, melyben azóta volt, mindaddig, mig ismét fellábbada, s a biztosnét elküldé, hogy a herczeg egészsége iránt tudakozódnék.

A persa herczeg válasza csak könyhullatásból és sohajtásokból álla; azután felkele nem kevés erőlködéssel, hivatá embereit, s maga is elmene velök rak-szinébe, holott az ajtót kinyittatá. Belépvén, több csomó drága bútornak valót s más ezüst szereket egybeköttete, s parancsolá, hogy a gyöngyárus házához elvigyék.

Ez ugyan szabadkozni kezde s köszönni az ajándékot, melyet a herczeg neki adni készült, de jóllehet előterjeszté, hogy Semsz el Nihár kezéből már többet vett, mint a mennyit barátjainál kárpótlása megkivánt, még is a herczeg magmaradt szándékánál, s a gyöngyárusnak nem vala mit tennie, mint kifejezni, mely igen megszégyenitve érzi magát ezen bőkezüség által, s hogy köszönetét a herczeg iránt eléggé ki nem fejezheti. Erre el akart bucsuzni, de a herczeg letartóztatá, s beszélgetésben tölték el együtt az éjnek nagyobb részét.

Más nap reggel, minekelőtte elmenne, meglátogatta a herczeget, s ez leültetvén őt ágyához, igy szóla hozzá: „Jól tudod, hogy minden dolognál valami czélnak kell lenni; a szerelmes czélja az, hogy szerelme tárgyával háborgatás nélkül élhessen: ha egyszer ezen reménységet elveszti, akkor mondjon le bátran az életről. Átláthatod, hogy épen ez azon szomoru helyzet, melyben most én vagyok. Valóban, kétszer már, midőn épen vágyaimnak végfokán vélém magamat; akkor ragadák el tőlem a legkegyetlenebbül a kit szerettem. Tehát nem maradt egyéb számomra hátra, mint a halál; s én magam véget vetettem volna már eddig életemnek, ha vallásom az öngyilkolást nem tiltaná; de nem szükség megelőznöm jöttét: érzem, nem kell őt többé sokáig várnom.“

Ezen szavakkal elhallgatott a herczeg sürü sohajtások, zokogás, és könyei között, melyeket bőségesen ejte.

A gyöngyárus, ki nem talált más módot őt ezen kétségbejtő gondolattól eltériteni mint azt, ha ujra Semsz el Nihárra emlékezteti, hogy legalább néminemű árnyékával kecsegtesse a reménynek, azt mondá neki, ugy hiszi: hogy a meghittné már azóta nála volt, s azért igen jó volna, ha ő minél hamarább haza térne. „Menj“ ugy mond erre a herczeg „de ha szólasz vele, kérlek mondd meg neki, tegye bizonyossá Semsz el Nihárt, hogy ha mint hiszem, nemsokára meg kell is halnom, őt még is legvégső fohászomig sőt egész a sirig szeretni fogom.“

A gyöngyárus hazatért, s honn maradott, reménylvén, hogy a biztosné jőni fog. Néhány óra mulva ez valóban el is jött, de szörnyű zavarodásban és egészen kisirt szemekkel. A gyöngyárus ez által nyughatatlanitva, sietett kérdeni, mi baja.

„Semsz el Nihár, a persa herczeg, és te, és én“ felele a meghittné „mi mindnyájan oda vagyunk. Halld meg azon szomoru ujságot, mely nekem tegnap, midőn tőled menék, a palotába beléptemkor esett értésemre. Semsz el Nihár egyiket a két rabnő közől, kiket a mult összejövetelkor másik házadnál vele láttál, valami csin miatt megfenyitette. Az ily kemény bánáson felindult rabnő nyitva lelvén a palota kapuit, kiosontott, s nincs semmi kétségünk, hogy őrünk egyik heréltének, ki neki menedéket ada, mindent elárult. De még több jő. A másik rabnő, amannak társnéja szintén megszökött, s a chalyf palotájába vevé magát, s nagy okunk van hinni, hogy előtte mindent fölfedezett. S halld mért: reggel a chalyf husz herélt által Semsz el Nihárt magához hivatá s palotájába vezetteté. Módot találtam kilopózkodni s jövök, hogy neked ezeket tudtodra adjam. Nem tudom ugyan mi történt, de semmi jót nem jövendölhetek. Mindenesetre kérlek, tartsd meg a titkot hiven, szentül.“

A meghittné azokhoz, miket a gyöngyárusnak monda, még hozzá tevé azt is, hogy igen jó volna, ha ő haladék nélkül a persa herczeghez elmenne s őt a történtekről tudósitaná, hogy mindenesetre magát készen tartsa, egyszersmind ajánlá a gyöngyárusnak, hogy a közügyhöz hű maradjon. Többet nem szólott, s a nélkül, hogy a feleletet bevárná, hirtelen eltávozott.

Mit is felelhetett volna a gyöngyárus azon állapotban, melybe e hir tevé? Mozdulatlan álla ott, mintha szél ütötte volna meg. Azonban elég esze volt azt általlátni, mely igen sürgető a dolog, s összeszedvén minden erejét, egyenest a persa herczeghez tartott.

Közeledék hozzá, de oly képpel, mely már előre jelenté a rosz hirt, melyet hoza. „Uram“ igy szóla a herczeghez „fegyverkezzél fel béketüréssel, állhatatossággal, és erős lélekkel, s készülj el a legrettenetesb csapáshoz, mely egész életedben érhete.“

„Mondd el egy szóval a mit hozsz“ felele a herczeg, „s ne hagyj a kinosb bizonytalanságban. Meghalni kész vagyok, ha meg kell lennie.“

Itt elbeszélé a gyöngyárus, mit a biztosné mond vala. „Látod uram“ ugymond berekesztvén, „hogy veszted bizonyos. Kelj és menekedjél szaporán. Drága minden percz. Nem szabad magad a chalyf haragjának kitenned, sem azon veszélynek, hogy a kinzó padon kelljen majd vallanod.“

Kevésbe mult, hogy itt a persa herczeg fájdalmában és ijedelmében lelkét ki nem adta. Azonban felocsult s kéré a gyöngyárust, adjon neki tanácsot, mit kelljen ezen környűlállásokban végeznie, midőn minden pillanatot használni kell. „Nincs más mit tenni,“ felele a gyöngyárus „mint tüstént lóra kapni s egyenest Ambárnak tartani, hogy holnap virradat előtt már ott lehess. Végy annyi embert magaddal, a mennyit jónak találsz, s engedd, hogy én is veled menekedhessem.“

Látván a persa herczeg, hogy nem maradt egyéb út a menekvésre, megrendelé s legszükségesb készületeket, pénzt vőn azután magához és gyöngyöket, s minekutána édes anyjától bucsut veve, utnak eredt, s a gyöngyárussal és nehány válogatott embereivel Bagdádból kivágtatott.

Folyton lovagoltak egész nap egész éjjel, sehol meg nem állván; s csak nap-felkölte előtt két vagy három órával szállának le, fáradtan a hosszu lovaglástól, s mivel már lovaik tovább nem futhattak.

Alig pihegheték ki jól magukat, midőn egy számos rablócsoport őket megtámadá. Egy darabig vitézül harczoltak ellenök, de a herczeg emberei mind elestek, s ez kényszerité őt és a gyöngyárust letenni a fegyvert s magukat élet vagy halálra megadni. A rablók nem bánták ugyan életöket, de minekutána az elhagyott lovakat és batyut lefoglalák, kizsebelék őket, s odább állván a gazdag martalékkal, a két szerencsétlent árván hagyák.

„Nos“ szóla a persa herczeg búsan, a gyöngyárushoz, a mint a rablók eltávoztak, „nos mit mondasz ezen kalandhoz, s azon helyzethez melyben itt ülünk? Nem lett volna jobb Bagdádban maradnom s ott várnom a halált, bár mely alakban kelle is elfogadnom.“ –

„Herczeg!“ monda a gyöngyárus „ez az Isten akaratja. Tetszik neki halmozott sanyaruságokban próbálni bennünket. Nem szabad zugolódnunk, hanem inkább magunk megalázva kell kezeiből a viszontagságot elfogadnunk. De menjünk el innen, keressünk valami menedéket, hol szánakodó emberek segitsenek nyomoruságunkon.“

„Itt halok meg, – felele a herczeg, – különben is mindegy, itt vagy másutt. Ugy lehet, hogy ezen pillanatban, melyben együtt szólunk, Semsz el Nihár nincs többé az élők között, s nekem nem szabad őt fölül élnem.“

De a gyöngyárus hosszu kérelmei után meggyőzte makacsságát. Tovább mentek, egy nyiltan álló mecsethez jutottak, melybe belépvén, az éjszaka hátralevő részét ott töltötték.

Másnap virradatkor egy magános ember jött a mecsetbe. Imádkozék, s a mint elvégezte, megpillantá fordultában a gyöngyárust s a persa herczeget, kik egy szegletben vonák meg magukat. A férfi közeledék hozzájuk, köszöne nyájasan, s „a mint látom, – ugymond, – idegenek vagytok.“

A gyöngyárus fogá fel a szót, s „nem csalatkozol, – ugymond, – minket a mult éjjel a bagdádi uton kiraboltak, a mint ezt külsőnkön is láthatod és segedelemre van szükségünk, azonban nem tudunk kihez fordulni.“ „Ha házamhoz akartok fáradni, – ez volt az ember válasza, – örömest segítek, a miben segíthetek.“

Ezen barátságos ajánlkozásra a gyöngyárus a persa herczeghez fordult s ezt sugá fülébe: „Uram, ez az ember minket, a mint magad is látod, nem ismer; de jöhet más, a ki ismerni fog. Nekem ugy tetszik, nem tanácsos megvetni szolgálatját, melyet oly szivesen s önként ajánl.“ „Tégy a mint tetszik, – felele a herczeg, – én mindenben megegyezek, a mit jónak találsz.“

A mint az ember látá, hogy a gyöngyárus s a herczeg együtt tanakodnak, könnyen azt gondolhatá, hogy ajánlatában valami akadékra találtak; kérdé tehát őket, mire határozák el magukat? „Követünk, – igy szóla a gyöngyárus, – de az az egy dolog igen megzavar, hogy meztelenek lévén, szégyenlünk kimenni az utczára.“

Szerencsére az embernél volt annyi ruha, hogy mind a kettőnek adhatott valamit, a mivel meztelenségöket fedeznék, s igy őket lakásához elvezetheté. Mihelyt ide értek, a gazda illendő ruhát ada mindeniknek, s gyanítván, hogy éhesek és talán magánosan szeretnének lenni, ételt hordata fel rableányi által, s eltávozék. De a vendégek szinte semmihez sem nyultak; a persa herczeg különösen oly szomoruságba esett, hogy a gyöngyárus reszketett életéért.

Gazdájuk több ízben meglátogatta őket napfolytában, s estefelé korán elvált tőlök, tudván, hogy nyugalomra vagyon szükségök. Azonban nemsokára visszakiáltá őt a gyöngyárus, s kéré, lenne segélyére, a persa herczeg közel van halálához. Látá a gyöngyárus, hogy a herczeg csak nagy erőszakkal vehet lélekzetet, s ebből azt következteté, hogy egy-két pillanatnál tovább már nem élhet. Közeledék, s a persa herczeg igy szóla hozzá: „A mint látod, én oda vagyok. Azon örülök, hogy végső sohajtásomnak tanuja vagy. Könnyen megválom az élettől, s neked nem szükség mondanom, hogy nem édes anyámnak karjain halok meg, ki mindig szivéből szerete, s ki iránt mindig illendő mély tisztelettel viseltettem. Ő is minden bizonynyal siratni fogja, hogy nem lehetett az a szomoru vigasztalása, szememet befognia, s testemet saját kezeivel felöltöztetnie. Tudósítsd ebbeli fájdalmamról, s kérd nevemben, vitesse Bagdádba holttestemet, hogy ott könyei hintsék el siromat, s ott fönn üdvözítsenek könyörgései.“ – Nem feledé azután a ház gazdáját is, köszöné a nemes lelkü elfogadtatást és kéré, lenne oly szives és őrzené meg magánál holttestét, mig az elvitetnék.

E pillanatban mély ájulásba rogyott a herczeg, mely alatt egy leányka szava hallatszék, a ki a következő verseket éneklé:

„Sietve megjött az elválás napja, hogy elválaszszon bennünket rövid tartama után szerelmünknek, a barátságnak s kölcsönös jóindulatunknak.

Mi lehet keserűbb, mint az elválás, a legbelsőbb egyesület után? Vajha elválás szerelmeseket ezentul ne érjen!

A halálos küzdés csak egy pillanat, s azután elmulik. De az elválás keserve a szeretők szivében megmarad.

Egyesítsd a szeretőket oh Isten! s kezdd rajtam, mert vágyok utána!“

Itt elhallgatott az ének, s a persa herczeg kiadá lelkét.

A persa herczeg halála után más nappal egy Bagdádba menő karavánhoz csatolá magát a gyöngyárus, s azzal együtt a városba szerencsésen visszatért. Csak köntöst válta saját házánál, s azonnal a meghalt persa herczeg lakásához ment, holott mindenki megfélemlék, a mint őt egyedűl érkezni látták. Kéré, jelentenék be a herczeg anyjának, hogy vele szólani kiván, s nemsokára egy terembe vezették, melyben az asszonyaival együtt üle.

„Nagyságos asszonyom, – igy kezdé a gyöngyárus oly arczczal, mely előre kimondá a szomoru hirt, melyet hoza, – tartson meg Isten és tetézze reád áldásait. Tudod, hogy Isten ugy bánik velünk, a mint neki tetszik.“

„Jaj! – monda az asszonyság, s nem hagyá tovább szólani a gyöngyárust, – oda fiam! halálát hozod hirül!“ s azonnal oly szörnyü jajgatást hallata, mely az asszonyokéval vegyítve, a gyöngyárus könyeit ujra kifakasztá. Sokáig kinlódék és zokoga, mig ez beszédét ismét folytathatá. Végre szüntetve sirását és sohajtásait, kéré a gyöngyárust, menne tovább és semmi körülményt el ne hallgasson azon szomoru elválás hiréből. Ez teljesíté ezen kivánságát, s a mint befejezé, kérdé őt az asszony, nem bizott-e reá valamit a herczeg, a mit neki, édes anyjának, különösen megvigyen.

A gyöngyárus azt mondá, hogy a herczeg semmit sem sajnált oly igen, mint azt, hogy tőle, szeretett anyjától, távol hal meg, s az volt egyetlen ohajtása, hogy anyja hideg tetemeit Bagdádba hozassa.

Mindjárt másnap reggel még hajnalban utnak eredett a herczeg anyja minden asszonyaival, s rabnői legnagyobb részével.

A mint őket a gyönyárus már utban szemlélé, visszatért házához, lesütött fővel, mély szomorkodásban egy oly tökéletes és szeretetreméltó herczegfi halálán, a ki életének legszebb virágában mult ki.

A mint igy elmerülve ballag, egy asszony lép feléje, s előtte megáll. A gyöngyárus felüti szemét, s ráismer Semsz el Nihár meghittnőjére, a ki gyászba volt öltözve és sirt. Ekkor ismét megujulának könyei, a nélkül, hogy a biztosnőhez valamit szólott volna, s igy némán könyezve folytatá utját egész lakásáig, hova a meghittné is követé, belépe vele együtt.

Leültek, a gyöngyárus legelébb kezde szólani, s mélyen felsohajtva kérdi a biztosnét, hallá-e már a persa herczegnek halálát, s azt könyezi-e? „Hogyan? ez a szeretetreméltó herczeg kimult volna? – Nem sokkal élt tovább imádott kedvesénél. – Szép lelkek!“ ezt adá hozzá: „Akárhol mulattok is ti, azzal meg lesztek elégedve, hogy egymást már bizvást kedvelhetitek. A test akadálya volt kivánságtoknak, s az ég levevé ezt rólatok, hogy titeket egészen egyesíthessen.“

A gyöngyárust, ki még Semsz el Nihár halála felől semmit sem hallott, s mind eddig észre nem vette, hogy a biztosné, ki vele szólott, gyászt visel, ezen tudósitásnál új fájdalom érte. „S meghalt?“ kérdezé fájdalmasan. „Meg“ ugy mond a biztosné sirva „s ő az, kit gyászolok. Halála körülményei különösek, s méltók, hogy meghalljad. De minekelőtte elmondanám, beszéld el kérlek a persa herczeg halála történetét, azét, melyet én siromig fogok könyezni, Semsz el Nihárnak az én drága és tisztelt asszonyomnak halálával együtt.“

A gyöngyárus megadá ezen kivánságát s minekutána mindent elbeszélt, azt is, hogy a herczeg anyja már útban is van fia holttestét elhozni Bagdádba, – a biztosné ezeket mondá neki:

„Emlékezhetel, a mint már elbeszéltem, hogy Semsz el Nihárt a chalyf palotájába viteté. Ugy volt a mint elég okunk volt gyanitani, hogy a két rabnő Semsz el Nihár szerelmét a persa herczeghez tudtára adák a chalyfnak, ki őket, mindeniket külön kihallgatta. Azt vélnéd talán, hogy a chalyf haragra lobbant Szemsz el Nihár ellen s a persa herczeg iránt boszú és szerelemféltés dühödött szivében: épen nem; a herczeg eszébe sem jutott. Egyedül Semsz el Nihárt sajnálta s lehet hogy ön magát okozá azokban a mik történtek, mivel neki engedelmet ad vala szabadon kijárni a városba, a heréltek kisérete nélkül. Nem lehet egyebet gondolni, ha megondolja az ember azon rendkivüli módot, melylyel vele bánt, a mint azonnal meg fogod hallani.

A chalyf őt vidám orczával fogadá; s a midőn észrevette a busongást, mely Semsz el Niháron ült, de szépségét épen nem fogyasztá – mert rajta nem látszott semmi meglepetés vagy félelem; – igy szóla hozzá fejedelemhez illő kegyes hangon. „Nem türhetem el azt Semsz el Nihár, hogy téged oly képpel szemléljelek, mely engem kimondhatatlanul megszomorit. Tudod mely szenvedélyesen szerettelek s nem lehet ebben kétséged szerelmemnek annyi jelei után, melyeket tőlem vettél. Én nem változom s még nagyobb hévvel ragad most hozzád tüzem mint valaha. Neked ellenségeid vannak s ezek rosz hireket hintenek magad viselete felől; de bár mennyit beszéltek is nekem, szivemre nem tettek legkisebb benyomást. Vetkezzél ki tehát ezen busongásból s készülj engem ez estve is, mint egyébkor szokád, valami kedvessel és édessel földeriteni.“ Még több igen nyájas szókat ejte hozzá s belépteté egy pompás terembe a magáé mellett s kéré ott várná be.

A boldogtalan Semsz el Nihárt mélyen megilleté azon nagy tekintet, melyet a chalyf személye iránt mutata: de minél inkább látá, mennyi hálaadással tartozik iránta, annál mélyebben érzi fájdalmát a persa herczegtől talán örökre elszakadtán, ki nélkül már tovább nem élhetett.

Ez, ugymond a biztosné, Semsz el Nihár és a chalyf között azalatt történt, mig nálad valék veled értekezni, s én az egyes körülményeket társnéimtól vettem, kik ott jelen voltak. De mihelyt visszajövék tőled, azonnal Semsz el Nihárhoz siettem s tanu valék abban a mi estve történt.

Azon teremben találám, melyet elébb emliték; s minthogy gyanitá, hogy tőled jövök, közelebb ereszte magához s a nélkül, hogy kivülem más hallaná. „Köszönöm“ ugymond „azon szolgálatot, melyet most értem tevél, érzem, ez utolsó.“ Többet nem szólott s nem ez volt helye többet válaszolnom, hogy őt vigasztaljam.

Este bejöve a chalyf hangszerek zengzeténél, melyeket a kedvenczné rabnői játszának, s azonnal, hogy elérkezék felhordák az étkeket. A chalyf kezén fogá Semsz el Nihárt s maga mellé a szófára leülteté. Oly iszonyu erőszak történt a hölgynek szivében, a mint magát a chalyf iránt nyájasnak mutatá, hogy rövid időn szemünk láttára lelkét kiadá. Mert alig ült vala a szófán s egyszerre hanyatt rogyott. A chalyf ájultnak vélé s mi is azt gondolók. Mindent elkövettünk, hogy ismét életre hozzuk, de haszontalan: elvesztők örökre.

A chalyf könyekkel tisztelé meg, melyeket vissza nem tarthata; s minekelőtte teremébe térne, parancsolá, hogy a hangszerek töressenek össze, a mi meg is történt.

Később szobájába viteté, holott az egész éjet mellette virrasztá. Másnap kiadá a szükséges rendeléseket mosása, öltözése és temetése felett, egy pompás sirteremben. Azóta nem tett semmi vizsgálodást azon szövetkezés iránt, mely a kedvelt halálát okozá. Minthogy tehát azt mondod, igy folytatá a rabnő, hogy a herczeg holt teste Bagdádba fog jőni, eltökélettem magamban oda vinni a dolgot, hogy őt ugyanazon sirboltba temessék.“

A gyöngyárus felrettent a biztosné ebbeli szándékán s „nem gondolod meg“ ugymond „hogy a chalyf ezt soha nem fogja engedni.“ „Te a dolgot lehetetlennek tartod“ felelé a biztosné „de nem az; s magad is azt fogod hinni ha mondom, hogy a chalyf Semsz el Nihár minden rabnőinek szabadságot a illendő tartást adott reám pedig a sirteremre felügyelést bizta, annyi jövedelemmel, a mennyi ennek és magamnak fentartására elégséges. Különben is a chalyf, ki előtt mint mondám Semszel Nihár s a persa herczeg szerelmi története nem titok, de őt meg nem bántá, épen nem fog ebben ellenkezni.“

A gyöngyárus erre nem szólhatott s egyedül arra kéré a biztosnét, vezesse őt a sirteremhez, hogy ott imádkozzék.

Mely nagy volt csodálkozása a mint oda érvén, temérdek népcsoportot, férfi és asszonyit, látá a város útczáiból oda tolongani. Távolad volt kénytelen megállani s minekutána imádságát végzé, ismét közeledett a biztosnéhoz s „már nem tartom lehetetlenek“ ugy mond, „kivinnünk azt a miről szólottál. Ha mi ketten kihireszteljük, a mit a két szerelmes történetéből tudunk, s különösen azt, hogy a persa herczeg halála szinte azon pillanatban történt a Semsz el Niháréval, minekelőtte még a holttest elérkezik, egész Bagdád össze fog szaladni s azt kivánni, hogy az Semsz el Nihár tetemeitől el ne választassék.“

A szándék sikerült: s azon nap, melyen a hallottnak be kelle vitetnie, töméntelen sokaságment ki elejébe.

A biztosné a város kapujánál álla, holott azután magát a herczeg anyjának bemutatá s kéré őt az egész városnak nevében, engedjen azon forró kivánságoknak, hogy a két szerelmes teste, melyekben szerelmök kezdetétől fogva egész elhunytokig csak egy sziv lakott, egy ugyanazon sirba temettessék.

A persa herczeg anyja ezt nem ellenzé s most a számithatatlan s minden rangu népség kiséretében a persa herczeg teste Semsz el Nihár sirtermeibe vitetett s annak hamvainál eltemettetett.

Ez idő óta tisztelettel voltak Bagdádnak lakosi ezen sir iránt, sőt még azon jövevények is, kik a világ akármely részéből, holott muzulmánok vannak, jöttenek; s oda járnak most is könyörgeni.