Semsz el Nihár levele a persa herczeghez.

„Épen most hoza biztosném egy tudósítást, melyen nem kevesebb búm, mint a mely tégedet oh herczeg érni fog. Abban, hogy Ebn Thahert elvesztjük, valóban sokat vesztünk; de ne csüggedj el ezért annyira kedves herczeg, hogy magad megtartására figyelni megfeledkezzél. Ha elszakasztá biztosunkat nagy és szerfeletti félelme, tekintsük ezt ugy, mint kikerülhetetlen bajt, melyen általesnünk és a mint lehet vigasztalódnunk kell. Igaz, hogy Ebn Thaher épen azon pillanatban válik el tőlünk, melyben segélyére legnagyobb szükségünk volna; de hárítsuk el ezen váratlan csapást türedelemmel és meg ne szünjünk egymást állandón szeretni. Erősítsd szivedet ezen bús esetben: nem jut el fáradság nélkül az ember ahhoz, a mit kiván. Ne hagyjuk elrettenteni szivünket s higyjük, hogy az ég kegyes lesz irántunk, s ily sok szenvedés után vágyainknak boldog teljesedését még elérjük. Isten veled.“

Mig a gyöngyárus, a mint mondám, a persa herczeggel beszélgete, addig a biztosné időt vőn a palotába visszatérni, s Ebn Thaher elutazásának szomorító hirét megvinni asszonyához. Semsz el Nihár azonnal e levelet irá, s elküldötte vele rabnőjét a herczeghez, de az a levelet figyelmetlenségből elejté s elvesztette.

A gyöngyárus örült, azt megtalálván, mert jó eszköznek vélé arra, hogy a rabnő előtt magát igazolja, s őt magához hajlandóbbá tegye. Épen elolvasta a levelet, midőn a rabnőt közeledni látá, a mint ez nyugtalanul kerese valamit, s mindenfelé körül tekintgete. Rögtön összehajtá a levelet és kebelébe rejté; de a rabnő már észrevette mozdulatjait s azonnal hozzá futott. „Uram,“ igy szóla kérve, ezt a levelet, melyet épen kezedben tartál, én vesztettem el, kérlek, légy oly jó és add vissza ismét.“ A gyöngyárus tetteté magát, mintha nem hallaná, s a nélkül, hogy feleletet adna, folytatá utját egész lakásáig. De beléptekor nyitva hagyá az ajtót, hogy a biztosné szinte beléphessen.

Nem is maradt ez el; s a mint a terembe léptek. – „Uram, – ugymond, – azon levél, melyet találtál, neked épen semmi hasznodra nem lehet, s ha tudnád kitől és kihez megy az, bizonyosan nem kételkednél visszaadni. Egyébiránt engedd meg azt mondanom, hogy az illendőség megsértése nélkül azt meg sem tarthatod.“

Minnekelőtte a gyöngyárus felelt volna, leülteté az asszonyt s igy szólítá meg: „Nemde az a levél, melyről itt szó vagyon, Semsz el Nihártól jő s a persa herczeghez van intézve? A rabnő, kit váratlan lepett meg a kérdés, szint váltva elsápadott s nem tudott felelni. „Ez a kérdés ugy látszik, megzavar, – folytatá a gyöngyárus, – de tudjad asszonyom, hogy én azt épen nem szerénytelenségből teszem. Visszaadhattam volna leveledet mindjárt az utczán, de ide csaltalak azért, hogy itt veled értekezhessem. Illik-e, mond meg magad, balesetet olyan embernek tulajdonítani, ki azt semmikép sem okozta? pedig ezt tetted, midőn a persa herczegnek azt mondád, hogy Ebn Thahernek én javasoltam bátorsága végett a város elhagyását. Nem vesztek időt magam mentségével, elég az, hogy a persa herczeg engem e dologban ártatlannak tart. Csak azt mondom tehát, hogy nemcsak nem segítém Ebn Thaher elutazását, de még szertelenül busultam is rajta; nem annyira, mert Ebn Thahernek barátja, hanem inkább mivel sajnálattal vagyok azon helyezet iránt, melyben a herczeget hagyá, kinek szövetkezését Semsz el Nihárhoz velem is tudatta. Mihelyt bizonyos valék, hogy Ebn Thaher nincs már a városban, siettem a herczegnél magam bemutatni, holott te is találtál, s megvinni neki a hirt és részemről szintazon szolgálatot ajánlani, melylyel előbb Ebn Thahertől él vala. Elértem nála czélomat, s ha te is megtisztelsz azon bizalommal, melyet Ebn Thaherbe helyezél, tőled függ egyedűl, akarod-e közbenjárásomat használni. Tudósítsd asszonyodat azokról, a miket most hallasz, s győzd meg őt egészen a felől, hogy bár el kelljen is vesznem ezen veszélyes titokba szövetkezésemmel, mégsem fognám azt megbánni soha, hogy magamat ily két egymáshoz érdemes szeretőért feláldozám.“

A meghittné nagy megelégedéssel hallgatá a gyöngyárust s kéré őt, tulajdonítsa azon balvéleményt, melylyel eddig iránta viseltetett, csupán asszonya javára czélzó hű buzgóságának. „Véghetetlenül örülök – ezt teszi hozzá, – hogy asszonyom és a persa herczeg benned oly férfiura találtak, a ki Ebn Thahert oly ügyes kipótolni. Tudósitani fogom asszonyomat azon jó indulat felől, melyet iránta kinyilatkoztatál.“

Minekutána a rabnő tudtára adá a gyöngyárusnak azon való örvendezését, hogy őt a szerelmes herczeg és Semsz el Nihár szolgálatára oly késznek találja, kivoná a gyöngyárus kebeléből a levelet, oda nyujtá azt a rabnőnek s igy szóla hozzá: „Vedd ismét ezen levelet s vidd tüstént a persa herczeghez, s ha visszatérsz, jőj be, hogy lássam mit felelt. El ne feledd őt beszélgetésünkről tudósítani.“

A biztosné vevé a levelet s megvivé azt a persa herczegnek, ki tüstént válaszolt. Visszatért azután a gyöngyárushoz s mutatá neki a választ, mely ekkép vala irva: